A PÁLYAKEZDÉS
A PÁLYAKEZDÉS
A részben külföldön töltött medikusévek vége felé, negyedéves korától Kerpel-Fronius externistaként dolgozni kezdett a budapesti egyetem élettani intézetében. Erre részben a már említett Farkas Géza professzor inspirálta, részben az, hogy itt foglalkoztak olyan anyagcsere-vizsgálatokkal, amelyek iránt Kerpel különösen vonzódott. Saját elbeszélése alapján tudjuk, hogy egy francia folyóiratban az a leírás keltette fel figyelmét, hogy uraemiában az agykéreg sótartalma megnő. Ezért az Élettani Intézetben nyulak ureterét lekötve uraemiát váltott ki, és foglalkozott az agynak és a többi szervnek a só és húgysavtartalmával, megnézte fagyáspont-csökkenésüket is. Úgy gondolta, hogy uraemiában hyperosmotikus kóma alakul ki, ami részben igaz is volt, és több apró részletmegfigyelést sikerült ebben a kérdéskörben közölnie. Ezek a munkái Leövey Ferenccel társszerzőségben a Naunyn-Schmiedeberg’s Archiv für Experimentelle Pathologie und Pharmakologie hasábjain jelentek meg. Első műve a folyóirat 1928. évi 138. kötetében látott napvilágot „Die experimentelle Urämie und Chlorgehalt der Kortex” címmel. Ezek az eredmények tovább fokozták érdeklődését és lelkesedését a szabályozás, az anyagcsere-folyamatok egymásra épülése tekintetében. Úgy látta, hogy a klinikusok közül leginkább a gyermekgyógyászok elemzik az élettani, kórélettani jelenségeket, és ebben megerősítette egy beszélgetése a termetre kicsiny, de orvosnak óriás Bókay János professzorral, ami felkeltette vonzalmát a paediatria iránt. (Erre a kitüntető alkalomra valószínűleg Kerpelnek egy korai berlini előadása után került sor, amelyre egyébként mások is felfigyeltek.) Ezért 1929-ben történt doktorrá avatása után nagy örömére szolgált, hogy Heim Pál professzor meghívására a Gyermekklinika munkatársává válhatott. Saját megfogalmazásában:
„Azért lettem gyermekorvos, mert érdekelt, hogy hogyan fejlődnek ki a regulációk az újszülöttben és a csecsemőben.”
Itt egy rövid kitérőt kell tennünk Heim professzor személyét illetően. Heim Pál a pozsonyi, majd a Pozsonyból, a Fehér Kereszt Kórházban töltött rövid budapesti állomásozás után, Pécsre költözött Erzsébet Tudományegyetem gyermekgyógyász professzora fiatalon nagy nemzetközi hírnévre tett szert. Pécsi működése alatt kiváló szervezőnek bizonyult, de tudományos munkásságát is elismerték, kapcsolatban állt Czernytől Finkelsteinig a kor legnagyobb gyermekgyógyászaival. Híresek voltak az úgynevezett Heim-nővérek, a bentlakásos nővérképző iskola növendékei, akik jó elméleti felkészültség mellett a kor színvonalát messze meghaladó modern gyakorlati képzést kaptak. Heim Pált 1929. őszén a budapesti egyetem Üllői úti gyermekklinikájának az élére nevezték ki, ahol azonban gyakorlatilag sohasem működött. Budapesti lakáskeresés közben megfázott, és rövid betegeskedés után 1929. október 23-án tüdőgyulladásban elhunyt. Különös módon több lexikonban, egyetemi visszaemlékezésben halálának évszámát 1930-ra változtatták, és mint a Pázmány Péter Tudományegyetem nagyhírű tanárát szerepeltették. Semmit nem vonunk le Heim Pál vagy a Pázmány Péter Tudományegyetem érdemeiből annak megállapításával, hogy Heim professzor nem töltött be aktív szerepet a budapesti egyetem életében. Ugyanígy nem játszhatott jelentős irányító szerepet Kerpel-Fronius életében sem: idős korában Kerpel is úgy nyilatkozott, hogy vonzotta Heimnek a hírneve és egyénisége, de a gyakorlatban Heimet beteget vizsgálni, oktatni nem látta.
A kitérő után visszatérve Kerpel-Fronius első budapesti működésére, a részletekről keveset tudunk, de műveinek jegyzékéből világosan kiderül, hogy aktív klinikusi munkássága mellett továbbra is lelkes kutatónak bizonyult. Az 1930-as évek elején változatlanul a hypochloraemia, a veseműködés kiszáradásos állapotokban való változása és különösen az uraemiás acidosis és toxicosis foglalkoztatta. 1932. december 2-án társszerzője volt a Csapó József által a Budapesti Királyi Orvosegyesületben tartott, „Az uraemiáról” című referátumnak. Ennek az előadásnak az írásos anyaga kettejük szerzőségével jelent meg az Orvosi Hetilapban. Ez az összefoglaló közlemény mai szemmel nézve is modern, az eredményeket logikusan rendező tanulmány, amelyet kisebb-nagyobb kiigazításokkal a XX. század végén is vállalni lehetne. Ugyancsak Csapó Józseffel, 1934. január 19-én tartott előadásuk alapján, az Orvosi Hetilapban látott napvilágot a „Csecsemőkori toxikózis kóroktana és gyógykezelése” című referátuma, amelyet részletesebb formában a Monatsschrift für Kinderheilkunde-ban is közreadtak. Ezekben a munkákban is az anyagcsere-folyamatok olyan modern szemléletét látjuk, amely csak a 30–40 évvel későbbi dolgozatokra jellemző. Csapó Józseffel, a korábbi Rockefeller-ösztöndíjas, az élettani kutatásokban kiválóan képzett gyermekorvossal egyébként a harmincas években számos közös közleményben szerepelt, eleinte mint második, később mint első szerző. Ugyanekkor értékes közös dolgozata jelent meg a csecsemőkori szöveti oxigénhiányról a kolozsvári egyetem későbbi tanárával, Móritz Dénessel is.
Ezeknek a kutatásoknak az eredményeit részleteiben a kor legjelentősebb német nyelvű folyóirataiban közölték, a magyar közlemények inkább egy-egy nagyobb kérdéskör referátumszerű beszámolói. Bár ebben az időben az idézettséget senki nem tartotta nyilván, megállapítható, hogy Kerpel-Fronius és munkatársai közleményeit feltűnően nagy számban citálták a kor német irodalmában, ami az adott időszak vezető irodalmi nyelve volt, hiszen az amerikai-angol szerzők és az angol nyelv egyeduralma csak a második világháború után kezdett kialakulni. A szórványosan rendelkezésünkre álló levelezésből azonban az idézettségnél is egyértelműbben derül ki, hogy Kerpelék megfigyelései, különösen a só- és vízháztartás és az acidosis tárgykörében, igen jelentős visszhangot váltottak ki, akkor is, ha a kül- és belföldi gyermekgyógyászati intézmények jelentős részében valószínűleg nem tudták újravizsgálni vagy a gyakorlatba átültetni ezeket az eredményeket. Más szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy már az 1929–33. közötti, korai tanulmányai is messze megelőzték korukat.
Ebben az időszakban magánéletében is jelentős változás történik. 1932-ben feleségül vette az ugyancsak verseci Zoffmann Sárát, aki életének és karrierjének alakulásában odaadó segítője és támasza lett. Házasságukból négy gyermek született, de csak ketten nőttek fel: Éva, aki később bölcsész diplomával idegen nyelvekkel foglalkozott, és Sándor, akiből kutatóorvos lett.
