ÉLETRAJZ

Teljes szövegű keresés

ÉLETRAJZ
Életrajzának ismertetése nem önmagáért érdekes és fontos. Kellő részletességgel ez ideig senki sem kísérelte meg teljesen végigkísérni ezt a maga korában szokatlanul hosszúnak (71 évnyi) vélhető pályát, annak jól elkülöníthető szakaszait, éles fordulatait, a személyiség kialakulását, fejlődését, változását, amelyet – végül is túl az indíttatáson és a jellemen – döntően befolyásol a magyar történelem és a tudományos élet alakulása nagy eseményeivel, folyamataival, illetve napi aktualitásaival egy igen tág időszakban, a napóleoni háborúktól a kiegyezés küszöbéig; Kazinczy irodalomszervező tevékenységének felújulásától a Magyar Tudományos Akadémia megalakulásán át ezen intézmény Arany Jánost váró nagy korszakáig. Végigszemlélni sem egyszerű ezeket a mozgalmas évtizedeket, nemhogy végigélni, még kevésbé aktív részeseként végigtevékenykedni, alakítani, befolyásolni.
Gazdag életművéből – mint majd látni fogjuk – igen sok dokumentum tűnt, kallódott el, a fennmaradt anyagban személyes vonatkozású (pl. levelezés, napló, egyéb) szinte egyáltalán nincs, a kortársi feljegyzésekben, megnyilatkozásokban is kevés a rá vonatkozó nyom.
Arany János vélekedésével ellentétben („hírneves család…”), mint Keve Mária is bizonyítja, nem valamely nevezetes nemzetség sarja. Miként maga írja 1834-ben kelt autobiográfiájában: 1790. december 2-án „születtem Debrecenben…, édesanyám engemet, ’s még három testvérjeimet kézi munkája után, ugy mint varrásból tartott, nevelt fel”. Nem volt ez tehát különlegesen fényes gyermekkor, még csak annyira sem, mint a korabeli elszegényedett, de rokonokban dús nemesifjaké. Már ekkor is alkalma volt betekintenie az alacsonyabb sorsúak világába, s megtanulhatta értékelni a kemény fizikai munkát. Egész életét jellemző bámulatos munkabírása, módszeres, rendszeres tevékenysége mintája így sejlik föl a gyermekkor mindössze néhány szóban dokumentált mindennapjaiból.
Református lévén, nyilván különösebb akadályok nélkül lehetett tagja a neves kollégiumnak, amelynek 12 esztendőn át volt – ha nem is messze kiemelkedő – de elismert, jó képességű, múlhatatlan szorgalmú tanulója, évfolyamtársa és barátja kora kiemelkedő magyar szellemének, Kölcsey Ferencnek. Kállay 1839-ben így emlékszik vissza ezekre az együtt eltöltött évekre: „Vissza-visszahozom emlékezetembe azon boldog órákat, melyekben egymást, mint gyermektanulók buzdítók, melyekben vetekedénk a tudományos elsőbbségért… Gyermek- ’s ifjú éveim barátja! neked, ’s emlékednek legyen e’ néhány sor szentelve… Keveset és mégis sokat éltél barátom!