BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
A Vasárnapi Újság 1861. évi 49. számának címoldalán rövid soros nekrológszövegtől övezett kitűnő, éles metszetről idős, gyötört arcú, de nem megtört tekintetű, kopottas, zsinóros mentét viselő férfiú mellképe tekint ránk. Akár öreg parasztembernek is vélhetnénk valahonnan az Alföldről vagy a Székelyföldről, ha a cím nem árulná el, hogy a 71 évesen elhunyt Kállay Ferenctől, a Magyar Tudományos Akadémia egyik legrégibb tagjától vesz búcsút a magát meg nem nevező szerző. Így: „Egy, a jelen év elején elhunyt tudósunk emlékét elevenítjük fel e sorokban, egy fáradhatatlanul munkás öregúrét, ki egész életét a tudományoknak szentelvén, két évtized óta egyike volt a Magyar Tudományos Akadémia legszorgalmasabb tagjainak s ez országos intézetünk terméből sokáig az ő neve hangzott ki leggyakrabban. Volt-e, lesz-e ez elvitathatatlan nagy munkásságnak a hazai tudományosságra nézve gyakorlati értéke és eredménye? historiai dolgozatainak nagy száma által mit és mennyit nyert a hazai történelem ügye, annak kimutatását az illető szakférfiak ítéletétől várjuk és reméljük…”
Idézzünk néhányat a „szakférfiak ítéleteiből”! Arany János, aki 1865-től titoknoka az Akadémiának, s személyesen nem ismerhette már Kállayt, munkássága (főként posztumusz, tizennégy év késéssel kiadott mitológiája) alapján a következőket írja róla 1861-ben „…hírneves család egyik szegényebb ágából született…, történeti, klasszika-filológiai és filozófiai tanulmányokkal foglalkozott… Toleráns, liberális egyéniség, de inkább szorgalmas kompilátor, mint valódi tudós, eredeti elme; a régimódi polihisztorok fajtájához tartozik.” Az életmű egészét sommásan jellemző, Kállay tudományos utóéletét évtizedekre hátrányosan befolyásoló szigorú ítélet részben összecseng a legkedvesebb ifjúkori barát, iskolatárs, Kölcsey Ferenc fél évszázaddal korábbi keletű jellemzésével. A Kállay felől érdeklődő Kazinczynak írja 1808-ban: „…Hogy ő milyen fejnek tartasson a kollégiumban, arra azt felelem, hogy nem azok közül való, kik itt nagy sensatiot szeretnek és szoktak csinálni, s ez talán dicséretére szolgál. Németül, görögül, franciául ért és olvas is…” A tizennyolc esztendős zseniális ifjú vitathatatlan szellemi fölénye az átlagos tehetségű társ és kolléga fellett ezekből a sorokból is kiviláglik. Kállay környezetében azonban előbb sem, később sem hemzsegtek a hasonló szintű véleményalkotók. Ellenkezőleg: tudásával, felkészültségével egyre inkább ő nőtt mindennapi társasága, hivatali és baráti köre fölé.
A rendkívül gazdag és szerteágazó életmű, a legalább negyedszázados fáradhatatlan tudományos tevékenység, közszereplés méltó és igazságos értékelése azonban, sajnos, igen sokáig várat magára, s az érthetetlen, bántó mellőzés egyenes következménye a rohamos, már-már szinte teljessé váló felejtés. A Szinnyei-féle nagy adattár Kállay-szócikke és dokumentációja nélkül aligha lehetne felmérni a nagyarányú munkásság egészét és állomásait, a különféle szakcikkekben itt-ott szétszórt, egy-két mondatos hivatkozásokból mozaikképe összeállítására is csak halvány lehetőség adódna. Keve Mária 1940-ben írt kitűnő kismonográfiája az első, s mindmáig a legigényesebb kísérlet Kállay Ferenc tudományos rehabilitációjára, értékeinek és fogyatkozásainak igaz megítélésére, életpályája eladdig seholsem taglalt részleteinek ismertetésére. Sajnos, a háború és az idők változása ezt az – egyébként nyelvészeti szempontokat szem előtt tartó – munkát is a tudomány és a tudománytörténet perifériájára sodorta. Ezért is jogosult Szauder József 1968-ban írt igényesen, józanul, pontosan értékelő, a magyar művelődéstörténetben helyretevő bírálata, valamint érthető és időszerű sürgetése a sok szempontú Kállay-kutatások megindítására:
„… Egyike volt az utolsó igényes, valóban igen nagytudású polihisztoroknak, aki történettudománnyal és politikai irodalommal, nyelvtudománnyal és filozófiatörténettel, művészet- és kritikaelmélettel egyaránt foglalkozott… Kállay életművét sem az irodalom-, sem a történettudomány nem értékelte, a néprajz művelőitől is csak jóindulatú mondatokat kapott… történettudományunknak és tudománytörténetünknek e mulasztására is felhívni kívántuk a figyelmet.”
