A PÁLYA VÉGE
A PÁLYA VÉGE
1976-ban, 70 éves korában nyugdíjba vonult. A tanszék vezetését átadta addigi helyettesének, Schuler Dezső professzornak, tanácsadóként azonban a klinika és az Országos Intézet tagja maradt. Schuler professzor gáláns előzékenységgel a továbbiakban is biztosította számára eredeti környezetét. A régi szobájában maradhatott megszokott bútorai, képei, festőien rendetlen, de részére így kedélyes és áttekinthető polcai, könyvei, iratai között. A falon változatlanul ott függött barátjának, Vilt Tibornak az elgyötört, szenvedő anyát ábrázoló domborműve, karjaiban a csontig lesoványodott, haldokló csecsemővel, amelyhez Kerpelnek a háború utáni állapotokról szóló elbeszélései adták a művészi inspirációt. Korábbi titkárnője is rendelkezésére állt, így a külső körülmények közérzetében nem okoztak változást, amiért háláját élete végéig hangoztatta. A tanszékvezetés adminisztratív kötelezettségeinek egész professzori pályafutása alatt korrektül eleget tett, de ezeket sohasem szerette, így „elvesztésük” sem okozott hiányérzetet. A klinika folyó ügyeibe nem szólt bele, de ha tanácsát kérték, a legfiatalabb munkatársaknak is készséggel rendelkezésére állt.
Örömmel tölthette el, hogy volt pécsi és budapesti tanítványai közül több tanszékvezető egyetemi tanár és számos kitűnően képzett vidéki és fővárosi kórházi főorvos került ki, akik élete végéig ragaszkodó szeretettel használtak ki minden alkalmat, hogy hajdani főnöküket felkereshessék. Több ideje lévén, a látogatókkal szívesen elbeszélgetett régi dolgokról, hetvenen felül is szellemileg teljesen frissen és fiatalos lelkesedéssel áradozva a latin nyelv és az olasz reneszánsz csodáiról, a világ különböző képtárairól, vagy a svéd nők szépségéről.
Szakmai tájékozottságát igyekezett a kor szintjén tartani. Személyes célkitűzésként nagy fába vágta fejszéjét: a csecsemőkori sorvadásról készült könyvet írni a nemzetközi tapasztalatok és saját kutatásai tükrében. Aprólékos adatgyűjtés és gondos előkészületek után az angol nyelven írt könyv 1983-ban jelent meg „The pathophysiology of infantile malnutrition” címmel az Akadémiai Kiadó gondozásában. Ez, a saját hattyúdalának titulált mű a fejlődő országokban még mindig sajnálatosan tömeges és részben Európa számára is aktuális sorvadás okait, patomechanizmusát, lehetséges megelőzését és kezelését tárgyalja a történeti fejlődés és az újabb ismeretek világos, sallangmentes összefoglalásával. Az előszóban Kerpel a következőket hangsúlyozza:
„…az utolsó húsz év irodalmát áttekintve, nagyon sajnálom, hogy a pediatria francia és német klasszikusai által közölt gazdag klinikai információkról sokan nem vesznek tudomást akkor, amikor a csecsemőkori malnutritio még mindig gyakori… Ezért kötelességemnek éreztem, hogy a gyermekgyógyászat ezen kimagasló korszakából származó, a mai tudományos eredményekkel igen jól integrálható ismereteket megmentsem”.
Bár a szerző szerényen hallgat róla, a könyv olvasója előtt nem marad kétséges, hogy az említett francia és német klasszikusok mellett milyen lényegesek ezen a téren Kerpel-Fronius és munkatársainak a kutatásai. Ezt a maradéktalanul pozitív recenziók is kiemelték, ami Kerpelt őszinte örömmel töltötte el. Nem érhette meg azt, hogy a csecsemőkori sorvadás különböző formáinak korábban szerzőnként változó, sokszor ellentmondásos osztályozása helyett 1991-ben az ő klasszifikációját ajánlják, amit J. D. L. Hansen, a tekintélyes johannesburgi szakértő azzal indokol, hogy „Kerpel-Fronius, a neves magyar gyermekgyógyász és kutató, aki hidat jelent az ötvenes évek előtti és utáni tudomány között … könyvében rámutat arra, hogy a terminológia zavarni a földrajzi, szoptatási, táplálkozási különbségekből, a fertőzések eltérő számából és jellegéből adódnak, nem is beszélve a zsírszövet és az oedema orvosi megítélésének eltéréseiről.”
Hansen szerint a szerző mind ezeket figyelembe véve alkotott új osztályozást, amely a gyakorlatban és a kutatásban is az eddigi legjobbnak tekinthető.
Az Acta Paediatrica Hungarica Kerpel-Fronius 75. születésnapja tiszteletére a tanítványok és munkatársak cikkeiből összeállított színvonalas különszámot jelentetett meg. Ezt látható örömmel fogadta, akár csak az életművét méltató, különböző helyeken publikált köszöntőket. Fájdalommal töltötte el viszont a vele 20 éven át kiválóan együttműködő pécsi helyettesének, majd utódjának, Varga Ferenc professzornak 1982-ben bekövetkezett halála; temetésén egy megtört, őszintén gyászoló emberrel találkozhattak régi munkatársai.
Kerpel professzor még idős korában is népszerű, tekintélyes és elegáns jelenség volt. Ha egy rendezvényen megjelent, összesúgtak a jelenlévők, mindenki a közelébe akart férkőzni, beszélni akart vele. Sajnos, erre egyre ritkábban került sor. Nehézlégzését átmenetileg enyhítették az adriai nyaralások, a soproni gyógykúrák, de ereje fogytán volt, és ezt ő is érezte. Utolsó külföldi útjára a találkozás fölötti lelkes örömmel, de az „északi” klímától való aggódással készült szeretett lányához és annak családjához Berlinbe, ahol 1984. április 22-én, húsvét vasárnapján hirtelen meghalt. Temetésére Budapesten, a Farkasréti temetőben került sor. A fájdalmas és emelkedett búcsúbeszédek összecsengtek abban, amit a nagyszámú gyászoló közönség is érzett: kiemelkedő orvos és tudós, kivételes egyéniség, de egyben nagyon kedves, egyszerű ember távozott az élők sorából.
Kerpel-Fronius Ödön utolsó éveiben többször említette, hogy ő volt az utolsó, akinek módjában állt a „clinical investigation”-t a szó szoros értelmében élete vezérfonalának tekinteni. Saját öregkorát, de egész életét is így jellemezte egyik utolsó interjújában 1983-ban, a Baranya Megyei Levéltár részére Vargha Dezső által készített hangfelvételen:
„Én most tanácsadó vagyok a régi klinikámon, a II. Gyermekklinikán, és utódom, Schuler professzor kedvességéből megtartottam a környezetemet. Itt vannak a könyveim, itt vannak a képeim, metszetek, amelyek tulajdonképpen az egész életemet tükrözik: itt vettem – ott vettem, emlék innen – emlék onnan, és hát egy idős ember ha megtarthatja szokott milieu-jét, az jobban biztosítja lelki egyensúlyát. Úgyhogy ebben sikerem volt. A klinikának a dolgozóival baráti viszonyban vagyok. A régi tanítványaim Pécsről is ellátogatnak hozzám; ha valaki egy fontos dolgot ír, szívesen bemutatja nekem, megbeszéli. Úgyhogy ez a szellemi része életemnek.
Különben még a régi hobbyjaimnak élek: történelem, művészettörténet. Van egy kis kutyám, egy tacskó, azzal sétálgatok, ami jót tesz. Úgyhogy nagyon meg vagyok elégedve. Tulajdonképpen, ha visszatekintek az életpályámra, én egy elégedett ember voltam és vagyok, … és ugyanígy élném le az életemet, ha újrakezdhetném, mint ahogy éltem.”