… vele öt esztendős koromtól fogva a 18dik évig együtt nevelkedvén fel a’ debreceni collégiumban…” E visszaemlékezésből (is) ismeretes, hogy a két diák életét a szünettelen munka, tanulás, olvasás töltötte ki, s iskolai feladataikat messze túlhaladóan, olvasmányaikat részletesen kijegyzetelték, sőt, az olvasnivalókat megosztva jegyzeteiket kölcsönözték egymásnak. „Bírt ő tőlem is egy nagy jegyzőkönyvet, melyet, mint 1832-ben mondá, híven megtartott…” Erre az időszakra esik kapcsolatba kerülésük az országos tekintélyű Kazinczyval, aki még intenzívebb tanulásra buzdítja az ifjakat. Képzelhető az a túláradó öröm és lelkesültség, amely eltölthette őket a „nagyemberrel” való levelezés, annak őket illető kitüntető figyelme nyomán. 1807-ben Kölcsey elhagyja Debrecent, Kállay viszont marad, folytatja s be is fejezi jogi tanulmányait. De a kapcsolat nem szakad meg a korai évek társával (voltaképpen egész életében egyetlen igaz barátjával), akivel még közel egy évtizeden át levelezik, sőt, többször személyesen is találkozik. Az élet és a történelem később ugyan elsodorja őket egymástól felfogásban, foglalatosságban, célokban is, a barátság mégsem szakad meg, hisz Kállay egyike lesz az elsőknek Kölcsey életrajzírói között, s egyik első közreadója Kölcsey levelezésének (kölcsönös levélváltásuknak) is. Ebből való az alábbi néhány, Kállay életrajzát érintő részlet: 1812-ben Kállay 4 hetet tölt Kölcseynél Álmosdon, felelevenítik az iskolás évek emlékeit, nagy európai utazásokat terveznek, de ezek a. háborúk és a politikai helyzet alakulása miatt „puszta álmokká váltak”. 1812 és 1817 között váltott 9 levelükből 1814-ben írja Kölcsey: „Gyújtani fogjuk egymást, vezetni, tanítani, ’s egyszer ismét elementumunkban leszünk, mint az unalmas Debrecenben néhány évek előtt, de nagyobb érzésekkel, nagyobb kinézésekkel ’s több foganattal is talán önmagunkra nézve ’s másokra nézve…”
Kállayt ekkor még nyilván bűvkörében tartja a mindig is szép ifjúkor emléke (számára talán Debrecen sem volt unalmas!), s Kölcsey hatása sem lehetett – még ennyi év után is – csekély, de a teljesen vagyontalan ifjúnak, a végzett diáknak kellett és illett már eltartania magát, ezért „1812-ben Debrecenből Pozsonyba ment, hol az országgyűlés végszakát látta, s hol másfél évig joggyakornok volt Pozsony vármegye akkori jegyzője, Majláth György mellett. Pozsonyból Pestre jött a királyi táblához jegyzőnek és itt ügyvédi oklevelet nyert. 1813-ban felment Bécsbe német törvényt tanulni, miből 1814-ben kiállván a vizsgálatokat, auditorrá neveztetett ki a II. székely gyalogezredhez (Kézdivásárhelyre).” (Szinnyei). Egy késői, 1850 körül kelt igen szűkszavú kéziratos életrajzából azt is megtudjuk, hogy ezekben az években Ausztria más városaiban is megfordult, s beutazta Tirolt és Csehországot is. Az álmosdi gondtalan üdülés tehát mindenképp az ifjúkor lezárását jelenthette Kállaynak, aki munkába állva valamit az utazási tervekből is megvalósított (Pozsony, Pest, Bécs), s aki Kölcseynek 1814-ben írt kissé szentimentális hangvételű levelében kifejtett, továbbra is könyvek közt elképzelt egzisztálás-készülődés helyett a katonai vizsgálóbíró-szemléző, kemény életét élte.
Voltaképpen itt és most ért véget a könyvek közt töltött ifjúság, kezdett meglazulni a szellemi lánc, amely Kölcsey révén a korai tanulmányokhoz kötötte, s kezdődött el számára – szokatlan és idegen terepen – a felnőtt élet, a férfikor, amelyben már teljesen magára volt utalva, s amelyben – a kenyérkereső nehéz munka mellett – edzett s állandó erőfeszítésre felkészített szelleme számára további s méltó elfoglaltságot kellett találnia. Keve Mária írja: „Hadnagyi ranggal lépett a katonaság kötelékébe, kevés idő múlva főhadnagy, százados s 1819-ben már kapitány…” Természetesnek tarthatjuk, ha a nyitott szem, fül és elme számára az adott táj és nép kínálkozott valamilyen formában a tanulmányozás céljaira, s érthető az is, ha ez a tevékenység, gondolkodás – egy ideig – kapcsolódott még a kezdőévek olvasmányaihoz, élményeihez, de később (élete végéig) sem változtatott a munkálkodás, kutatás korán kialakított módszerein, az állandó jegyzetelésen. Ennek eredményeképp teremtődtek többször is kigúnyolt, igen számos kötetre terjedő jegyzetfüzetei, kötetei. Nem lehet kétségünk afelől, hogy életének itt kezdődik új, második szakasza, amelyen már mit sem változtat (a sors alakulását és a célokat illetően) Kölcseynek utánaküldött szánakozó levele: „Messze földön lakol édes barátom! ott hol a’ sötétségnek országa kezdődik, ’s még lakod atmospherája is nem egyéb, hanem azon barbarusi homálynak nüance-a, mely az ottomanok birodalma felett… lebeg… Székelyeid közt, ’s a’ bécsi nép közt csak olyan a hasonlatosság mint Maros-vásárhely és Venetzia közt…” Az Erdélyt és a székelyeket illető előítéletben (s a Nyugat globális túlbecsülésében) Kölcsey nem áll egyedül. Előtte Kazinczy, utána Petőfi is hasonlóképp gondolkodtak – mindaddig, amíg személyesen is meg nem fordultak ezen a lesajnált vidéken és lakói között. Közismert, mennyire megváltozik ekkor a véleményük. Kállayra is így hathatott az új munkahely s az ott megismert emberek, az itt és ekkor nyert benyomások következtében indulhatott meg lelkében a lassú elszakadás előző életszakaszától s annak leghívebb társától, Kölcseytől.
Első, napvilágot is látó tudományos munkáit pedig nem a bécsiekről és Velencéről írta, hanem a székelyekről 1818-ban, majd 1829-ben, illetve Erdély két jelentős, de akkoriban csak kevéssé ismert nagy tudós fiáról, Gyarmathi Sámuelről és Kőrösi Csoma Sándorról 1832-ben. Kállay 1814 és 1832 között él Erdélyben, 1827-ig aktív szolgálatban. Munkája minden bizonnyal kemény, felelősségteljes, fizikailag, szellemileg is megterhelő szolgálat lehetett, hisz a II. székely gyalogezred mellett még két másik csapat kapcsán is adódtak feladatai (fegyelmi ügyek, anyagi és jogi természetű kérdések megoldása, felügyelet stb.). Ezeknek az éveknek az emlékére rengetegnek mondott írásai között alig találunk utalást: „E’ határszélen mi terhes a’ szolgálat azok tudják legjobban, kik ott szolgáltak…” – írja 1834-es önéletrajzában, majd a bizonytalan keletű későbbiekben: „Minekutána nyugodalomba mentem, Erdélyben éltem… Katonai szolgálatom alatt hivatalos úton utazásokat tettem Moldva és Oláhország némely részeiben, Erdélyt többször körül kellett járnom…” S még néhány – ritkaságszámba menő – szubjektív megjegyzései közül: „Ne csudáld, ha kitanulok mindenből, ha elfelejtettem már írni is itt, hol az emberek csak isznak és kártyáznak… oh, ezen hivatal minő szép és minő rettenetes! de sokat tudnék én néked beszélni az emberekről, a törvényekről, az okosságról és bolondságról…” (részletek a Kölcseynek írt levélből az erdélyi szolgálat kezdetén). Szinnyei így ismerteti Kállay életének ezt a periódusát: „…tizenhárom terhes szolgálati év után 1827-ben nyugalomba lépett. Két esztendeig Nagy-Enyeden lakott és az irodalomnak élt. 1830 őszén visszament Kézdi-Vásárhelyre, hol akkor báró Lakos vitte a kormányt, kivel megismerkedett. A m. tudom. akadémia által 1832. márc. 9. levelező, 1832. szept. 1. rendes taggá választván, Budára jött lakni…” Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy kenyérkereső munkáját különösebben nem kedvelte, de becsülettel ellátta. Fárasztó hivatalos útjait nyitott szemmel járhatta végig, s az ügyek intézésén túl észrevételeit, benyomásait valamiképp rögzíthette, személyes ismeretségeket is köthetett, s ezek valami módon beépültek a teljes erdélyi periódus idején kifejtett folyamatos tudományos munkásságába. Nyilván minden szabadidejét, s szabadságait is olvasásra, kutatásra és írásra, cikkekre, könyvekre, illetve ezek előkészítésére fordította. Nyugdíjba vonulásakor 37 esztendős, akadémikussá választásakor s Pestre költözésekor 42 éves. Ez akkoriban jóval magasabbnak tekintendő életkor, mint manapság!
A férfikor legjava esztendei teltek el tehát Erdélyben igen kemény hivatali munkában, s mellette szórakozás, pihenés, magánélet helyett, illetve ezek összegzéseként az előzőnél is intenzívebb tudományos tevékenységben. 1814 után formálódott ki határozott történeti-őstörténeti érdeklődése a magyarság iránt (felváltva az ifjúkor filozófiai irányultságú egyetemes történeti vonzalmát), akkor formálódtak és fogalmazódtak meg első történeti meghatározottságú néprajzi, régészeti, családtörténeti, tudománytörténeti, nyelvészeti tanulmányai. A’ védelmeztetett Nemes Székely Nemzetről írt korai dolgozata semmiképp sem alkalmi írás, aminek Szauder József minősíti az akkor már négy éve a székelyek közt élő Kállaynak állítólag Pápay Sámuel igaztalan (a székelyeket a magyarságból kitagadó) támadására írt válaszát. (Pápaynál egyébként sehol sem bukkantam nyomára az emlegetett elmarasztalásnak! D. P.) Szenvedélyes, szép stílusú, jól érvelő cikkben áll ki a már jól ismert és megkedvelt népcsoport mellett Kállay. E szeretetének s a székely kérdés korabeli szinten való igen jó ismeretének döntő bizonyítéka 1829-ben kiadott könyve, a Históriai értekezés a’ nemes székely nemzet’ eredetéről is. Ezekben és a most nem említett munkákban rejlik az Erdélyben eltöltött 18 év, ezekben s ekkor alapozódik meg a tudós akadémikussággal elismert nagy tudása. Kállay életében tehát Erdély jelenti a második periódust, amelyet szinte jelképesen zárnak a két nagy erdélyiről (Gyarmathi, Kőrösi) készített, őszinte rokonszenvről tanúskodó dolgozatai. Feltehető, hogy mindkettejükkel alkalma volt személyesen is találkozni. Nem véletlenül lesz később egyik pártolója Gegő Elek, majd Jerney János keleti utazásainak, Gegő akadémiai tagságának egyik ajánlója, szívén viseli a Moldvai magyar telepekről írt könyvének kiadását is.
42 évesen súlyos pszichikai megpróbáltatásnak tekinthető a radikális környezetváltoztatás, a merőben új életvitel szokatlan feladataival, elvárásaival. A nyugdíjas agglegény katonai auditor a határszéli székely kisvárosból a reformkori félnémet, magyarosodó Pestre települt át akadémikusnak, számos vállalt, illetve vélt tudós kötelezettséggel. Tenni valóit ezúttal is roppant komolyan veszi, s katonai fegyelemmel ellátandó szolgálatnak tekinti. Írni, írni, írni, előadni, előadni, előadni, minél többet s mennél több témáról! Ilyesféle formában képzeli el a tudósi létet, életformát, s így is éli meg életének harmadik periódusában, amely lényegében 1849-ig számítható, tehát 42 éves korától a 60. esztendeje küszöbéig.
Magánéletéről ebben a két évtizedben sem tudunk sokkal többet, mint a megelőző kettőről. Szinte teljesen kitöltötte a munka, a rengeteg olvasás (számos nyelven!), a szünettelen írás (különféle fórumokban) s a megtartott előadások hosszú sora. Idejének túlnyomó részét az Akadémia falai között tölthette, legalábbis a jegyzőkönyvek tanúsága szerint az ülések, a bizottsági tanácskozások többségének résztvevője volt. Nincs adat arról, hogy mikor házasodott meg, de aligha előbb, mint életének ebben az újabb szakaszában, Pesten. Erről a mozzanatról Keve Mária ennyit ír: „Késői házasságából egy fiút hagyván hátra, 72. életévében hal meg 1861. január 1-én.” Családjáról mindössze egy gyászjelentés alapján sikerült néhány további soványka adatot megtudnom. Felesége, az evangélikus Kacsányi Erzsébet 1869-ben hunyt el „tüdővészben”, fiát Bertalannak hívták.
De hogy és miért lett a Magyar Tudományos Akadémia tagja? Mindenekelőtt egész addigi élete, állhatatos munkálkodása, hatalmas olvasottsága s napvilágot látott tudományos eredményei predesztinálták erre a megérdemelt tisztségre, amelyre nyilván jó szívvel ajánlottak ifjúkori barátai s befolyásos erdélyi pártfogói (pl. Kölcsey, Jankovich Miklós, Döbrentei, Wesselényi, a Jósika család). A tagság előtt ismeretes lehetett Kazinczyval való több évtizedes kapcsolata is.
Debütálása a Magyar Tudományos Akadémián a maga nemében rendkívüli jelentőségű, ez ideig kellőképp nem méltányolt súlyú eseménynek mondható. Miként maga írja 1855-ben: „…első voltam, ki székfoglaló értekezést tartottam, szinte első, kinek kézirati munkája legelőször méltatott jutalomra, mely a nemzeti képviseletről írva felsőbb helyt akkor az »imprimatur-t« nem nyerhette meg…”
Az akadémiai tagság feltételéül szabott székfoglalókból a legelső mindenképp megérdemelné az utókor figyelmét, az Értekezés az ideológiáról című előadás az MTA bármelyik eddigi nevezetes jubileumán rászolgált volna a figyelemfelkeltő, díszes kiadásra. Mindössze egyetlen tömör értékelése ismeretes, az viszont nem akárkitől. Vörösmarty írja Stettner Györgyhöz címzett levelében 1832. december 18-án: „…Kállay eljött ’s egy igen jeles értekezéssel köszöntött be…” Noha 1855-ig még számtalan alkalommal találkoztak az akadémián, s alkalmasint közös munkákban is részt vettek, név szerint egyikőjük sem említi a továbbiakban a másikat.
S 1832-től nincs megállás, pihenés, szünet Kállay életében. Az Akadémia talán legiparkodóbb tagjának tekinthető, mindennapi munkájában, pályázatain, rendezvényein a legkülönfélébb minőségben rendszeresen részt vesz. Ha szükséges, emlékbeszédet tart (Görög Demeter és Köteles Sámuel felett) többször is értekezik filozófiai és jogi témákról, történeti, régészeti, családtörténeti kérdésekről, vallásról és nyelvről; aktuális ügyekről: a nemzetiségekről, a színházról és a színibírálatról, a kritikáról, illetve a könyvbírálati szabályokról. Minderről, ha kell, előad, ha szükséges, ír, akár tudományos fórumban, akár napilapban. A fórumokat különösebbképpen nem válogatja meg, ez a magyarázata annak, hogy írásai a legkülönfélébb politikai arculatú újságokban látnak napvilágot (Pesti Hírlap, Világ, Nemzeti Újság). A világ gyorsan változik körülötte, a változásokat ő lassabb tempóban követi, de a maga útjáról nem tér le, fontolva, de előrehalad. Felfogása azonban némelyik kérdésben (pl. nemzetiségi ügy) már a maga korában – szak- és kortársai ellenében is – konzervatív színezetű. A motivációk elemzése messzire vezetne, életkora, személyes tapasztalatai, elszigeteltsége, zárkózottsága – s ebből adódó előítéletei – legalább részben magyarázzák, mentik világnézeti, történetszemléleti visszafogottságát, másként gondolkodását. Minden bizonnyal szerepet játszott az Akadémia szervezeti jogi kereteinek, szabályainak kidolgozásában is, s nem kerülte el figyelmét a nyelv (az élő nyelv, a helyesírás) kérdése sem, amelynek kiművelését és fejlesztését az Akadémia különösképp a szívén viselte. Ez a téma – a történeti perspektívába is beleállítva – megkülönböztetett helyet foglalt el Kállay érdeklődésében is, s a mitológiával egyetemben idővel, a negyvenes évektől kezdődően fokozatosan kizárólagossá válik munkásságában is.
Állandó jelenléte, állandó szereplése, mindent komolyan vevése (s ezzel kapcsolatban: a humorérzék, a könnyedség feltételezhetően teljes hiánya), ekkoriban már egyre inkább korszerűtlennek minősülő autodidakta polihisztorsága előbb elnéző mosolyt, majd ingerültséget kelthetett környezetében, fiatalabb akadémikus társai körében, de a korabeli publicisták között is. 1845-ben készült gunyoros-kegyetlen jellemzése a Magyarkákban így és ezért érthető: „Tudományos szavakban széles. Mint historicus nem nagy, ’s mint philosoph bizonyára nem alakít új rendszert… Többet ír, mint a’ lapsajtó nyomtatni bír. Agyában szakokként osztályozvák a’ tudományok, és a’ ki mit, és a’ mint parancsol, a’ szerint szolgál; különben ha útbaigazító kézikönyvnek venné őt valaki, hamar meggyőződhetnék, hogy Kállay úr álmában szokott idézgetni…” Hasonló szellemben és kíméletlenséggel nyilatkozik egyébként ez a pamfletgyűjtemény többek között Bajzáról, Bugátról, Eötvösről, Petőfiről, Kossuthról, Széchenyiről s Vörösmartyról is. Már csak azért sem ítélhető meg pl. pusztán e vélekedés alapján Kállay pesti működése – némelyek ugyanis szívesen s szinte kizárólagosan e sorokat idézik vele kapcsolatban.
Az uralisztika körébe vonható alapmunkáit, cikkeit ebben a periódusában írta, de miként említettem, már 1829-es könyvében, illetve 1832-es Gyarmathi-tanulmányaiban is nyomai mutatkoznak az uralisztikai szakirodalomban való tájékozódásának, gyarapodó ismereteinek. Nos, ez az olvasottság az elkövetkező években – ezen a területen – teljessé és naprakésszé mélyül, szélesül, s itt elég csak az e témába vágó legfontosabb írásait megemlíteni, így az 1834-ben kelt, de csak 1836-ban megjelent dolgozatát egy Bécsben 1834-ben kiadott latin nyelvű munkáról, amely a magyar nyelv eredetét tárgyalja, A keleti nyelvek’ magyar történeti fontosságáról, illetve Lebediasról folytatásokban közölt tanulmányait 1839-ből, 1840-ből; Regulyt bemutató, népszerűsítő cikkét 1844-ből; a szibériai nyelvekről tartott előadását 1847-ből; de – mellőzve több, egyébként nem érdektelen publikációt – mindenekelőtt élete két főművét, 1844-ben közreadott Finnmagyar nyelv című, 122 lapos könyvét, a magyar nyelvű uralisztikai kutatások alapvetését; illetve 1847-ben elkészült és pályázatra benyújtott (s a pályázatot elnyert) sajátos sorsú – az uralisztikai kutatásokat kamatoztató – mitológiáját, az egyébként csak halála után (1861-ben) publikált A pogány magyarok vallása című, 331 lapos könyvét.
Miközben egyre jobban megmerül a könyvek tengerében, nem szakad el kora s hazája valóságától, s a történelem hívó szavára a nehézkes „szobatudós” odahagyja a könyvtárat s íróasztalát. „1848 közeledett – írja Keve Mária –, s Kállay sem volt kivétel, osztotta a közös sorsot. Az Akadémia mint közület, s tagjai az egyesek az áprilisi törvényekben a beteljesülést üdvözölték. A már 21. esztendeje nyugalomba vonult Kállay a magyar hadügyminisztérium felszólítására újra késznek mutatkozik a haza szolgálatára hivatalt vállalni. Az országos haditanácsnál őrnagyi ranggal, mint osztályfőnök és a magyar hadbírók vizsgáló bizottságában, mint cenzor működik… 1849-ben a budai cs. és kir. várparancsnokságnál igazolnia kellett magát, új szolgálattal is megkínálták, de ő nyugdíjaztatását kérte.”
A szabadságharc bukásával életének harmadik periódusa is lezárul. Ezt az egybeesést azonban nem helyes túldramatizálni. Noha élete főműveit a negyvenes években alkotta meg, azokra nem érkezett megfelelő visszhang. Az akadémiai közélet meglehetősen hiányos dokumentációját figyelve, alig észrevehetően, de már a negyvenes évek elejétől kezd vissza-, illetve kiszorulni, s noha szerepelni gyakran szerepelhetett még osztálya ülésein, komplex tudománya s a személyében megjelenített tudóstípus egyre kevésbé illett a fokozatosan átalakuló, szakosodó és szakszerűsödő magyar akadémia képébe, testületébe.
A vagyontalan, szerény jövedelmű, nyilván többféle betegséggel is bajlódó idős férfi, akinek családja fenntartásáról is gondoskodnia kell, egyre inkább csodabogárnak számít már az Akadémia falai között csakúgy, mint Pest utcáin. Egykori támogatói, társai, tisztelői részben kihalnak mellőle, részben elfordulnak tőle. A kopott ruhás, mind elhagyatottabb s elhanyagoltabb, igaztalanul mellőzött, többször is megleckéztetett és félretessékelt tudós mindazonáltal az ötvenes évek közepéig még állhatatos látogatója a Nyelvtudományi és a Philosophiai osztályok üléseinek, továbbra is felolvas és publikál nyelvészeti és mitológiai témákról, de most már valóban nem a kor szintjén. Szereplései kényelmetlenek, sőt kínosak lehetnek az intézmény és a kortársak számára is. Vitatkozni sem érdemes vele (talán nem is lehet), hisz az önkritikára évtizedekkel korábban sem volt hajlama, s a leírt szó (akár a sajátja, akár a másé) szent volt számára, s nem változtatott rajta. Az ötvenes évek második felére csendesen kiutálták a tudomány falai közül, s ekkorra már – ha vonakodva is – ő is megértette, hogy nem kívánatos személy többé már a tudós társaságban, kikopott innen, az új szelek kegyetlen erővel gyökerestől kitépték, s emlékét is elfújták „második otthonából”.
Negyedik s egyben életét lezáró periódusa valóban tragikus, de iránya már korábban sejthető. Nem látványos, gyors bukás, hanem szükségszerű, feltartóztathatatlan hanyatlás. Egyszer s mindenkorra lejárt a polihisztorok s egyben autodidakta tudósok ideje; s a kor új követelményeit fel nem ismerők sorsa törvényszerűen alakult így. Mégis merül fel bennünk kérdés, kétely. Miért nem volt megértőbb, emberségesebb vele, az uralisztika hazai meghonosítóinak egyikével a korszakot meg határozó tudományszervező, Toldy Ferenc és az általa támogatott, befolyásos tényezővé váló Hunfalvy Pál? Miért nincs nyoma annak, hogy Kállay 1849-től kapcsolatba lépett volna az ugyancsak Pesten élő Reguly Antallal, akiről pedig oly szeretettel, igaz várakozással írt szibériai utazásakor? Lehet, hogy e két kérdés össze is függ egymással? Hisz Reguly sem kapott (talán, persze, nem is igényelt) sok lehetőséget az akadémiai szereplésre 1849 után; útjának eredményeiből, s Kállay kezdeményezéseiből Toldy hathatós közreműködésével végül is Hunfalvy lett a magyar uralisztika kikiáltott megteremtője honunkban.
Az Akadémiáról kimart Kállay 1855 után egyre kevesebbet ad elő, s alig publikál már. „Öreg napjaiban csendes egyformaságban töltötte idejét… Délelőtt írogatott… Egyszerű ruhában járt…, 20 évig viselt egy házikabátot… nem levelezett testvérbátyjával sem… Az utolsó éveket otthonában, olvasgatással töltötte…” – írja a Vasárnapi Újság nekrológszerzője. Szerencsére akad még egy szűk kör, amely befogadja, szívesen látja, s nyilván szánja is. Id. Réső Ensel Sándor ügyvéd, Sztrokay Antal, Jankovich Vince, Hubay József e kis társaság tagjai – vélhetően nem szakmabeliek –, ide jár el beszélgetni, dohogni, whistezni, ők a tanúi utolsó éveinek. Támogatói szegénységében, betegségében, ők gondoskodnak majd az elgyötört, elfelejtett akadémikus temetéséről, családjától sem fordulnak el. Egyben kiadói is érthetetlenül és méltatlanul mellőzött díjnyertes mitotógiájának, amelyet Kállay – sorsa beteljesüléseként – mint végső elégtételt, vigaszt sem vehetett már a kezébe.
A már-már grafomániásnak elkönyvelt Kállay Ferenc írásai közül a publikáltak túlnyomó többsége hozzáférhető, kéziratainak zöme (pl. 3 évtizeden át készített glosszáriuma) azonban rejtélyes módon elkallódott. A hagyatékot 300 forintra értékelte a „megbízott küldöttség” (Érdy János, Csengery Antal, Toldy Ferenc), s 1861. november 25-én kelt jelentésében így jellemzi: „…azon ősmagyar, történeti tárgyak, melyek azokban nyomoztatnak, mai nap immár más szempontból szokván tárgyaltatni, s a szerző [nézőpontjai] immár túlélve magát: azok nyomatásra… nem alkalmasak…” A vélekedés azonban megjegyzi, hogy becses ethnographiai és nyelvhasonlítási adatait esetleg más (az én kiemelésem D. P.) felhasználhatja (!).
A tengernyi teleírt füzetből, papírlapból, levélből alig valamit vehet kezébe a mai kutató, s szinte semmi személyes vonatkozásút. Ezért tudunk oly keveset gyermekkoráról, szinte semmit az Erdélyben eltöltött időszakról, itteni kapcsolatairól, s alig valamit élete utolsó évtizedéről. Ezért ilyen hézagos az életrajz, ezért szubjektív színezetű forgácsokból kirakott pálya- s jellemrajza.
Tevékenysége és életműve számbavételekor terjedelmi okokból sem törekedhetem teljességre. Mellőzöm diákkori írásait, nem nyomozom auditori működésének, szabadságharc alatti tevékenységének aktáit, sokirányú akadémiai és közírói tevékenységéből részletesebben csak a néprajzi, történeti s legbehatóbban az uralisztikai meg nyilatkozásokkal foglalkozom, és csupán röviden utalok az „egyéb” címszó alatt a szerteágazó más témákra, területekre.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT