AZ IRODALOMTÖRTÉNET-ÍRÓ

Teljes szövegű keresés

AZ IRODALOMTÖRTÉNET-ÍRÓ
Első, az irodalomtudományban számon tartott írása bölcsészdoktori értekezése volt. Címe – mint említettük –: Elvi kérdések a régi magyar irodalomban (Eötvös-Füzetek II., különlenyomat a Minerva 1923. évfolyamából. Bp., 1923.). Munkájában a magyar irodalomtörténet-írásnak mintegy az előtörténetét tárja fel, azokat a nyomokat keresve, amelyek még Czwittinger Dávid 1711-ben Németországban megjelent Specimen Hungariae Literaturae c. alapozó művét is megelőzték. Kerecsényi az irodalomtörténeti eszmélkedésnek elő- és utószavakban, szerzői ajánlásokban, kolostori rendtörténetekben, félig magánjellegű megnyilatkozásokban fellelhető első megrezdüléseire fordította figyelmét. A kiindulás mesterének, Horváth Jánosnak az „irodalmi tudat”-ról alkotott koncepciója és „önelvű” irodalomszemlélete volt. Ennek korai jelentkezését tárta fel munkájában. Disszertációjának rövid lényege: az ún. szépirodalom a régiség nagy részében irodalom alatti jelenség, mely a tudós irodalommal szöges ellentétben áll, s elismertté csak a XVIII. század közepe táján lesz. Az irodalom fogalma – Bod Péter felfogása szerint – ekkor már magába foglal nyelvre, tárgyra és formára való tekintet nélkül minden magyarországi szerzőtől származó könyvet. Az ebből fakadó konklúzió lényegében az, hogy az irodalom tartománya a régiségben új meg új „irodalom alatti” területek bevonásával gazdagszik. Az irodalom ekkor még latin nyelven írt tudós művekkel azonos. Ezek mellett a későbbi indulású, kisebb terjedelmű nemzeti irodalom figyelmen kívül maradt. A fejlődés következő fokán szükségessé válnak a nemzeti nyelvű olvasmányok, de ezek az irodalmiság – mai szóval, az irodalmi érték – alacsonyabb színvonalán állnak, mint a latin nyelvűek. A kiegyenlítődés a XVII. század folyamán történik meg, amikor a magyar nyelvű tudós munkák is a res literariába kerülnek. A gazdagodás végső mozzanata a magyar profán szépirodalom lesz. Az irodalmi tudat a XVII. század végén kezd megváltozni, két okból. Az egyik ok a magyarnyelvűség határozottabb követelése, a másik az ízlés elvilágiasodása, Kerecsényi kedvelt szavával: laicizálódása. Az írói eredetiség megítélésében a közönség ízlésének tekintetbevétele kezd nagy szerepet játszani, s ez az írókat gyakorlatuk tudatos megválasztására kényszeríti. S a XVII. század első felében lép fel a határozott igény: az olvasnivaló jó magyarságú legyen. Pázmány egész műve – eszmei szándékain túl – erre a nyelvi-esztétikai igényre épül: így nyer igazolást a Horváth János-i tétel: „Az irodalmiság végső alapja egy szellemi életbeli viszony, mely írók és olvasók között az előbbiek által írt (megrögzített) szövegek közvetítésével érvényesül.” Íme az irodalmi alapviszony ismert formulája. A XVII. század folyamán az írók munkásságukra már némi büszkeséggel tekintenek, akár eredeti műről, akár fordításról van szó. S így lassan kialakul a tudós (irodalomképes) író fogalma. Eredetiség és fordítás, hírnév, önállóság, írónak és munkájának szoros kapcsolata így alakul mind erősebb összefüggéssé. Mindezek következtében a pillanatnyi és helyi szükségletekből kiinduló magyar irodalomnak új mozgató és továbblendítő ereje támadt: az írói hírnév. A könyvírásnak, a nyilvánosságnak egyetemesebb s irodalmibb oka a nemzeti önérzet. Így nemcsak a hit, hanem az írói tudatosság válik fontossá már a XVI. század végétől kezdve, hiszen ekkor az egyedül elismert latin nyelvű irodalomból kivált egy szűkebb körű nemzeti nyelvű irodalom azok számára, akik nem tudnak latinul. Következésképpen a XVII. század folyamán a magyarul írók gyakorta hangoztatott igénytelenségét nem szabad túlságosan komolyan venni, mert a tudás elismerését a magyarul írók is örömmel veszik. Azonban a tolmácsszerepből kilépni igyekvő magyar nyelv nehezen küzdi fel magát. Többen kezdenek fordítani, de azért, hogy a „tudatlanok” ne legyenek kizárva a rájuk nézve hasznos tudnivalókból. Persze magyarul is írnak könyveket, az író „a nemzet tanítója” lesz. Írói eredetiségről ekkor még nem beszélhetünk, hiszen eredeti munkát latinul szoktak írni. Arra, hogy a nemzeti nyelv „irodalomra való”, mindenekelőtt a XVI. században egyre jobban terjedő humanista tudományosság eszméltetett rá. A „nyelvcsinálást” a humanista tudós természetes kötelességének tartja. E nem mai értelemben használt nyelvművelési szándékba már a nemzeti öntudat hajtóereje is belejátszik. Ám a latin nyelv tartja fölényét, „hatalmi pozícióját”, s az első magyar nyelvű kezdeményezésekkel szemben tiltakozott a „honi nyelv” használhatósága ellen. Azaz a régi gyakorlat szerint csak a latin (esetleg a görög) nyelv szalonképes. A magyar „igen barbara lingua”. Kerecsényi igazolta mindezek alapján tételét: „Az irodalmi tudat kialakulásának, változásának megismerése… legfontosabb feladata az irodalomtörténetírásnak. Az irodalmi tudat: az irodalom önszemlélete, önismerete. Mint ilyen, nem kezdettől meglevő valami, hanem fejlődmény, történelmi eredmény.”
Azért időztünk hosszasan Kerecsényi első munkájánál, mert az abban fejtegetett problémák középponti érdeklődési körét jelentették. Igen hosszú időn át foglalkozott az Elvi kérdések…-ben leírtakkal. Különösen érdekelhette őt, hogyan csírázik a régiben az új, a modern. Ez utóbbin, a modernen ti. éppen a Horváth János nézetei szerinti „irodalmiságot”, a szépirodalmi igényt, Bessenyei György szavával: a „világiság”-ot értve. Kerecsényi így merült bele a reformációba átvivő késői humanizmus és a korai protestantizmus irodalmának tanulmányozásába, részlettanulmányaiban egy korszakmonográfia kontúrjait rajzolva fel. Sajnos ez a monográfia az ő tollából nem jöhetett létre, de néhány, a kor kutatói által ma is tanulsággal forgatott, alapvetőnek minősített részletmunka napvilágot láthatott. Csak felsoroljuk a legismertebbeket: Humanizmusunk helyzetképe Mátyás után és Mohács előtt; Kolostor és humanizmus Mohács után; Humanizmus és reformáció között; Erazmus és Magyarország; A reformáció és az irodalomtörténeti korszakhatár; A „világiság” néhány változata XVI. századi irodalmunkban. Kerecsényi természetesen tudott róla, hogy Horváth János szintézisének következő állomása a reformáció lesz, de tudta azt is, hogy az átmenet évtizedeiről neki is van önálló mondandója. Ezért tisztelhetjük ma is tárgykörválasztásának igényességét s merész voltát. De nem szabad s nem is kell őt sem a mester, sem a mester műve árnyékában látnunk. Ha ezt tennénk, messze kanyarodhatnánk az igazságtól. Mert – hogy csak egy példát említsünk – 1943-ból való akadémiai székfoglalója A „világiság” néhány változata XVI. századi irodalmunkban című értekezése olyan műve, amelyet ma sem hagyhat figyelmen kívül szaktudományunk. Az a harc ugyanis, amelyet a világi bölcsesség és poétaság, az filozófiai igény, a humánum, az önelvű szépség és szépirodalom egyre izmosodó művelése vív hol győzelmesen, hol visszaszorítva a skolasztikával és a középkori vallásosságnak a teljes életre kiterjedő igényével, majd a reformáció új bizonyosság és üdvözülés tanával, egyike a XVI. század leglényegesebb eszmei folyamatainak. Kerecsényi tüzetes, pontos és a fejlődés erővonalait kitapintó filológiával állítja össze a profán szemlélet és az ezt hordozó törekvések egykorú bizonyítékait, dokumentumait. A látvány izgathatta őt, hogyan élnek e szinte fű alatti törekvések már-már szervesen tovább a tökéletes nyomás ellenére. Ez a tanulmánya is azt a nézetünket látszik igazolni, hogy Kerecsényi irodalomtörténet-írói tevékenységében nem hagyta figyelmen kívül irodalom és társadalom szigorú, determinatív erejű összefüggéseit sem.
Máig értékes műve a Franklinnál, Eckhardt Sándor által szerkesztett, Magyar Írók sorozatban 1940-ben megjelent, Kölcsey Ferencről írott monografikus esszéje. Ez a könyv azt igazolja, hogy Kerecsényit régi magyar irodalomtörténeti tanulmányaihoz hasonlóan az új fogalmazású irodalom kialakulása érdekli. 1938-ban, Kölcsey Ferenc halálának századik évfordulóján a hivatalosság részéről a „keresztény-nemzeti szellem” egyik ideológusa, Kornis Gyula írt patetikus szólamossággal a költőről és politikusról; főleg a Himnuszra alapozva kurzushű mondanivalóját. Ugyanebben az évben Babits Mihály is írt Kölcseyről. Miniatűr esszéjét így kezdte: „Többet beszéltek róla pár hét alatt, mint talán az egész száz éven át. Úgy kellett újra felfedezni; szinte elmerült a saját dicsőségében. Ahogy nagyjaink közül annyian… már csak egyetlen verset jelentett, sőt inkább csak egy strófát. S ez a vers is olyan már számunkra, mintha nem is egy költő verse volna, hanem… az egész nemzeté.” Gondolatai – a kor java értelmiségének szellemi útján járva – az időszerű Kölcsey körül rajzanak, aki „aggodalmas szigort” alkalmazott a politikára, s „irodalmunk első kritikai lángelméje” volt. Babits a maga korához méri a költő morális nagyságát, aki nem olyan volt, „ahogyan a mi korunk szereti képzelni a magyar lánglelket, az újító és jövendőért harcoló magyart. Nem a Koppányok vére lázad benne… Ellenkezőleg, finom, nyugati elme, kiművelt,… hazáját a nagy európai kultúrközösségben óhajtja látni.” Kerecsényi nagy formátumú Kölcsey-esszéje is az akkori jelenhez szóló költőt és gondolkodót ragadja meg. Összefoglalásul így ír a költőről: „Korának legtudatosabb írója volt, abban a már új értelemben, mellyel önmagát önálló szellemi folyamat részesének és alakítójának látta. E folyamat nemzethez kötött, közösségi sugalmakat kapó és adó formáját, a nemzeti irodalom magyar fogalmát ő határozta meg először s lerakta az életszerű irodalomismeretnek is széles alapjait. Szónoki és tudományos prózája mintaadó volt, ahogy azzá vált irodalmat és nemzeti politikát egybekapcsoló magatartása. Műfajokat kezdeményezett s Berzsenyi elhallgatásától Vörösmarty kibontakozásáig ő a magas Lírai igény megtestesítője.” Lényegesnek, a magyar irodalmi fejlődés szempontjából meghatározónak tartja Kerecsényi, hogy ez a fejlődés már azon az úton jár, „mely a szépirodalmiság uralmához vezetett”. Az ő kedvelt központi fogalma; az „irodalmiság”, egyén és kor kölcsönhatásában is az önmagára eszmélést hangsúlyozta. Ezért érthető, hogy régi, meghatározó kutatóköréből kilépve klasszikusaink közül éppen Kölcseybe tudta nagy érzékenységgel beleélni magát. A Kölcsey-esszében a költő idézetei, gondolatai mögött irodalomfelfogósa és irodalomtörténészi gyakorlata is jelen van. Ő nem gondolt soha arra, hogy egy nép, egy nemzet irodalma, különösen e közép-európai tájon öncélú, önelvű, pusztán öntörvényű, vagy éppen „steril” maradhat. Nemzeti irodalom és politika együttjárását – Kölcseynek adva a maga XX. századi gondolatát – a magyar irodalom lényegi pontjának, fókuszának tartotta. De ez a könyv elsősorban mint korának terméke érdemel figyelmet. Annak a humanista baráti körnek racionális, nehéz időben az európai magyarság eszményét hordozó szellemi légkörét is érezni ezen az esszén, amelyhez Kerecsényi tartozott. Művét széles körű, elismerő kritikai visszhang kísérte. A Népszavától a Nyugatig szinte minden jelentős lap, folyóirat közölt cikket könyvéről. Nagy elismeréssel szólt róla Schöpflin Aladár is. A könyv megjelenésekor már készen volt, és 1945-ben része lett a magyar irodalmi köztudatnak Révai József Kölcsey-tanulmánya, az új, marxista Kölcsey-kép. Majd előkerült az addig kiadatlan Kölcsey-hagyaték hatalmas anyaga, amelynek feldolgozása ugyancsak módosítja a pályaképet. Idő múltával azonban minden változik. Ma már a Révai által megalkotott Kölcsey-kép lényeges megállapításai a korszerű szemlélet állandó elemei lettek, sőt a kutatás, mindenekelőtt Szauder József munkássága, részben továbbfejlesztette ezeket, részben túl is haladt rajtuk.
Mindezek ismeretében Kerecsényi Kölcseyje változatlanul az első nagy értékű mű a Kölcsey-kutatás történetében. Az ő Kölcsey-képének markáns, ám olykor pasztellre vagy akvarellre emlékeztető vonásai ma is megkapóak. A költői-közírói-esztétikusi magatartás kialakulását és változásait nagy erudícióval követte nyomon. Jellem és pályakép nemes ívei a poétikai kívánalmak természetes elsőbbsége szerint harmonikusan hajolnak össze művében. Különösen figyelmet érdemlőek verselemzései, szöveginterpretáció s a lírai változatok iránti finom érzéke. Szauder József a marxista irodalomtörténet-írás módszereivel megalkotott Kölcsey portréjában elismeréssel s tudatosan támaszkodott Kerecsényi Dezső eredményeire.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages