I. FELKÉSZÜLÉS
I. FELKÉSZÜLÉS
Kodály Zoltán zeneszerzőnek született, nevelővé elsősorban hajlama tette, tudóssá viszont hosszú és alapos tanulmányok árán vált. Tanulóéveinek rövid áttekintése munkásságának jobb megértését is segíti. Kecskeméten született 1882. december 16-án. Apját, Kodály Frigyes vasúti tisztviselőt 1883-ban a szobi, 1885-ben a galántai, 1892-ben pedig a nagyszombati állomás főnökévé nevezték ki. A gyakori költözés: vasutas-sors. Ebben a sorrendben: vasutas-karrier.
A gyermeket Galántán érték az első maradandó zenei élmények. Otthon klasszikus kamaramuzsikát hallott: anyja, Jaloveczky Paulina, zongorázott és énekelt; apja hegedült; barátaikkal főleg Haydn és Mozart szonátákat, triókat, kvartetteket játszottak. Megismerkedett a szimfonikus irodalom értékeivel is, átiratokban. Az iskolában pedig a hamisítatlan népzenével találkozott. Művészetét kezdettől fogva e kettős forrás táplálta. Galánta jelkép is. Kodály tevékenységének mindhárom ága őrzi emlékét: a tudós innen indult első kutató útjára, a nevelő egykori mezítlábas pajtásainak ajánlotta első kétszólamú énekgyakorlatait, s a komponista az itteni híres cigányoknak egy 1803-as bécsi kiadványban megőrzött régi dallamait dolgozta fel legnépszerűbb szimfonikus művében.
Nagyszombat az első zeneszerzői próbálkozásoknak s egyben a tudományos érdeklődés ébredésének színhelye. Kodály nem készült hangszeres művésznek, mégis megtanult zongorázni, hegedűn, brácsán és csellón játszani. Részt vett otthon a házi muzsikálásban, közreműködött az iskolai zenekarban, és énekelt a templomi kórusban. Előbb ösztönösen, majd egyre tudatosabban törekedett irodalmi ismereteinek bővítésére. A gyakorlati zenélést elméleti képzéssel egészítette ki, ekkor még autodidakta módon: forgatta a Limbay-, Káldy- és Bartalus-féle népdalgyűjteményeket, bújta a keze ügyébe kerülő partitúrákat. Maga is komponált, tizenhárom-tizennégy éves korától fogva le is kottázta szerzeményeit. Kettőt közülük nyilvánosan is bemutattak: D-moll nyitányát az iskolai zenekar adta elő 1898 februárjában, Esz-dúr vonóstrióját ő maga játszotta két barátjával, egy esztendővel később.
A nagyszombati érseki főgimnázium régi és nagyhírű iskola volt. Aki követelményeinek megfelelt, az az átlagosnál jóval magasabb képzettséggel léphetett ki az életbe. Kodály 1900 júniusában – negyvenöt társa közül nyolcadmagával – jeles eredménnyel érettségizett. Az irodalomban és a nyelvekben volt legerősebb. Görögöt akár rögtön taníthatott volna. Az önképzőkörben al- majd főjegyzőként tevékenykedett, s az utolsó évben ő nyerte az irodalmi pályázat díját Párhuzam Vergilius Aeneise és a homeroszi eposzok között című dolgozatával. Tanárai nagy tudományos jövőt jósoltak neki, és egyhangúlag a legmelegebben pártolták kérelmét az 1895-ben alapított budapesti Eötvös-kollégiumba való felvétele iránt. Ezzel kezdődött felkészülésének második szakasza.
Galánta (az első találkozás az élő népdallal) és Nagyszombat (az első tallózgatás a korabeli népdalkiadványokban) beléoltotta a népzene iránti érdeklődést. A főváros először még erősítette ezt. Az 1896-os millenniumi kiállítás falujából Kodály élményekkel gazdagon tért haza: a sokféle népviseleten kívül – visszaemlékezései szerint – főként az a falitábla vonta magára figyelmét, amelyen Vikár Béla a Fehér László balladájának változatait mutatta be. A Nemzeti Múzeumnak a Csillag (ma: Gönczy Pál) utcai Eötvös kollégiummal szemben elhelyezett néprajzi osztályán kívül azonban másutt idegen szellem fogadta. (Újabb kutatásaim szerint az említett falitáblát is itt láthatta, mivel az csak az 1900-as párizsi világkiállításra készült el.) Az Akadémián és az Operaházban úgyszólván német volt a zene hivatalos nyelve. Budapest tehát inkább mint negatív példa ösztönözte Kodályt egyetemi éve alatt a néphagyomány ápolására.
A Tudományegyetem bölcsészeti karán magyar–német szakra iratkozott. Beöthy Zsolt és Gyulai Pál előadásait hallgatta magyar irodalomból, Szinnyei Józsefét és Simonyi Zsigmondét nyelvészetből. A német irodalmat Heinrich Gusztáv, a nyelvészetet Petz Gedeon adta elő. Mint Eötvös-kollégista, minden tárgyból még külön oktatásban is részesült, a legkiválóbb szakvezetők irányításával. Fejlődésére legerősebben Gombocz Zoltán, a nála csak öt évvel idősebb kiváló nyelvtudós hatott. Mint magyar szakvezetője finnre, franciára, angolra tanította, megismertette őt a nyelvtudomány legújabb külföldi eredményeivel, így többek közt Sievers nyelvmelódiai kutatásaival. Behatóan foglalkozott Kodály a régi magyar irodalommal. Ennek köszönhető, hogy rátalált a Psalmus Hungaricus szövegére, amit akkor még a szaktudósok szűk köre ismert csak. Nagy érdeklődéssel hallgatta Heinrich Gusztáv egyik kollégiumát is, amit a professzor a német népdalról tartott.
Az egyetem és az Eötvös-kollégium nevelte őt módszerességre, a Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya viszont feladatainak tisztázásában segítette. Célt, tartalmat adott kutatásainak. Ide alapvizsgája után, 1903 őszétől fogva járt rendszeresen, mióta disszertáció-témán kezdett gondolkodni. Eredetileg a magyar népzene teljes történetét akarta megírni. Az addig megjelent összes gyűjtemények áttanulmányozása után azonban kénytelen volt – legalábbis egyelőre – lemondani erről a tervéről. Az anyag hiányos volt, a lejegyzések túlnyomó többsége hibás. Vikár Béla fonográf-felvételeivel és saját emlékeivel összevetve azt tapasztalta, hogy a gyűjtők és feldolgozók épp a dallamok eredeti népi sajátosságait változtatták meg önkényesen, mindazt, ami fülüknek szokatlan volt. Kodály lejegyzett magának néhányat Vikár fonogramjaiból, s megérlelődött benne az az elhatározás, hogy falura megy népdalt gyűjteni.
Az Akadémián 1904-ben megkapta zeneszerzői oklevelét, de önkéntes ismétlőként még egy évig tanult professzoránál, a német származású Koessler Jánosnál, Bartók és Dohnányi tanáránál. Az egyetemen 1905 márciusában tette le tanári szakvizsgáját. Házi és zárthelyi dolgozataira magyar irodalomból és nyelvészetből kitűnő, német irodalomból dicséretes osztályzatot kapott. A szóbeli vizsgákon magyarból dicséretes, németből jó eredménnyel felelt meg.
Ezután tért vissza Galántára, és 1905 augusztusában nem egészen egy hónap alatt gyalogszerrel bejárta a környékbeli falvakat. Tizenegy községben mintegy százötven dallamot jegyzett le. Ezekből tizenhármat közölt (Mátyusföldi gyűjtés címmel) a Néprajzi Társaság értesítőjében, az Ethnographiában. Majd most már saját tapasztalataira is támaszkodva hozzáfogott doktori értekezésének megírásához. A téma határait szűkebbre vonta – a népdalok szerkezetének vizsgálatára szorítkozott –, kutatásainak körét viszont kiterjesztette úgyszólván az egész addig feltárt, hitelesnek tekinthető anyagra. Következtetéseit több mint ezer dallam elemzéséből vonta le.
A dolgozat 1906-ban jelent meg A magyar népdal strófaszerkezete címmel. Szakmai körökben nagy figyelmet keltett. Hivatalos bírálója, Ponori Thewrewk Emil professzor megállapította: „Amit ez az értekezés fölvet, nem egyéb, mint a dallam és szöveg rhytmikai congruentiájának a kérdése. Érdeme, hogy a legújabb külf(öldi) rhytmikai kutatások eredményeit a magyar népdalra [alkalmazza]. A detailban sok minden van, amit világosabban, helyesebben és tanuságosabban [sic] lehetett volna fejtegetni; hanem azért az értekezés egészében véve megállja helyét.” (Közli Ortutay Gyula: Ismeretlen bírálat Kodály Zoltánról. Irodalomtörténet 1943. I.)
Úttörő jelentőségű már az a gondolatsor, amellyel Kodály értekezését kezai: „a népdal vokálszöveg, igazi élete csak az énekben van, szöveg dallam nélkül nem teljes mű. A két alkotóelem közül még a dallam a fontosabb, mert eredetibb és állandóbb. Régebbi gyűjteményeink meg éppen a változó elemre, a szövegre helyezik a súlyt. A népdaltanulmány, elsősorban a ritmikai, csak énekelt dalokon alapulhat… Az ütemek és sorok tanának sok kérdését csak a népének hosszabb megfigyelése alapján lehet eldönteni, ha tudniillik a modern ritmika álláspontjára helyezkedünk és a papiros-analízis helyett az eleven előadást vesszük alapul.” (Kodály írásait általában a Bibliográfia élén hivatkozott Viszszatekintés című gyűjteményes kiadvány alapján idézzük.)
Már az első tanulmány első soraiból elénk tűnnek azok az erények, amelyek Kodály későbbi írásait jellemzik: a stílus tömörsége, a határozottság megalapozott következtetéseinek megfogalmazásában, a téves nézetek elutasításában, s az óvatosság ítéleteinek kialakításában. Kitűnik ezen kívül nagy tájékozottsága, széles látóköre: munkájához a magyar népdali anyagon kívül áttanulmányozta a régebbi és legújabb külföldi szakirodalmat is. Így tudja rokonítani ötvenkét népdalunkat a finn runo-dallamokkal, s így figyelmeztethet többek között a magyar, „kecskedal” és a Hagada „Gödölye dala” közti egyezésekre.
Ez a doktori értekezés tárgyának mélyenszántó vizsgálatán túl már történeti és filológiai összefüggésekre is utal. Így nemcsak lezárja a felkészülés korszakát, hanem egyúttal irányt szab további kutatásainak is, megnyitja hat évtizeden át ívelő tudományos pályafutását.
Szóbeli szigorlatait 1906. április 5-én tette le. Magyar irodalomtörténetből Riedlnél „dicséretes”, magyar nyelvészetből Szinnyeinél, német irodalomtörténetből Petznél „megfelelő” eredménnyel vizsgázott. Két nappal később doktorrá avatták. Ezután sikerült csekély ösztöndíjat szereznie, hogy külföldön tökéletesíthesse tudását. Előbb Berlinben, az ottani egyetemen és Zeneművészeti Főiskolán hallgatott előadásokat 1906 novemberétől 1907 márciusáig, majd négy hónapon át a párizsi Conservatoire könyvtárában s a Bibliothčque Nationale zenei osztályán folytatott kutatásokat. Útja nemcsak tárgyi tudását gyarapította, szemléletének alakulására is hatott. Személyes élményei alapján tehetett különbséget a germán és a gall szellem világa között. Úgy találta, hogy a francia zenei gondolkodásmód közelebb áll a magyarhoz, mint a német. A budapesti Wagner-kultusz után felfedezés volt számára Debussy zenéje, melynek a dúr-moll rendszertől eltérő hangsorait egyes magyar népdalokéval rokonnak érezte.
Párizsból 1907 júliusában tért haza, s ekkor már ő is úgy gondolta: teljes vértezetben hozzáfoghat terveinek valóra váltásához.
