A SZERKESZTŐ, A KRITIKUS, AZ ESSZÉÍRÓ

Teljes szövegű keresés

A SZERKESZTŐ, A KRITIKUS, AZ ESSZÉÍRÓ
A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság által 1889-ben megindított Protestáns Szemle hitbuzgalmi, tudományos, irodalmi és kritikai folyóirat volt. 1944-ben szűnt meg. Utolsó felelős szerkesztője Áprily Lajos után Kerecsényi Dezső lett 1938-ban. Ekkor lépett a folyóirat 46-ik évfolyamába. A lap teológiai és egyháztörténeti tanulmányok közlése mellett rendszeresen foglalkozott irodalmi, irodalomtörténeti kérdésekkel is, főképpen kritikai rovatában: Munkatársai között jelentős írók, kritikusok, irodalomtörténészek is találhatók, mint pl. Áprily Lajos, Németh László, Kodolányi János, Vajthó László és mások.
Kerecsényi szerkesztői programja szerint a protestáns folyóiratnak egyetemességigénye van. Az ellenforradalmi Magyarországon jelentékeny politikai és közéleti szerepet is játszó egyházak természetszerű propagandisztikus tevékenységén túl – amelyet megkerülni nem nagyon lehetett – Kerecsényi az említett egyetemességigényre tette a hangsúlyt. Ezáltal az egyházak felől érkező beszűkítő tendenciákkal szemben a gondolati nyitottságot, kitárulkozást igyekezett szolgálni. A folyóirat tárgyköre szerinte az egész élet, a nemzeti múlt s az emberi egyetemesség összetett, bonyolult viszonyrendszere. A protestáns szellem pedig – ezt nemegyszer kifejtette – a színvonalas tanulmány, a jó kritika, az érték fölismerése és kifejezése. Az új felelős szerkesztő új nevekkel is gazdagította főképpen a kritikai rovat névsorát, nem utolsósorban fiatal, tudós tanárok tevékenységére alapozott. De föltűnik a rovatban Füsi József, Mikecs László, Jékely Zoltán, Bóka László, Tolnai Gábor, Vajda Endre, Pogány Ö. Gábor s mások neve is. Mint szerkesztő egy-két K. D. jelzetű kritikai glosszán kívül nem írt saját lapjába. Különös érdeme e szerkesztői gyakorlatnak, hogy a folyóiratban az elnehezült, veszélyt hordozó években háborús pszichózisnak, idegességnek szinte nincs nyoma. Pedig az utolsó években – 1942–44 között – igen nehéz lehetett a lapot szerkeszteni. Munkatársai közül többen a frontokon vannak vagy az anyaországban teljesítenek katonai szolgálatot; végül a fővárosban, a baráti beszélgetéseknek otthont adó Lövölde téri lakásban – ahol Szerb Antal, Halász Gábor, Barta János, Keresztury Dezső, Tolnai Gábor, Joó Tibor gyakran megfordultak – szinte már csak egyszemélyes szerkesztés folyhatott, 1944-ben, a folyóirat létének utolsó évében, az ötvenharmadik évfolyamban már csak önmaga árnyéka benne minden, bár a lap hónapról hónapra megjelenik. A felelős szerkesztő minőségigénye azonban a kritikai rovatban változatlanul érvényesül az utolsó esztendőkben is. Így 1942-ben Tolnai Gábor a Papp Károly-emlékkönyvről ír, s ugyanő értő, szép szóval emlékezik meg a 70 éves Schöpflin Aladárról. 1943-ban Vajda Endre, Benda Kálmán és Füsi József könyveiről olvashatunk, 1944-ben pedig Sőtér Istvánnak A templomrabló című regényéről, s Márai Sándorról Bóka László írását közli a lap. Ebben az évben itt jelenik meg a felelős szerkesztő Miért hallgatnak az írók? című írása is, fegyelmezett értelemmel, ám erőteljesen jelezvén a magyar irodalomra nézve zord idő beköszöntét. A 8. és 9. számban már nincsen Könyvek és írók rovat, a 10. számban viszont Szemlér Ferenc és Wass Albert erdélyi írók könyveiről olvashatunk. A 11. és az utolsó, 12. szám mindössze 14 oldalas, s az újra látható Könyvek és írók rovatban már csak az akkortájt többé-kevésbé népszerű írók, Ignácz Rózsa, Szili Leontin és Kosáryné Réz Lola egy-egy könyvére kerül sor igen csekély terjedelemben. Kerecsényi Dezső nemes s töredékeiben is tiszteletre és figyelemre méltó szerkesztői törekvéseit is elsodorta a háború.
Kerecsényi Dezső életművéhez természetesen tartozik hozzá kritikusi tevékenysége is. Bírálataiban, amelyekben kortárs irodalomtörténészek, esszéírók, írók munkáiról mondott véleményt, éppen úgy megnyilvánult gondolatainak világossága és fegyelme, mint irodalomtörténeti dolgozataiban. Mai szóhasználattal élve: értékre orientált kritikus volt ő, aki nemcsak elolvasta, de mélyen átgondolta a tollára bízott munkát, a gondolati és művészi minőség, szépirodalmi mű esetén az esztétikai megformálás, a megjelenítés szem előtt tartásával írta meg véleményét.
Írt Horváth János alapvető összegezéséről (A magyar irodalmi műveltség kezdetei, 1931., Az irodalmi műveltség megoszlása, 1935.), s e műveket tudománytörténeti jelentőségűeknek minősítette. Biztos ítélettel ismerte fel, hogy Horváthnál „sem a körülrajongott és megrótt szellemtörténet”, sem az akkor még új irodalomszociológia importált szavai nem adnak érdemleges felvilágosítást, ha tudományának szövetét boncolgatjuk. Más szóval: Horváth ismeri és műveibe erős szűréssel beemeli mindazt az új irodalomtudományi eredményt, amelyet elfogad, de az irodalomtörténetírásnak mint nemzeti tudománynak tradícióiról sem mond le, mert munkásságának fundamentumát éppen ezek a tradíciók képezik. Horváth munkái az önelvű irodalomtörténeti rendszerezés példaművei.
