ISMÉT BUDAPEST
ISMÉT BUDAPEST
1934-től 1946-ig Kerpel-Fronius végigjárta a klinikai ranglétra különböző fokozatait. Díjtalan gyakornokból tanársegéddé, majd ennek a periódusnak a végén adjunktussá nevezték ki. Volt munkatársai szerint örömét lelte a kórtermi gyógyító tevékenységben, szívesen foglalkozott a gyermekekkel és hozzátartozóikkal is. Ez nagy szerepet játszott abban, hogy komoly magánpraxisa alakult ki, a követségi gyermekek többségének például ő lett a „háziorvosa”. Emellett éveken át a szülészeti klinika állandó konziliáriusa volt. Későbbi elbeszéléseiből tudjuk, hogy főleg a súlyos fejlődési rendellenességgel született vagy kritikus állapotban lévő újszülöttek kezelésében etikai dilemmái is voltak: erősen foglalkoztatta a máig is megoldatlan kérdés, hogy meddig és hogyan humánus ezeket életben tartani? Ebben nyilván szerepet játszott saját első gyermekének sorsa is: a spina bifidával született csecsemőt nehéz döntés után megoperálták, de megmenteni nem tudták. Sajnos az akkori lehetőségek mellett a választ általában is – az igen magas csecsemőhalálozás miatt – maga a gyakorlat adta meg. Emiatt Kerpelnek gyakran kellett boncolásra járni, ettől azonban élete végéig viszolygott.
Etikai dilemmáira utalt egy másik élménye, amelyet így mondott el a Hallama Erzsébetnek adott interjújában:
„…fiatal tanársegéd voltam és konziliárius a szülészeten, egy alkalommal éppen távozóban voltam, amikor utánam szaladt egy nővér, hogy egy 1300 grammos koraszülött, egy orvos gyereke haldoklik, már nem lélegzik. Visszamentem, adtam a szívébe egy injekciót, a gyerek feltámadt, én meg elszomorodtam. A kollégára gondoltam, aki egy agyilag károsult gyerekkel él majd együtt, holott ha én öt perccel előbb megyek el… Negyven év múlva egyszer csöngetnek nálam, bebiceg egy ember virágcsokorral, és elmondja, hogy ma van a negyvenedik születésnapja, azért jött hozzám, mert az anyja mindig mondogatja, hogy az életét nekem köszönheti. Nem lett ugyan szellemi életet élő ember belőle, de talált valami szakmát, azt mondta, boldogan él… Hát most mondja meg, mit lehet csinálni.”
Az ezekben az években közölt munkáiból sokszínű tudományos tevékenység rajzolódik ki, amelynek középpontjában változatlanul a só- és vízháztartás és tágabb értelemben az anyagcsere rendellenességeinek különböző klinikai aspektusai állnak. Kitért azonban különböző gyakorlati témákra is. Szerzőtársai Csapó József, Kiss Pál (a későbbi Gegesi Kiss Pál professzor), Fekete Antal, Martyn Róbert, Kamocsay Dezső voltak, akikkel elsősorban német és magyar nyelven a kor színvonalához képest igen jelentős közleményeket publikált. Érdekes módon egyetlen közleménye fölött sem találjuk társszerzőként a klinika igazgatójának, Hainiss Elemér egyetemi ny. r. tanárnak a nevét. Úgy látszik, hogy a később éppen hiúsága miatt sokszor elmarasztalt professzor is tiszteletben tartotta azt a manapság gyakran semmibe vett szabályt, hogy a „főnök” csak akkor iratkozzék fel a szerzők közé, ha a dolgozat létrejöttében érdemi szerepe volt. Kerpel ezt az etikai elvet igazgató korában sohasem szegte meg! (Az más kérdés, hogy ellenőrizhetetlen szakmai „pletykák” szerint Hainiss több közleményét, az anyaggyűjtést is beleszámítva, Kerpel készítette, ezekben viszont az ő neve nem szerepelt.)
