ISMÉT ÉS VÉGLEG BUDAPEST
ISMÉT ÉS VÉGLEG BUDAPEST
A budapesti Tűzoltó utcában a volt Fehér Kereszt Kórházból kialakított II. sz. Gyermekklinika igazgatója, Petényi Géza professzor 1965-ben elhunyt. Petényi professzor, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a gondos észlelés, a fizikális vizsgálat nagy mesterének számított, de jelentős megfigyeléseket tett a Heine-Medin-kór terjedésének tisztázásával kapcsolatban is. Megüresedett állását kiírták és mivel ismertté vált, hogy Kerpel-Fronius Pécsről erre pályázni kíván, szakmai berkekben gyakorlatilag eldöntöttnek látszott a kérdés. Ekkor azonban váratlanul, de utólag nézve nem meglepő módon, felmerültek bizonyos „szakmapolitikai” és féltékenységi szempontok, és a pályázat nem is bizonyult sima lefutásúnak. Kerpelt biztosan bántották a nem várt gáncsoskodások, de végül is ő nyerte el az állást, és 1967. január 24-én Szabó Zoltán egészségügyi miniszter kinevezte a budapesti II. sz. Gyermekklinika igazgatójává.
A pécsi Gyermekklinika és a Fehér Kereszt Kórház, illetve jogutódja, a budapesti II. sz. Gyermekklinika között érdekes módon már az előző évtizedekben is sok kapcsolat adódott. Mint már említettük, ebben a fővárosi egyesületi intézményben kapott átmenetileg menedéket Heim Pál Pozsonyból kiutasított Gyermekklinikája, de pécsi professzorsága előtt itt volt főorvos Duzár József, és diákkorában ebben az épületben lakott Kerpel közvetlen pécsi utódja, Varga Ferenc, akinek az édesapja a Fehér Kereszt Kórház alkalmazottja volt. Megfordítva, a pécsi egyetemen habilitált Petényi Géza, és a pécsi klinikán kezdte pályáját több gyermekgyógyász, akiből később a Fehér Kereszt Kórház, illetve a II. Gyermekklinika orvosa lett.
Az első fővárosi hónapok nem sok örömöt szereztek az ekkor már 61 éves Kerpel-Froniusnak. Bár új munkatársainak zöme őszinte lelkesedéssel fogadta, ez nem volt mindenkire jellemző, és különösen kevés támogatást kapott a felettes hatóságoktól. Hónapokig a klinikának az orvosi szobák melletti szűk helyiségében lakott feleségével, majd végül lakást szerezhetett Pest belvárosában. (Ezt sem tekintette azonban végleges otthonnak, a zöld környezethez közelebb eső helyre kívánkozott, de ez a vágy csak évek múlva teljesült.) A kezdeti beilleszkedési nehézségeken túljutva azonban néhány hónap múlva általános közszeretetnek örvendett; tudásával, humorával és közvetlenségével meghódította a budapesti szakmai és hivatali berkeket is.
Ennek köszönhetően már működésének első évében lendületes fejlődés indult meg a budapesti klinikán, amelynek több részlege már korábban is magas színvonalat ért el. Így Fonó Renée vezetésével jónevű kardiológiai munkacsoport, Miltényi Miklós irányításával rangos kémiai laboratórium működött az intézményben. Schuler Dezső szervezésében itt alakult meg az ország első cytogenetikai laboratóriuma, ugyanő vezette a később országos központtá fejlődő gyermekonkológiai osztályt. Kerpel professzor ezeknek a részterületeknek a folyamatos erősítése mellett erőteljesen támogatta az újszülött intenzív ellátás, a nephrológia, az endokrinológia, a gastroenterológia, a neuropsychiatria és más specialitások bevezetését és fejlesztését is. Egyik legfontosabb lépése volt, hogy bővítette és modernizálta a klinika laboratóriumát, ami a kutatási lehetőségeket is javította. Itt is meghonosította a napi betegmegbeszéléseket, a „vének tanácsát”, amelyet a különböző szubspecialitásokat művelő munkatársak multidiszciplináris véleménycseréje tett különösen tanulságossá. Az egyes részlegek módszertanilag is jelentősen megújultak: ezekben az években vezették be a növekedési hormon, somatomedin, insulin, C-peptid és cortisol meghatározást, a percutan vesebiopsiát, a vékonybélbiopsiát, a vesebetegek immunsuppressiv kezelését. Mindezek hatására Kerpel professzor igazgatóságának nem egészen 10 éve alatt a klinika több területen a hazai és nemzetközi élvonalba került.
Szerencsés körülménynek bizonyult ebben az is, hogy 1970. április 1-jén a II. sz. Gyermekklinika kapott megbízást az Országos Csecsemő- és Gyermekegészségügyi Intézetnek mint az Egészségügyi Minisztérium szervezési-módszertani, továbbképző és kutató alapintézményének a megszervezésére. Az Országos Intézet első igazgatója Kerpel-Fronius Ödön lett, aki ezt a feladatát, akárcsak az ugyanekkor létrehozott Gyermekgyógyász Szakmai Kollégium vezetését is, 1976-ban bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig látta el. A klinika és az Országos Intézet hatáskörének és lehetőségeinek átfedésével célszerűen élve 1971-ben az Országos Intézet keretén belül alakult meg a gyermekleukémia terápiás hálózat, amelyet követett az országos gyermekonkológiai szervezet 10 centrum részvételével. Hasonló módon sikerült megalapozni a Perinatalis Intenzív Centrumok (PIC) országos szervezetét, az újszülöttek anyagcsere szűrővizsgálatát és az iskola-, illetve ifjúság-egészségügyet is. Az egységes ellátási, gondozási elvek kidolgozása érdekében speciális munkacsoportok alakultak. Hazai növekedési standardok szerkesztése céljából Budapesten, majd országos szinten megindult a csecsemők és gyermekek longitudinális antropometriai felmérése. Törekvések történtek a védőnők folyamatos továbbképzésére. Mindezekben a magyar gyermekegészségügy számára igen fontos feladatok végrehajtásában a II. sz. Gyermekklinika, az Országos Intézet munkatársai és „külső” szakemberek egyaránt részt vettek, akik közül név szerint itt csak Őry Imrét, Ágfalvi Rózsát és a későbbi igazgató Schuler Dezsőt említjük, de a munka tervezésében, szervezésében tapasztalatával, bölcs tanácsaival és irányításával Kerpel-Fronius professzor mindig meghatározó szerepet játszott.
Tudományos téren Kerpel-Fronius folytatta a Pécsett végzett kutatásokat a csecsemőkori sorvadás területén. Elsősorban a cukor-anyagcsere részleteit kívánta tisztázni. Ezért korszerű hormonvizsgálatokat végezve Kiss Sándorral, a fiatalon elhunyt Gács Gáborral és Hervei Saroltával megállapították, hogy a sorvadt csecsemők alacsony vércukorszintjét nem a cortisol, vagy a növekedési hormon csökkenése okozza, sokkal inkább a szabad zsírsavszinttel kifejezhető energiatartalékok kimerüléséről és a glyconeogenesis károsodásáról van szó. Elsőként mutatták ki, hogy az atrophiás betegek somatomedin-szintje a normális vagy magas növekedési hormonkoncentráció ellenére alacsony, és ennek szerepe lehet a növekedés és gyarapodás elmaradásában.
Kerpel Budapesten is népszerű oktató lett. Előadásait mindig „telt ház” előtt tartotta, betegbemutatásai, közérthetően fogalmazott, de kultúrtörténeti érdekességekkel gazdagon illusztrált magyarázatai minden évben nagy sikert arattak. Az oktatás hatásfokát tovább növelte a hosszabb ideje előkészített, végül 1969-ben megjelent „Gyermekgyógyászat” című tankönyve. Ebben az időben már kevés egyszerzős könyv született, de Kerpel műve egyszerű szerkezete és fogalmazása révén színvonalasnak és világosnak bizonyult azokban a témakörökben is, amelyek iránt szerzőjük egyébként kevésbé érdeklődött. A tankönyv még további két magyar kiadást ért meg, és többször kiadták oroszul is, mégpedig óriási, állítólag összesen 150 ezres példányszámban.
Többszerzős könyv szerkesztésére életében egyszer vállalkozott, de utóbb nevetve mondta, hogy ez nem az ő műfaja. Véghelyi Péter, a SOTE I. sz. Gyermekklinika tudós tanára, ifjúkori tanársegédtársa beszélte rá egy valóban hiánycikknek számító neonatológiai kézikönyv társszerkesztői munkájára. A hasznos ötlet az örömök mellett bosszúságokkal is járt: az egyes fejezetek egyébként kitűnő szerzői csak sokszori sürgetésre adták át kézirataikat, és a kiadó sem siette el a dolgát. Emellett a már kész kéziratban a laboratóriumi adatokat át kellett írni az akkor bevezetett SI-egységekre. Így amikor a Kerpel-Fronius Ödön, Véghelyi Péter és Rosta János nevével fémjelzett „Perinatal medicine” című kétkötetes, alapos munka 1978-ban végre a boltokba került, azt az akkor rohamosan gyarapodó neonatológiai ismeretekhez képest Kerpel már megjelenésekor enyhén elavultnak tartotta. Némileg hasonló sorsa lett az egyébként jelentősen átdolgozott és modernizált magyar nyelvű kiadásnak is 1986-ban.
A medikusok oktatása mellett Kerpel a már tapasztalt szakemberek és a fiatal orvosok képzésével, tudományos karrierjének egyengetésével, külföldi kongresszusi szerepléseik, tanulmányútjaik szervezésével egyaránt sokat foglalkozott. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hetvenes évek végére a klinikán igen jóképességű orvosi és egyben kutatógárda alakult ki. A SOTE II. sz. Gyermekklinikán tanítványa volt, többek között, a később professzori vagy docensi rangot elért Schuler Dezső, Miltényi Miklós, Büky Béla, Lozsádi Károly, Miriszlai Ernő, Kontor Elemér, Fekete György, Tulassay Tivadar, Verebély Tibor, Machay Tamás, Révész Tamás, Bodánszky Hedvig, Koós Rozália, Sólyom János.
A gyermekegészségügy fejlesztésében, az oktatásban és a tudományos életben elért sikereit az országos szervek és az akkor már Semmelweis Ignácról elnevezett budapesti orvosi egyetem is egyértelműen nagyra értékelték. 1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották, 1975-ben Semmelweis Emlékéremmel tüntették ki.
1975-ben Budapesten tartotta ülését a közreműködésével alapított European Society for Pediatric Research. Bár a kongresszusnak nem ő volt a házigazdája (erre a megtisztelő feladatra Boda Domokost kérték fel), a legnevesebb külföldi vendégek sokasága kereste fel klinikáján, és kitüntetésnek tartották, hogy munkatársaikat bemutathatták neki.
A külföldi elismerések sora is folytatódott. Ismét több nemzetközi kongresszus díszelőadójának hívták meg, újabb nemzeti és nemzetközi társaságok választották külső tagjukká. 1972-ben megkapta az American Academy of Pediatrics tiszteletbeli tagságát, 1976-ban a francia állam „Palmes académiques” tiszti keresztjével tüntették ki. Az Egészségügyi Világszervezet táplálkozási szakértőjének kérte fel, ebben a minőségében több fórumon, többek között Indiában is képviselte a WHO-t. Különös örömmel fogadta azt, hogy 1969-ben a nagy múltú Rostocki Egyetem, amelynek két korábbi gyermekgyógyászát, Otto Ullrich és Heinrich Kirchmair professzort nagyra értékelte és tisztelte, díszdoktorává avatta. Lothar Pelz professzor visszaemlékezése szerint „Die Zusammenhänge zwischen biologischen Veränderungen und klinischen Symptomen in Exsikkosezuständen” című ünnepi tudományos előadásával is lenyűgözte német közönségét, de még nagyobb élményt jelentett a résztvevőknek a korábbi díszdoktorokhoz hasonlítva szinte elképzelhetetlen közvetlensége és a fiatalokkal töltött szellemes anekdotázása a ceremóniák után egy borospincében.
Budapestre kerülve, újból rendszeresen találkozott régi baráti körével, így például Szentágothai János és Bálint Péter professzorokkal és családjukkal. Szabadidejében eleinte itt is szívesen járt vadászni, de nem annyira magában a vadászatban, mint inkább a természetben lelte örömét. Szomorú eseménye volt ezeknek az éveknek felesége betegeskedése, majd 1971-ben bekövetkezett halála. Egészsége is megrendült: hiába hagyta abba az addig élvezettel űzött cigarettázást, krónikus hörghurutja a hetvenes évek közepétől egyre jobban gyötörte, és a vadászat ürügyén végzett természetjárást a Lumpi I–IV, majd Rubi névre hallgató mindenkori tacskó kutya sétáltatására kellett redukálnia.
1973-ban újra nősült; régi családi ismerősüket, Rubido-Zichy Johannát vette feleségül. Az új házasság és a gyermekeiben, unokáiban való öröme hozzájárultak kedélyének javításához, de nem táplált túlzott illúziókat, az öregedést és nyugdíjazását bölcs beletörődéssel fogadta.