Kerecsényit szokás a szellemtörténeti irány honi képviselői között is emlegetni. De ő ez irányzat ismeretében is – megmaradt Horváth János tanítványának. A szellemtörténet számára főképpen a pozitivista adathalmozáson túllépő s az irodalom elvi kérdéseinek vonzásában létrehozható összefoglalás, áttekintés módszerét jelentette. Az irodalomban szellemi jelenségek összefüggéseit kereste, s értékelte azokat a maguk történeti szerepében. Azokból a „Jegyzetek”-ből, amelyeket kortársa, a filozófus Joó Tibor Bevezetés a szellemtörténetbe című könyvéhez fűzött, markánsan rajzolódik ki irodalomtörténészi felfogása, látásmódja, gyakorlata is. Véleménye szerint a szellemtörténeti módszerből „már csak a harcok emléke él” Joó szövegében. E harcokat nem is nálunk vívták meg. Sőt a kifejezés: – szellemtörténet – el is vesztette mindazt a hangulati velejárót, mely „a történetszemlélet kezdő pillanatjaiban” sajátja volt. Kerecsényi bírálja a pozitivizmus Joó által „egyszerű fejlődéstörténeti intermezzo”-ként való beállítását is. Ez túlzó egyszerűsítés, mert „a pozitivizmusnak éppen úgy megvolt az egész történeti ember és világkép magyarázatra vonatkozó igénye, mint a szellemtörténetnek”. Magyarázatai jórészt elavultak, elégtelenné váltak ugyan, „de a pozitivizmus nem azonosítható a puszta anyaggyűjtéssel és a szerzett anyagnak valamely mechanikus rendszerezésével. Hegel őse volt nemcsak a szellemtörténetnek, hanem Taine-nek is”. Kerecsényi ezért tekinti Joó Tibornak a hazai pozitivizmus átmenetiségét hangsúlyozó ítéletét „kétes hitelű”-nek. Hiszen nálunk éppen „a pozitivizmus hozta először a tudománnyá levés jogait, a szakszerűség követelményeit”. Ezt bizonyítja Beőthy Zsolt, Riedl Frigyes, Négyesy László működése is. De Heinrich Gusztáv, Király György pozitivizmusa sem nélkülözte a kritikai látásmódot. Mérték és józanság jellemzik ezeket a megállapításokat, hasonlóan azokhoz, amelyeket Kerecsényi a konzervatív pozitivista Pintér Jenő irodalomtörténeti rendszerezésének, az ún. „Nagy Pintér”-nek egyes köteteihez fűzött, mértéktartó elismeréssel, okosan, elegáns fogalmazásban. Olykor azonban túloz értékítéletében. De elnéző-túlzó fogalmazásában bírálata is benne lappang. „Elveivel szembeszegezhetünk más elveket, tárgyalásmódjával más módokat – írja –, de a sokrétű irodalmi anyag biztos elrendezése, a tudós lelkiismeretesség, egyértelmű fogalmazásra törekvő irodalomtörténeti stílus, a minden részletkérdésben utat mutató teljesség, olyan vonások, melyek irodalomtörténetének értékét… minden időre kétségtelenné teszik.” Ezt az eltúlzott minősítést Kerecsényi maga sem vehette komolyan. Azt hiszem, inkább a nagy hatalmú akkori tankerületi főigazgatónak szóltak e szavak, nem a szorgalmas, de kisstílű irodalomtörténésznek. Kerecsényi tisztelte, s munkáiban alapnak tekintette, az irodalomtörténet tényeit, de a tény többet jelentett számára, mint a puszta adat.
A két világháború között még nem jelentéktelen szerepet játszott a vallásfelekezetek szerint is érvényesülő irodalomtörténeti szemlélet. 1936-ban jelent meg Alszeghy Zsoltnak A tizenhetedik század című kötete, amelyről Kerecsényi írt bírálatot a Protestáns Szemlében. E „hitvitázó” irodalomtörténetírásban Alszeghy a katolikus álláspontot képviselte, míg a protestáns Kerecsényi a szaktudós tárgyilagosságával pusztán a minőség sugallatait követve foglalt állást. „Alszeghy »Az uralkodó vallás« című fejezetben csak protestáns írót idéz. A célzatot értjük, de nincs miért tiltakoznunk ellene. A szabadság-bűvölet a 19. századi katolicizmusnak éppen olyan időleges jegyei közé tartozik, mint a protestantizmusnak. A tolerancia kérdés tisztázása, mely mai történettudományunkban is eleven vitapont, csak annak fog sikerülni, akinek éles szeme politikumot és theologikumot el tud egymástól választani.” (Kiemelés tőlem. P. K.) Kerecsényi gondolatának lényege az, hogy irodalmi korszakok vagy egyes jelentős írói művek társadalmi, politikai hatásának vizsgálatánál a hitbeli tényezőket – a lelki terrortól a felekezeti hovatartozásig – az ítéletalkotásból, tehát a mű kritikai minősítéséből ki kell iktatni. Ennél a felismerésnél tovább abban az időben irodalomtörténész és kritikus nem mehetett.
Kerecsényi – ezt eddig is érzékelhettük – nem merült el a magyar irodalmi múlt kutatásában. Nemcsak azért, mert folyóiratszerkesztő volt – hanem azért is, mert benne élve korában, a múlt „üzenetét” is tisztábban hallotta anélkül, hogy akár egy pillanatra is a vulgarizáló időszerűsítés hibájába esett volna. Természetes, hogy érdekelte őt százada és közvetlen kora irodalmának egyfajta történeti áttekintése is. Ezért fordult figyelemmel Várkonyi Nándor kísérlete felé, s bírálta lapjában a szerzőnek A modern magyar irodalom című kötetét. Elismeri a munka lexikális teljességét, hiányolja az irodalomtörténet és kritika szerepének bemutatását, noha – s ez Kerecsényinél a minőség igénye – ezek a stúdiumok vetnek fényt „a kor alakuló irodalmi tudatára”. A hiba szerinte az, hogy Várkonyi irodalomfogalma szépirodalmi. Ez az irodalmiságnak pedig nem tudományos, hanem általános, hétköznapi értelme. Vitatkozik a szerzőnek ama tételével, mely szerint az irodalom „a kor lelkének tükre”. Ez szerinte azt jelenti, hogy az irodalom a kor függvénye vagy vetülete lesz csupán, „egy misztikus Zeitgeist”, mely azután létrehoz politikát, társadalmi problémákat s többek között irodalmat is.