Megtiszteltetésnek számított és a későbbiekben fontosnak bizonyult az a felkérés, amellyel a mindössze 30 éves Kerpel tanársegédet az előkelő „Ergebnisse der inneren Medizin und Kinderheilkunde” című monográfia sorozat egyik számának a megírására kérték fel. A „Salzmangelzustände und chloroprive Azotämie” című hosszabb tanulmánya a címben jelzett témakörben a későbbiekben valóban alapvető munkának számított, és talán ez a munka tette Kerpel-Froniust nemzetközileg igazán ismertté. Ezt jelzi többek között az a tény, hogy a Nobel-díjas August Krogh is érdeklődött a munka iránt, az ugyancsak neves Beznák Aladár élettanász közvetítésével. A két, immár tudománytörténeti szempontból is jelentős személyiség Kerpel-Froniushoz írt levelét az alábbiakban közöljük.
Dr. Beznák Aladár
Hotel Esplanade
Blasieholmsgatan 3.
Stockholm
Hotel Esplanade
Blasieholmsgatan 3.
Stockholm
1937. október 26.
Kedves Barátom!
Maga a nagy August Krogh szeretné referátumodat elolvasni. Arra kérlek, légy szíves neki egy különlenyomatot belőle küldeni az alábbi címre:
Prof. August Krogh M.D.
Zoo-Physiol. Inst., 32, Julie Marie Vej
Kobenhavn
Krogh most békákban osmoregulatioval foglalkozik, és abban a Na, valamint a Cl szerepével kapcsolatban tett néhány megfigyelést, és azokat szeretné az Általatok találtakkal összevetni.
Amennyiben Neked már nincs különlenyomatod, légy szíves, hívd fel az intézetet és ott Sylvia keresse ki azt, amelyet nekem adtál és küldje el Kroghnak.
A régi barátsággal köszönt
őszinte tisztelőd
Beznák Aladár
őszinte tisztelőd
Beznák Aladár
Universitetets
Zoofysiologiske Laboratorium
Kjobenhavn, d. 6’ Nov. 1937.
Juliane Maries Vej 3
Zoofysiologiske Laboratorium
Kjobenhavn, d. 6’ Nov. 1937.
Juliane Maries Vej 3
Herrn Dr R. Kerpel-Fronius,
Physiol. Institut d. Universität,
Budapest
Physiol. Institut d. Universität,
Budapest
Sehr geehrter
Herr Dr E. Kerpel-Fronius,
Herr Dr E. Kerpel-Fronius,
Ich danke Ihnen herzlich für die Zusendung Ihrer interessanten und für mich besonders wertvolle Abhandlung über Salzmangel. Die Ausführungen über extrazelluläres Wasser gehen mir besonders an, da ich mit entsprechenden Studien an Evertebraten besehäftigt bin. Die Abhandlung von Crandall u. Anderson ist mir leider weder in Original noch in Referat zugänglich, und Sie würden mir zu noch grösseren Dank verpflichten falls Sie mir leihweise einen Sonderdruck überlassen könnten.
Hochachtungsvoll ergebenst
August Krogh
August Krogh
A német nyelvű dolgozat Amerikában is általános érdeklődést keltett. Ezt bizonyítja többek között az Ann Arbor University of Michigan egyik kutatócsoportjának Svend Pedersen, Ph.D. aláírásával 1938. február 17-én kelt, Kerpelhez írt levele, amelyben a legnagyobb elismeréssel nyilatkoznak a tanulmány kiemelkedő értékeiről.
Ennek a monográfiának a távoli hatását jelzi, hogy 75. születésnapján egyik pécsi utódja, Mestyán Gyula professzor köszöntőjében külön elemezte ezt a mindössze 30 éves korában írt tanulmányát, amelyik Mestyánra is nagy hatással volt 40 évvel későbbi munkájának elkészítésében.
A sóhiányos állapotok kórélettanát és klinikumát összefoglaló nagysikerű tanulmány után, 1936–38-ban Kerpel több közleményben mutatott rá a sóhiányos (hypotoniás) és a szomjazásos (hypertoniás) dehydratio kórélettani és terápiás szempontból is döntően különböző természetére. Ezek a munkák is kedvező visszhangra találtak, annál is inkább, mert eredményük, következtetéseik a gyermekorvosi gyakorlatban sikerrel felhasználhatók voltak.
1941-től a háborús évek nem kedveztek sem a nemzetközi kapcsolatoknak, sem a tudományos tevékenységnek. Kerpel 1944–45-ben orvosi beosztásban néhány hónapig katonai szolgálatot teljesített. Leszerelése után azonban belevetette magát az igen súlyos helyzetben lévő budapesti gyermekegészségügy szolgálatába és egyúttal a tudományos életbe is. A gyermekorvosi gyakorlatban óriási hatással volt rá a tömegesen előforduló csecsemőkori sorvadás és a csecsemőkori toxicosis. Mély megrázkódtatással észlelte azt, hogy addig megfelelő egészségi állapotban lévő csecsemők és kisgyerekek bélhurut vagy megfoghatatlan, ismeretlen fertőzés folytán 24–36 óra alatt válságosan rossz állapotba kerültek, ahogy ezt ő kifejezte, tulajdonképpen „eszméletlen, légző holttestekké váltak”. Ezzel az állapottal szemben az orvostudomány ebben az időben gyakorlatilag tehetetlen volt. Ezt mélyen átérezték az akkori gyermekgyógyászok, köztük Kerpel-Fronius is, akinek személyes összeköttetései, és különösen Richard L. Shackelford révén mégis sikerült valamelyest enyhíteni a szerencsétlen körülményeken. Shackelford dr., a baltimorei Johns Hopkins Medical School munkatársa, későbbi professzora a II. világháborúban önkéntesként szolgált az amerikai hadseregben. 1945 augusztusától 1947-ig a U. S. Representation „Allied Control Commission for Hungary” keretében „lieutenant colonel”-ként Magyarországon és Romániában vezető szerepe volt a segélyek elosztásának megszervezésében és ellenőrzésében. Jelentésében nagy szerencséjének tartotta a kiváló magyar gyermekorvossal, Kerpel-Froniussal való találkozást, akinek a tanácsára élelmiszercsomaggal honorálva összegyűjtötték a szoptató asszonyok felesleges női tejét, és ezzel táplálták a szoptatásra képtelen anyák gyermekeit, illetve egyes sorvadt csecsemőket. Kettejük együttműködése folytán sikerült a megfelelő helyre juttatni, többek között sok életmentő inzulinadagot és az első penicillin-ampullákat is. Az egészében mégis tragikus helyzetet Kerpel-Fronius megpróbálta arra is felhasználni, hogy a csecsemőkori sorvadás gyakori halálos végkifejletének okait kutassa, és számos jelentős kórélettani megfigyelést is tudott tenni.
Az igen nehéz körülmények ellenére 1945-ben az éledező Pázmány Péter Tudományegyetem egyik eseménye volt Kerpel-Fronius magántanári habilitációja. Habilitációs témája „A csecsemő élettana” volt. Ugyanekkor feldolgozta az 1945. év csecsemőhalálozásának adatait, a lehetséges okokat és kórélettani hátteret kutatva. Ez a rövid, de megrázó beszámolója az Egyesült Államokban, a nagy tekintélyű Journal of Pediatrics-ben jelent meg 1947-ben, és a figyelmet ismét Magyarországra, a magyar gyermekgyógyászatra és személy szerint Kerpel-Fronius Ödönre irányította. A világháború és a közvetlen utána bekövetkező, illetve előre látható politikai változások azonban a gyermekgyógyászatot és a hazai tudományos életet is súlyosan érintették. Ennek személyi következményei is voltak, és ezek Kerpel-Fronius életét is jelentős mértékben megváltoztatták.