Időközben (sőt, voltaképpen már korábban) a hiányolt területen is történt némi előrelépés, Tálasi István, Diószegi Vilmos s főként Zsigmond Gábor mintegy felfedezték Kállay munkásságának néprajzi vonulatát, Lukácsy Sándor, Pándi Pál, de elsősorban Várkonyi Ágnes felfigyeltek tevékenységének filozófiai vonatkozásaira, s történészként is beillesztették a korba. Publicisztikáját – életműve egészétől elkülönítetten – sommásan konzervatívnak minősíti Dénes Iván Zoltán.
Az újabb nyelvészeti kézikönyvek, tudománytörténeti áttekintések – Keve tanulmányáról tudomást nem véve – általában meg sem említik. A kivételek száma ezen a területen sajnálatosan csekély. Éder Zoltán írja tematikus bibliográfiájában 1972-ben: „S ugyancsak méltányos megemlíteni Kállay Ferencet, aki a megkezdett nyelvtörténeti kutatások szünetelése és a már anakronisztikusan tudománytalan nyelvhasonlítások idején, Horvát István korában egyedüli őrzője és művelője a finnugor összehasonlító nyelvészetnek…” Rövid tudománytörténeti esszéjében 1984-ben a finn Mikko Korhonen is elismerően méltatja: „…Kállay Ferenc…, aki 1844-ben adta ki az első magyar nyelvű, finnugor nyelveket tárgyaló művet »Finn–magyar nyelv« címen, említi is Castrént egyes előadásaiban és újságcikkeiben…” Legújabb, 1985-ben orosz nyelven kiadott szintézisének tudománytörténeti fejezetében elismeréssel említi „korszerű, színvonalas”, az uralisztika első magyar nyelvű összefoglalását eredményező tevékenységét Hajdú Péter is. Aligha hiszem, hogy az idézett néhány mondat kimerítené mindazt, amit Kállaynak akárcsak nyelvészeti munkásságával kapcsolatban is el lehet és kell mondani.
Mint látható, Kállay megítélésében az idők – ha vontatottan is – változást érleltek. Az egykori elmarasztalt „régimódi polihisztort”, „öreg urat”, akitől kor- és kartársai az eredetiséget is megtagadták, Keve Mária rehabilitáló és reveláló szándékú tanulmányának megjelenése óta az utókor és külön-külön az egyes szaktudományok másként látják. A különféle szakmák képviselői az úttörőt, a kezdeményezőt, egy-egy kérdés, feladat korai meglátóját, megoldáskeresőjét fedezik fel benne, sokoldalúsága, nagy olvasottsága kétségtelenül meglevő komoly fogyatkozásai fölébe emelik, s a magyar tudománytörténet számára általában véve is fontossá, érdekessé és értékessé teszik személyiségét s életművét. A tudomány rohamos széttagolódása, specializálódása idején kétségkívül igény mutatkozik valamiféle együttszemlélésre, divatosabb szóval: komplexitásra.
Napjainkban természetesen illúzió, komolytalan vágy a törekvés a polihisztorságra, de a múlt ilyen típusú személyiségei – óriási munkabírásuk, fáradhatatlan tanulásuk, szinte hihetetlenül gazdag életművük, a klasszikus és a modern nyelvekben való otthonosságuk, a tudományszakok széles spektrumát átfogó eredményes működésük láttán – mindenképp példaként állhatnak előttünk, a tájékozottság, a széleslátókörűség elérésére sarkallhatnak a magunk szűk parcellája elmélyültnek vélt kultiválása közepette.
Akkor, amikor elsősorban mint az uralisztika művelőjét, képviselőjét kísérlem meg bemutatni és jellemezni Kállay Ferencben kora emberét és tudósát, e tudomány komplexitása jegyében, hitében teszem. Életműve ismeretében vált meggyőződésemmé, hogy érdeklődése középpontjában a magyarság őstörténete állt. Erre – a ma is sok részletében megoldatlan – kérdésre kereste a választ (több kortársával együtt) akár régészként (ezen a területen ugyancsak kezdeményezőnek tekinthető, de éppen ez az oldala a legkevésbé ismeretes), akár néprajzosként, akár nyelvészként nyilatkozott is meg. Tudománytörténészként is e körbe vonható; úgy is mint Gyarmathi Sámuel első igényes életrajzírója, valamint Reguly útjának, törekvéseinek támogatójaként és propagátoraként.
De ugyanakkor tény és való, hogy nem kifejezetten nyelvész (tehát nyelvhasonlító munkásságát csupán önmagában nem korrekt eljárás értékelni); továbbá, hogy nem a mitológia kutatására specializálódott szakember (kár tehát az ősi hitvilággal kapcsolatos munkáit környezetükből kiszakítva tárgyalni). Kora és életkora szintjén – tehát késéssel s bizonyos konzervativizmussal – mindkét diszciplínához ért, műveli is őket, de egyiknek sem kötelezi el magát teljesen. Ebben sem áll, persze, egyedül.
A magyar uralisztika történetében a mondottak alapján nem csupán felületes említést érdemel (mint pl. Zsirai Miklós nagy művében), hanem rangos, önálló, külön helyet. Ő zárja be s foglalja össze ugyanis magyar nyelven mindazt, amit a szintén őstörténeti ihletésű, Hell Miksától buzdított Sajnovics János elkezdett, majd a főként Schlözertől biztatott Gyarmathi Sámuel folytatott. Emezeknél feltétlenül önállóbb, szuverénebb tudós, aki ugyanakkor külső ráhatás nélkül, saját kutatásai és olvasmányai által jutott el a kérdések megválaszolásáig, az ő korában hozzáférhető szinte teljes (és friss!) nemzetközi szakirodalom magyar nyelvű összegezéséhez.
Tevékenységével tudományrendszertanilag és tudománytörténetileg is kitölti azt az űrt, amely – az eddigi tanítások szerint – Gyarmathi és Reguly között tátong, s Finn–magyar nyelv című, 1844-ben kiadott munkájával – amelynek figyelemre méltó előzményei a húszas évek végéről valók – mintegy betetézi a magyar uralisztika 1770-nel (Sajnovics Demonstratiójával) kezdődő s 1799-cel (Gyarmathi Affinitásával) folytatódó első nagy korszakát, s személyes példájával (jogászból lett nyelvész, őstörténész) is példát, utat mutat az újabb, az őt követő korszak három meghatározó személyiségének, az utazógyűjtő Reguly Antalnak, a Kállay-féle mentalitást-munkát korszerűbben, szerencsésebben folytató, megismétlő Hunfalvy Pálnak és az ugyancsak nem kifejezetten nyelvész beállítottságú (s talán éppen ezért szintén elfelejtett) Barna Ferdinándnak.
Voltaképp tehát Kállay Ferenc tekinthető a komplex szemléletű magyarországi uralisztikai kutatások megteremtőjének; a később ágakra, ágazatokra bomló, majd a legutóbbi időkben ismét szorosabban összefonódni kezdő, együtthaladó korszerű uralisztika tudományának eddig el- s föl nem ismert előhírnöke. Mindez, persze, nem zárja ki, hogy más szakmák is ne keressék benne területük egyik úttörőjét. Sokoldalúságával, aktivitásával, publicisztikai tevékenységével is minden időben példaképe lehet a népének és korának elkötelezett, szolgálatra mindig kész igazi tudósnak.