Indokolásként kifejti: „nem kívánja tagadni, hogy az irodalom nem csak esztétikum, csak azt a kényelmes indulást biztosító tételt kétségbevonni, mely elfelejti, hogy a kor fogalmával nem »tükörkép-ként« áll szemben az irodalom, hanem alkotóelemként benne van magában a korban, egyenrangú társként politikával, szociális tudattal, gazdasági tényezőkkel egyetemben.” Ez azonban tévedés. Az irodalom ugyanis tükrözi korát, de mert esztétikai minőséget hordoz és fejez ki – személyhez kötöttségénél fogva –, fejthet ki hatást, de nem egyenrangú azokkal a társadalomalakító tényezőkkel, amelyeket Kerecsényi felsorol. Kerecsényi szerint – három ívhajlás tagolja az elmúlt 50 esztendő irodalmi hídját. „Az első ívhajlás pillérei Szekfű Gyula erősen irodalmi színű hanyatló nemzedékének köveiből épültek, a másodikat a történeti magyar államiság összeomlásának dátuma (1918–19) zárja be, az utolsónak kezdő lendületét pedig az összeomlást követő ellenhatás adja meg.” Vagyis nem más, mint az ellenforradalmi konszolidáció. A kiváló irodalomtudós ezen a ponton kissé megtorpant. Ebben a koncepcióban ugyanis az önelvű irodalomtörténeti rendszerezés veszedelmét, enyhébben: akadályát látja. Az ő fogalmazásában: „A kétségtelenül nagy szuggeráló erejű modern magyar történetírás Várkonyi könyvével varázskörébe vonta az irodalomtörténetet, s ismét csak messzi ideálként derenghet felénk a magyar irodalom önelvű rendszerbe állítása.” Ebben az elhárító gesztusban is a már említett „elmozdulás” ténye húzódik meg, s kiderül egyúttal az önelvű irodalomtörténeti rendszer tarthatatlansága, steril, az össztársadalmi fejlődésből kiemelt kezelésének abszurd volta is. Gondolkodásának gátja abban mutatkozik meg, hogy egyrészt elismeri: Várkonyi a magyar irodalomtörténet-írás múlt századi hagyományát folytatja „de nem oldja meg azt a paradoxont, mely az első korszak (1882–1900) tagadhatatlan gazdasági elánjával, állami biztonságérzetével egy hanyatló irodalmat állít szembe, a másik korszakban pedig (1900–1918) az állambontó s forradalomban kicsattanó radikalizmus és egy ma már nem is vitatható érdekességű irodalom kerül egymással párhuzamba”. Kerecsényi azokat az összefüggéseket nézi értetlenül, amelyek pedig természetesek. A „hanyatló irodalom” ugyanis az Arany halála (1882) után bekövetkező elsekélyesedés – a felülmúlhatatlannak hitt nemzeti klasszicizmus meglazulása, a „nem is vitatható érdekességű irodalom” pedig a Nyugat szellemének terjedése, Ady fellépése –, az „állambontó” (sőt a Monarchiát buktató) radikalizmus pedig természetes útitársként találta maga mellett ezt az új irodalmat. Végül, mert tudós, a tények felismerésében és tiszteletében kifejti, hogy Várkonyi „legfőbb ereje az írók világnézeti alkatának felfejtésében rejlik s következetes szempontja, mely az írót és az én és a világ korrelációjában nézi, munkájának nagy belső egységet ad”. Bírálata tehát elvi, nem indulati gyökerű. A maga álláspontjához ragaszkodó, a más nézetet vallót nem elmarasztaló. Etikus, tudós magatartása tévedéseiben sem hagyta cserben, noha már harcképtelen nézetekhez ragaszkodott.
Szerb Antal Magyar irodalomtörténete – nem túlzás leírni – szenzációt jelentett megjelenésekor, 1934-ben. A nagy sikerben két tényező játszott szerepet. Az ún. szellemtörténeti módszer, amely az összefoglaló jellegű, pozitivista irodalomtörténetektől erősen elütött, s a stílus eleganciája, a mű szinte szépirodalomként való olvashatósága. Kerecsényit, aki ugyanahhoz a szellemi körhöz tartozott, amelyhez Szerb Antal, ezek a kapcsolódások nem gátolták abban, hogy e jeles munkáról ne adja elő szuverén véleményét. Kritikájában megállapítja, hogy Szerb minden ponton más összefoglalást ad, mint az eddig írottak. Ő „a készen kapott tudományos újdonságokhoz a magáéból is ad. Mindenekelőtt a korbeosztásában. Anyagát ízléstörténeti szempontból tagolja, s mivel az ízlést a társadalmi osztálytudatból gyökerezteti, a történeti egymásutánban az eddigi korszakolás fogalmait az újakkal ügyesen együttjátszatván, megkülönböztet egyházi, főúri, nemesi, nemesi-népi és polgári irodalmi korszakokat”. Szellemesen jegyzi meg Kerecsényi, hogy „e korszakfelosztás éppen olyan jó (s annyira hiányos is!), mint minden eddigi s védelme vagy támadása annyira megokolt, mint az elődöké: az új tagolás létjogosultsága annyi, hogy új szellemtörténeti keresztmetszetek készítését teszi lehetővé”. Kerecsényi vitatkozik is Szerbbel, aki szerinte „végighúzza a magyar irodalom fejlődésmenetén egy arisztokratikus-romantikus étet- és ízlésideál választóvonalát”. Ami a vonal fölött van: érték – ami alatta, nem több, mint „irodalomszociológiai tünet”.
Kiváló, új vonásokkal gazdag arcképek jönnek így létre (pl. Zrínyi, Vörösmarty), „de e ragyogtatás mellett a másik oldal meglehetősen árnyékban marad. Szellemiségünk időnkénti »népi alászállásá«-t Szerb nem akarja megérteni, pusztán csak a műveltségben való visszaesést látja benne s még közhelyszerű erőforrás jellegét sem hajlandó elismerni”. Ezt teszi ő Petőfivel is, akinek líráját „belefullasztja a biedermeier realizmus és az optimista nemzeti radikalizmus árjába”, veszélyt látva a „Petőfi-poétikában”. A humanista polgár Szerb Antal s a polgári gondolkodást a nemzeti klasszicizmushoz hozzásimító Kerecsényi a Nyugat megítélésében ellentétbe kerülnek egymással, mert Kerecsényi szerint Szerb Antal az egész Arany- Gyulai- Kemény-klasszicizmust az 1910 táján a maga újításait és létjogosultságát védelmező Nyugat esztétikai álláspontjáról nézi. „Ő a Nyugat Toldy Ference, aki irodalmunkat nemcsak előrenézőn, hanem hátratekintve is ebben az egyetlen ízlésállapotban akarja megmerevíteni.” Kerecsényi történészi kötődése a magyar irodalomtörténet-írás nemzeti, konzervatív vonalához, ez irodalomtörténeti folyamat megítélésében s az „önelvű fejlődés” illúziójában azonban éppen olyan elfogult, mert szkeptikusan bár, de mégis hisz benne, mint Szerb a maga individuális, szellemtörténeti nézetrendszerében. Az irodalomtörténeti folyamatról való kétféle gondolkodást, a mindkettőben továbbélő értékeket majd csak a marxista irodalomtörténet-írói törekvések kritikai módszere tisztázza.
Kerecsényi napi kritikáiban néhány sikeres, bestseller íróról (Harsányi Zsolt, Zilahy Lajos és mások) szóló lényegi észrevételt hordozó írás mellett különös gonddal fordította figyelmét a jelentkező új tehetségek felé. Sárközi Györgyről, a költőről s regényíróról egyaránt írt kritikát. A lírikusról ezt olvassuk nála: „Nehezen megközelíthető költészet a Sárközié. Maga már az, hogy metafizikai és etikus, vele erősen egybehangolt olvasót kíván, aki át tud nézni a versek szövetén… Szelídsége és szomorúsága hat ránk legelőször, de ez is távolról csillan elénk.” Majd befejezésül, 1927-ben: „Ma, a kollektív szenvedések idején igen nehéz felfigyelnünk arra a hangra, mely ilyen távoli és elmosódott egyedülvalóság.” Lényege szerint is találó jellemzése ez Sárközi költészetének. 1932-ben írt Kerecsényi Sárközi György Mint oldott kéve c. ismert történeti regényéről. A kritikus magasra tett ízlésbeli-esztétikai mércéjére s kora irodalmának ismeretére egyaránt jellemző bírálatának alábbi részlete: „Mindjobban igénytelenedő irodalmunkban Sárközi György regénye az irodalmi feladatérzés és komolyság ritka hangján szólal meg.” Mednyánszky Cézár történetében a regényfolyam nem találta meg az egyvonalú epikus ömlés medrét, hanem egymás mellé vájt mélyedésekben helyezkedett el: képsorozat jött létre. „Sárközi lírai állapotokkal dolgozik, minduntalan termékeny helyzeteket és pillanatokat old fel és old meg, mindegyiket egymástól független végérvénnyel. A három köteten következetesen végigvitt jelenidő regényírásunkban egészen új stiláris remeklés. E regényben sokalljuk azt, ami a lírikusból megmaradt.” Nincsen sok hozzáfűzni való ehhez a tömör, lényeglátó elemzéshez. Kerecsényi az író epikai modorának lírai természetére s a líraiság túladagolására utal bírálatában. Egyidejűleg megemeli a regény értékét, „az irodalmi feladatérzés és komolyság” ritka hangját s a jelen idejű elbeszélés „stiláris remeklését” üdvözölve. A hamar és méltatlanul feledett Sárköziről ennél méltóbb s igazabb sorokat aligha írtak Kerecsényi óta. A felismerés a bírálatban már-már íróavatás-számba ment.
Tamási Áron egyre terjedő írói népszerűsége is az 1930-as 1940-es évtizedre esik. Megítélése sohasem volt egységes. Ez mutatja igazi író-mivoltát. Lirai próza az övé, s Kerecsényit zavarja, hogy „valóságérték-misztifikáció” keveredik műveiben. Szerinte Tamásinál a „poézis elömlése az epikán” gátja a kiemelkedő elbeszélő tehetség kibontakozásának. Az író Szűz-Máriás Királyfi c., 1928-ban megjelent regényéről, elismerve bizonyos írói erényeket, mégis elmarasztaló véleményt formál. „Ha stílusának székely ízét már megszoktuk, az az első, ami szembeötlik, hogy minden részlete több, szebb és nagyobb, mint maga az egész… a fődolog sokszor csak úgy imbolyog a gazdag építményű, sokfelé tekintő részlettornyok között. A részletszépségek vitán felül állanak, de a regényszerűség halálát jelentik.” Úgy vélem, a kritikus a lírai prózának az epikumba emelését nem méltatta valódi érdeme szerint.
Hosszabban szólunk Kerecsényinek arról a bírálatáról, amelyet Kassák Lajos Angyalföld c. regényéről írt. Bírálatát – tájékozottságának jele ez – a Kassák-féle írói programhoz igazítja. A névtelenek élete: ez a regény története. „Az élet terhét és hívságát egyformán hordozók között nincsen főhős és nincs romaneszk történés. Életkép jön így létre, nem regény”, s szerinte ez felel meg Kassák „irodalmi programjának”. Ez a program a munkásosztály hatalomátvételéé, a proletárdiktatúra programja. Természetes, hogy a polgári ízlésű, urbánusnak mondható irodalomtudós Kerecsényi idegenkedik ettől, az irodalom esztétikai minőségét félti megvalósulásától, valaminő, az ízlés tekintetében újabb „elmozdulás” kiszámíthatatlan hatását véli látni benne.
Kassák jelentős író voltát azonban elismeri. Az író nézetei előtt „nekünk tisztelettel kell megállnunk… még akkor is, ha az irodalom társadalmi váltást előidéző hatalmának egyoldalú elve ellen a kétség szava hangzik is fel bennünk. Félünk is szinte minden lapon, hogy egyszer csak belénk döf a szakszervezeti stílus polgárt fenyegető tőre, féltjük nem a polgárt, hanem az irodalmat, de örömmel tesszük le a könyvet azzal az érzéssel, hogy Kassákban »malgré lui« talán erősebb az író, mint az osztályfelszabadításért harcoló pártember.” Kerecsényi a kettő együttjárását, egybeesését nem tudja elképzelni. Majd arra a kérdésre keresi a választ, mi haszonnal jár ez a könyv a munkásság számára. Az önmegismerés hasznával. Egy új élet ködlik fel fantáziájukban, mint olyan világ, „ahol simák az utak, zászlók vannak a házak tetején, sok gyerek játszik az utcákon, édes cukorból van még a járda és langyos tej csobog a kanálisokban”. Kerecsényi nem minden malícia nélkül írta le ezeket a mesébe illő szavakat, még – nála szokatlanul – talán kritikusi objektivitása is megbicsaklott, mégis tanulságos az ezeket az íróra nézve bántó mondatokat követő fejtegetése. „A kötet elején gyermekkézből elszabadult piros játékballon végtelenbe szállása tér vissza mindig vezető motívumként. Kassák munkásai inkább érzik és sejtik, mint tudják az új világ lehetőségeit és éppen ez az a pont, hol a programmatikus szocialista regény nem egy lapja kifejezője tud lenni mindnyájunk újjászületési vágyának.” (Kiemelés tőlem. P. K.) Ebben a megjegyzésben – mutatis mutandis – benne rejlik a munkásosztály igazának megsejtése is, meg esztétikai, ízlésbeli elutasítása is az ún. programmatikus (sematikus) szocialista regénynek.
Feltehetően valaminő ellenpropaganda is dolgozhatott abban – Kerecsényi liberális nacionalista, mégis toleráns politikai nézetei mellett –, hogy véleményét éppen Kassák regénye kapcsán hozza nyilvánosságra. Az általa is használt „újjászületési vágy”-gyal szemben arról ír, hogy „Pedig Kassák igyekszik alakjai mögé állni, s sokszor kényszeríti őket, hogy az ő szájmozdulatával beszéljenek. Így követeli a romantikus tendencia, az irodalmi program. De vannak – folytatja Kerecsényi – ebben a könyvben is olyan álarctalan sorok, melyekben a por és füst, gyár és bérház, angyalföldi utcák és csillogó körutak, veríték és könnyek elénk tudnak állni nem a tendencia, hanem a költészet örökkévaló lényeget megmutató mezében.”
Határozottan érezni e mondatok tisztán az esztétikai érték irányába célzó jellegén túl azt, amit e jelleg takar, sőt eltakar. A polgári rend védekező mozdulatát azzal szemben, amelyet itt a tendencia szó emel ki a szocializmussal mint lehetőséggel szemben. A bírálat elismerő és elmarasztaló részei között ellentmondás van. Amit Kerecsényi művészi értékként – s nemcsak emberi tartalomként – elismer, a regény metodikai megoldásának elítélésével ő maga is elítéli. Befogadja a Nyugatot polgári íróival és tendenciáival együtt, de elveti azt, ami mögött politikai (baloldali!) meggyőződés is munkál művészi értéket is létrehozva – s a regény szerinte való értékeit ezek kiiktatásával közelíti meg. Elfogultságaiban azonban a kortársi polgári kritika legjobbjaival osztozott. Ne feledjük: Kassákot nem kisebb irodalomértő fedezte fel, mint Osvát Ernő, s hívei és tisztelői között tudhatjuk Gyergyai Albertet is.
Laczkó Géza Az őstehetség c. regényéről írva olyan elvi megállapításokig jut el, amelyek a maga határain belüli politikai gondolkodásnak meghatározó tényezői, egyúttal azonban korszerűségének, gondolkodása komolyságának is bizonyítékai. „Az a népiesség is, melynek állítólagos sodra repíti ki az őstehetséget a megrontó fővárosba… divat is, de ezen felül egy rendkívül összetett áramlás, melyben, szinte keleties misztikumú megújulásvágy és józan társadalomberendezés, középosztálybeli önvád és tudatos paraszti feltörekvés, konzervatív fékező erők és minduntalan elvetélt forradalmiság, magyar önrendelkezési hajlamok és erős idegen sugalmazások kavarognak. Igényes írónak, mint amilyen Laczkó Géza is, nem lehet feladata, hogy enyhén gunyoros, novellisztikus életképpé írja meg a »Falusi tehetség Pesten«-t; ha ellenben valaki ma »népet« és »várost«, »tehetséget« és »sorsot« mond, annak mélyre kell ásnia”. Kerecsényi elégedetlen Laczkó e munkájával. Hitel nélküli, hamis történetnek tartja. Indokolta is a kemény megfogalmazást, így: „Ahhoz, hogy egy emberi sors tragikusan vagy bármiképp dokumentálóvá válhassék, egyenlő és magasrendű erők birkózását kell bemutatni.” – De azt is elismeri, hogy amit Laczkó megírt, leleplező erejű Magyarország 1940-es évekbeli viszonyait illetően.
Kerecsényi Dezső kora legjobb íróival, költőivel is személyes kapcsolatban állt. Babits olaszországi útjáról képes levelezőlapon üdvözölte, Kosztolányi Dezső egy új Petőfi Sándor összes költeményeinek kiadásában való közreműködése érdekében fordult hozzá „mint kitűnő szerkesztőhöz és tudóshoz”. Egy 1939. január 23-án kelt szerződésből tudjuk, hogy az aláírók Anyanyelvünk dicsérete vagy hasonló címmel egy esszékötetet kívánnak könyvpiacra bocsátani, amelynek szerkesztésével „Kerecsényi Dezső, Keresztury Dezső és Illyés Gyula urakat, a kiadói teendők ellátásával Balogh József urat” bízzák meg. Nincs tudomásunk arról, hogy ez a kötet megjelent volna, de a szerződés Kerecsényinek szóló eredeti példányának aláírói névsora maga is irodalomtörténet. Az aláírók: Babits Mihály, Balogh József, Halász Gábor, Illés Endre, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Szabó Lőrinc. Barta János és Hevesi András nevét ezen a példányon kihúzták, feltehetően akadályoztatva voltak abban, hogy a szerződést aláírják. Németh László mint a rádió irodalmi osztályának vezetője a valamikor híres Diákfélóra műsorában kívánta foglalkoztatni, baráti hangú leveleket írt hozzá Barta János, Hevesi András, Kolozsvári Grandpierre Emil is.
Babits Mihályban a szerves műveltség birtokosát, az irodalmi gondolkodót, a magyar esszé egyik legnagyobb művelőjét tisztelte. „A probléma-esszé, amely az igazságot inkább a gondolatok ritmikájával és a kérdés lebegve tartásával sugalmazza, mint a megnyugtató és közérthető megoldásokkal, irodalmunkban egészen Babits Mihály alkotása.” A töprengő embert, a Széchenyi jellemet érezte magáénak Babitsban, akinek irodalmi elmélkedéseiből a „közvélemény irodalmi dogmatikát is olvasott ki. Pedig a biztos filozofiko-esztétikus elvek nagyon is egyéni remegéseket takartak”. A felismerést a megélénkült s eredményes Babits-kutatás fényesen igazolja, hasonlóképpen ahhoz az alkotáslélektani megállapításhoz, amelyet Kerecsényi kortársi egyidejűségében és szinte már történetileg tudott megfogalmazni. „Teljessé válni mindazzal, ami eddig bárhol és bármikor alkotássá vált vagy élményként megmutatkozott, meghatározni logikus szavakban és elvekben a lehető legmesszebbre való tekintés jogát, a legnagyobb szabadságot és művészi mindenhatóságot igazában annyi, mint menekülni a szorító és szűkítő valóságok elől. E valóságok pedig mindig benne, mindig a költőben, vívták a maguk befejezhetetlen és eldönthetetlen harcát”. Aki ezt megfigyelte és leírta, a Babits-líra mély ismeretéről tett bizonyságot – e líra olykor formákba fegyelmezett, olykor azokból kiengedett vibrálását, a gondolat lebegtetését s e szellemi nyugtalanságnak az esszékbe is áthúzódó jelenlétét érzékelte. Az esszék az írói bátorságra tanítottak. Kerecsényi jól tudta ezt, hiszen ő is tagja volt annak az esszéíró nemzedéknek, amely Babitsot vallotta mesterének.
„Az esszé azonban nem pusztán gondolat és igazság. Az esszé: magatartás. Ezért adósa Babitsnak az a magyar esszéíró nemzedék, mely a mi időnkben ezt a bizonytalan történeti életű műfajt a küldetés hitével művelte és műveli. Bizonyos, hogy a magyar esszének »a két háború közt« való nekilendülésében része van történeti tudományaink megújulásának, része van annak az izgatott és idegen tájékozódó vágynak, mely a változó és veszedelmes időnek egyenes következménye, de azt, hogy az írás olyan emberi akció, melynek hiteléért az idő és örökkévalóság színe előtt kell minden pillanatban hitet tenni, Babits Mihály esszéiből tanulta e nemzedék.” Az idézetek Kerecsényinek A tanulmányíró c. esszéjéből valók, amely a Babits-emlékkönyvben jelent meg nem sokkal a költő halála után. A háborúba sodort Magyarország legjobb elméi az értelmiség körében a „változó és veszedelmes időben” a körül a gondolati-morális magatartás körül csoportosultak, amelynek fő alakja az egyetemes európai humanizmus szellemiségének magas minőségét képviselve Babits műveiben öltött testet. Más szóval is csak ugyanazt mondhatjuk, azt a gondolatot, amely e nemzedék eszmevilágában a fő helyet foglalta el, s ha talán erőtlenül is, de a Berzsenyitől is megénekelt „tiszta erkölcs” belső parancsa szerint magyarság és Európa együtt és egyszerre való átélésében és szolgálatában látta munkájának és életének értelmét. Ez a tanulsága és következménye személyére nézve is Kerecsényi Babitsról való eszmélkedéseinek.
Kosztolányi Dezsőről az Irodalomtörténet c. folyóiratban 1937-ben, egy évvel az író halála után jelent meg egy miniatűr tanulmánya Kerecsényinek. Egyfajta irodalomtörténeti kisplasztika ez, amelyben a tanulmány írója máig szóló érvényességgel ábrázolta Kosztolányi egyéniségének csillogását, hajlékonyságát, kiismerhetetlenségét. Az írás első bekezdését teljes szövegében idézzük, nem kis tanulságul arra az irodalomtörténet-írói gyakorlatra, amely jeles kortársat is történeti szemlélettel s érvénnyel állít egykori s mai olvasója elé. Nem ír olyat, amelyet ne ismernénk a Kosztolányi-szakirodalomból – de a lényeget tekintve alig mond kevesebbet róla, mint a tudományban kései utódai. „Kosztolányi Dezső írói pályája pontosan egybeesett azzal az irodalmi »harmincéves háború«-val, melyre a jubiláló Nyugat nemrégen annyi jogos elégedettséggel és büszkeséggel visszapillantott. Ő is ott volt a táborverésnél, nevét mindvégig címlapján hordozta a folyóirat. Mégis, ez a név, noha mindig az első sorokban szerepelt, a legkevesebbszer volt a rohamra indulás bátorítója vagy a másik oldalról jött támadás célpontja. Ez a név akkor, midőn oly folyóiraton állt, mely a régi megtartására nagyobb gonddal figyelő ízlés előtt nemegyszer ismeretlen és veszélyesnek mutatkozó irányok felé nyitott utakat, ott csillogott egyik, a gondolkodás és az ízlés polgári egyensúlyát őrző napilapunk krónika-rovatában és a legelterjedtebb magyar családi hetilap színi kritikái alatt; [a Pesti Hírlap c. napilapról s az Új Időkről van szó. P. K.] a legutóbbi években pedig a jelenvaló irodalmi gyakorlat nevében is helyeslő és szentesítő bélyeggel látta el azt a mozgalmat, melyet nálunk mindig a legegyetemesebb érdeklődés szokott kísérni: a nyelvművelést és nyelvtisztítást.” E hangütés után az első verskötet, a Négy fal között hangsúlyozottan kényes különállásától az utolsóig, a Számadásig „az erkölcsi reláció-tudat sugalmazta s az egyetemes embersors” vállalását kiéneklő költeményekig kíséri végig Kerecsényi a költői pályát. Figyelemre méltó megjegyzés, hogy a lírai pályaszakaszok kedves jelzői, rímtalálmányai „védőréteget” vontak köré a világ ellenében. „A fiatal költő így kikerülte a jelen minden csapdáját, hiszen a lázadó és az elvágyódó ítéletet mond, a szemlélő soha.” Éles és érvényes megfigyelés ez. A folytatása nemkülönben: „Amit ő bámult felrántott szemöldökkel és kíváncsi ráncokkal a homlokán, nem volt a világ, hanem az emlékezésen átszűrt, fátyolozott, költői impresszió-valóság.” Ugyanezt látja érvényesülni Kerecsényi az 1910-es évek első elbeszéléseiben is, amelyekben „az ábrázolás gyönyöre” mintázott alakokat és helyzeteket, de nem „az igazi mélységekben” elmerülve, hanem „a felületi redőkben” maradva, túlzástól, meglepetést hozó groteszktől sem idegenkedve. Finoman érzékeli Kerecsényi Kosztolányi valóságszemléletének, következésképpen írásművészetének változásait, látásának élesedését, író mivoltából eredő felelősségének, humanizmusának, a nála a húszas évek dereka tájától középponti mondanivalóra lényegülő részvétnek erőteljes jelenlétét versben, prózában egyaránt. Témái „emberközelbe” kerülnek, különösen a legnagyobb közönséget vonzó műfajban, a regényben. Humánuma ezekben s utolsó verskötetében vált számára elkötelezővé. „Nem hitt abban, hogy leírt szavak embert és világot megválthatnak, de ugyanakkor csak egyetlen magas életformát ismert: az íróét.” A szorosabb írói mesterséget élte, ezt akarta megvalósítani. „Minden szó, mellyel életútját vonallá szilárdítani akarjuk: fejlődés, szabadság, erkölcs, hit, életszeretet és halálfélelem, még maga az ellentmondás szó is, melyet talán a leggyakrabban lehetne rásütni, tartalmatlanná válik vele kapcsolatban. Csak egy nem: a forma. Mert a »szorosabb írói mesterség« mióta az irodalom önállósági harcát vívja az életben és nem egyszer az élettel szemben, azóta mindig itt kapaszkodik meg.”
Kerecsényinek ez a megfigyelése különösen igaz a két világháború közötti magyar irodalomra. Például Radnótira, József Attilára is. Innét érthető a két nagy költő Kosztolányi iránti vonzalma, szeretete is. „Úgy érzem – írta Kosztolányi –, hogy az író titkos cinkosa a homályos és névtelen természetnek, amely nem nyilatkozik, nem ad interjút, csak megnyilatkozik.” Kerecsényi szerint „ami költészetében megszólalt, mindig a perfekció formai véglegességében jelentkezett. Emberségének teljes morális erejét arra fordította, hogy a költőnek szinte reneszánsz értelmű szerepét kézzelfoghatóan illusztrálja olyan korban, mely az eszmék és a vélekedések hínárjában vergődött. Benyomásokra állandóan kész szelleme a »rész«-re figyelt, mert itt a legkevésbé zavarhatták az »egész«-re vonatkozó próféciák hangos szavai. Az »elvakult és csodálatosan alacsony század«-ban (Nyugat 1933. I. 6.) élt, de ítéletét róla nem kifejezte, nem is menekült el belőle, hanem műremekléssel tiltakozott ellene. E magatartás nem lehetett mesterkéltség nélküli. Játszani, alakítani kellett a szerepet, mely a hétköznap ügyeinek sem állítását, sem tagadását nem hirdette.” Ezek a kis híján ötven éve írt sorok egyszerre tükrözik Kerecsényi irodalomtörténészi és kritikusi tevékenységének alkati tulajdonságát: a tárgyszerű pontosságot s a mű és bírálója közti távolságtartást, a tudósi, kritikusi tisztesség eme alaptörvényét. Kosztolányi-portréja alapkoncepciójában máig érvényes tudott maradni.
Németh László híres folyóiratának, a Tanúnak első számát „nyomatékos jelentőségű”-nek minősítette. „A motívumok – írja – melyek a Tanút megteremtették, példanélküliek. Az önként választott egyedülállás szabadságot szokott jelenteni, szabadságot körömnek és ökölnek a támadás pozitúráiban és kétes ellenértéket a kivert irodalmi szegénylegény romantikus sorsáért. A Tanú viszont a szellem önvédelme. Elszigetelődése a szó első értelmét hangsúlyozza: az elhatároltnak választott területen a szellem darabolhatatlan egységét, érintetlenül való tartását és abszolút rendeltetésű megkötöttségét.” A szuverén szellem szerepét és mozgásirányát hangsúlyozza ebben a fogalmazásban Kerecsényi, „vallástevő”-nek nevezve a folyóiratot. Németh László – s ezt már 1932-ben megfogalmazta az első szám ismertetésében – „nem vállalkozott ún. közszükségletek kielégítésére, nem nevelője köztudatnak és közízlésnek, s ha néha mégis annak tekintjük, az író lelkének izzása, fogalmainak lendítő és világosító ereje, az irodalmi meliorizmusnak minden mondatban ott rejlő energiája az, amiben példakép és biztatás”. Kerecsényi tévedése annyi, hogy Németh legalább szándéka szerint már folyóirata első számában is nevelője kívánt lenni „köztudatnak és közízlésnek”, abban viszont biztosan ítélt, hogy az írónak nagy szerepe lesz a magyar értelmiség gondolkodásának formálásában.
Mint kritikus szigorú, magas színvonalú írásaiban hagyta nyomát világirodalmi tájékozottságának is. Írt – egyebek közt – a Gyergyai Albert fordításában s bevezető tanulmányával megjelent Mai francia dekameronról s ugyancsak Gyergyainak A mai francia regény című, nagy formátumú esszéjéről is, kiemelve: „Az írói erkölcs ritka teljessége áll írása mögött, az értékhierarchia tiszta tudata s mindenekelőtt végtelen tisztelete annak, amivel bánik.” Thomas Mann Varázshegy című regényéről ő írta a már-már tanulmánynak is beillő egyik első magyar kritikai elemzést.
Végül a Protestáns Szemle 1935. évfolyamában megjelent A szellem szabadsága című meditatív esszéjéről néhány szót. Ebben az írásban annak a küzdelemnek is tanúi lehetünk, amelyből ő sem maradhatott ki, s amely abban a történelmi korszakban zajlott – még Gömbös Gyula, majd Darányi Kálmán miniszterelnöksége idején –, amely korszak – mint tudjuk – mindent elkövetett azért, hogy a szellem szabadságának, az irodalom függetlenségének érvényesülését, kibontakozását ne csak megakadályozza, de el is fojtsa. Kordokumentum ez az írás. Egyszerre világít rá szerzője útkeresésére és kiúttalanságára. Benne rejlik fogalmazásában az értelmiség javát ollóba fogó polgári nézetek zsákutcája. Tanulmányában az irodalom „szabadságának” fogalmát történeti kialakulásában, kritikusan vizsgálja. Kifejti, hogy az „ember” szó a reneszánszban kapta meg máig érvényes jelentését „és a szellem minden jogos méltóságát és jogtalan fennhéjázását”. Ennek a felszabadulásnak a reformáció adott ellensúlyt, amikor a kötöttségeitől szabadulni akaró embert „ismét hozzákötötte az Istenhez”, de nem semmisítette meg a reneszánsz hozta vívmányokat. Ám ez a szintézis nem volt megoldás a szellem számára. Elérkezett az egyházi kötöttségekkel szembehelyezkedő felvilágosodás, a XVIII. század, amely a vallás helyett a nemzet fogalmát törekedett tudatosítani a társadalomban. A fogalom „hatalmi” kibontakozása a XIX. században történt meg, a szabadságlendület viszont nem ismert religióbeli korlátokat, hanem „akadály nélkül végezte a maga egyén- és közösségformáló munkáját”.
A történeti áttekintés után a maga idejének (1930-as évek!) helyzetére tér át. Elemzésében hitelesen hangzón állapítja meg azt, hogy a szellem szabadságának értelmezésében „Kettős örökségre és egy új szerzeményre kell figyelnünk. Az egyik örökség az egyéni és közösségi szabadság eszméje politikai, szociális és irodalmi vonatkozásban egyaránt. Örököltük továbbá a nemzet megkötő gondolatát is, mely Európa népeiben a XIX. századi kereteket erősen túllépően jelentkezik, már-már abszolútummá fokozódik.” Ezzel a megfogalmazással – a polgári liberalizmus idealizmusával – az egyre durvább nacionalizmus, sőt a fasizálódás növekvő veszélyére figyelmeztetett anélkül, hogy a maga liberális-konzervatív nemzeti ideálképét megváltoztatni kívánná. Fejtegetésében rámutat arra a tényre, hogy az ún. szabadságeszmét különböző szervezetek, intézmények a saját érdekeik szerint képviselik. A baloldali politikai pártok őrzik és követelik megvalósulását. A nemzeteszme hivatalos képviselője az állam. A hivatalosság látható szerve az egyház. Mind a három közösség vagy szervezet pedig nyomása és alakító hatása alatt áll a mai idők legszélesebb áramlatának, a szabadságellenességnek. Mint polgári gondolkodó, Kerecsényi úgy véli, hogy a politikai baloldal létét érzi veszélyeztetve ebben az áramlatban, elpusztulónak látja mindazt az emberi vívmányt, mely az egyén szabadságát eddig biztosította, vagy majdan biztosítani fogja. A baloldal szerint (s ez igaz volt akkor is!) az emberi haladás leglényege készül veszendőbe menni a szabadság bármilyen korlátozása által. Álláspontja így nem is lehet más, mint radikális harc az eddig kivívott szabadságjogokért, sőt ezek kiterjesztéséért. Korrekt fejtegetés ez, valóságot értékelő, s ha a szerző mégis távol tartja magát tőle, annak oka részben társadalmi helyzete s abból eredő polgári gondolkodása – mutatis mutandis –, tájékozatlansága a munkásmozgalom kérdéseiben, a marxizmus eszmevilágában. Biztos ítélettel képes megállapítani azonban azt a tényt is, hogy „az állam igen szívesen fogadja a szabadságellenesség hullámát, amidőn az általános nyomorúság az állam hatalmát eddig szinte ismeretlen terjedelemig megnövelte, a legpontosabban magára talált és önmagát a korszerűség teljében szemlélheti”. Lehetetlen az iróniát ki nem érezni ebből a megfogalmazásból. Látása, s a maga ideológiai korlátai közötti konklúziója féloldalasságában is figyelemre méltó. Nagy erudícióval elemzi azt a tapasztalatot, hogy a kor szabadságellenessége nem egyszerűen a kormányzat reakciója, hiszen ma „huzamos időre történelem- és emberformáló erőnek kell tekinteni,… s emiatt a szabadság-lendület tartós megállásával kell számolni”. Miként objektiválódik mindez az irodalomban? A baloldal osztályharcot hirdet az internacionalizmus szellemében. A nemzetállamnak az irodalomból csak az kell, ami nacionalista törekvéseiben őt szolgálja. Az egyház azt állítja, hogy a legteljesebb közösséget és a legvitathatatlanabb erkölcsöt ő képviseli. Az irodalomnak őt kell szolgálnia. „Légy protestáns író, légy katolikus író!” De az irodalmi élet valóságában mindez bonyolultabb. Kerecsényi szerint e sokféle „eszmei” hatással szemben áll a tömegízlés. Ennek van a legnagyobb szabadsága, mert „egyképpen virul” a diktatúrákban és a legliberálisabb rendszerekben. Józan ítélet ez, nem szorul magyarázatra. A másik, az uralkodó réteg íróinak helyzete sem „nagyon nehéz”. Minden műfajban azt dokumentálja a korszerű tehetség középszerűségével, hogy „ő milyen liberális, milyen nemzeti és milyen vallásos író”. Ennek a szellemnek a szabadsága mindaddig kétségtelen, „míg megmarad annak a hangnak a hatótávolságában, melynek éppen az időhöz és helyhez kötöttségében helyesel”. Úgy véli, ezekben a zavaros szellemi viszonyokban a magas irodalom helyzete a legkérdésesebb. Kerecsényi fejtegetése itt erősen vitára késztető. Szerinte az „elefántcsonttorony” individualista, önző, mindenféle közösséggel szembenálló választ ad. Ez a minősítés azonban téves. Sem Babits, sem Kosztolányi művészete nem állt szemben a közösséggel. Nem szólva arról, hogy azóta az elefántcsonttorony jelképe is már a múlté. A másik kör – írja – a maga közösségéhez hű, de annál magasabbra tekintő. Ennek az „időtlen zseninek a szabadsága az igazi kérdés”. Emögött nincsenek dogmák sem, tömegek sem. „Szabadságra” pedig neki van igazán szüksége. De ezt nem a törvény biztosítja. Gondolkodásának idealizmusát, következésképpen zsákutcáját e gondolatkörben fogalmazott alábbi mondatai bizonyítják: „Kultúra mindig annyi volt, mint pedagógia. A szellem szabadságát nem társadalmi berendezkedési formák és személytelen törvények adhatják meg, hanem személyes felelősségű emberek, a vezetők és ítélők.” (Kiemelés: P. K.) „Az ő feladatuk az, hogy a minőségben legjobb szellemet felismerjék és megvédjék, ha kell, a tömeg, sőt a törvény betűje ellenében is. Ha ezt nem tudják, vagy nem merik megtenni, nem valók arra a helyre, melyre Istentől és emberektől állíttattak.” De Kerecsényi szerint ilyen vezetők nincsenek. Eszmefuttatását, gondolkodása természetes folyományaként, idealista befejezéssel zárja. Szerinte – bár ez a gondolat nem szükségképpen vallásos – „a bennünk levő Isten-részt kell, mint az Istenség ideszakadt darabját megvalósítani”. Végső ítélete szerint – s ez elfogadható – a szellem szabadsága csak a humánum szabta korlátok között valósulhat meg. Talán nem volt fölösleges e tanulmány gondolati körében huzamosabban elidőzni. Ez az írás bizonyság arra is, hogy egy irodalomtudós akkor mozoghat biztonságosan a maga kutatási területén – Kerecsényi a magyar régiségben –, ha nem szakad el az irodalom saját korabeli szerepének mély ismeretétől sem, hanem átélve azt, véleményt is tud formálni róla, s eszmélkedéseit, azok eredményeit kritikusi munkájában is érvényesíteni törekszik, ha ma már világosan látjuk, hogy egy kényes erkölcsű, szerves műveltségű tudós útján a tévedés, a jelentős mellékvágányra terelődés is szinte elkerülhetetlen. E töredék voltában is egyedi, szép ívű, önmagával szemben sohasem engedékeny irodalomtudósi pálya tanulságai máig ható érvényűek.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages