KŐNIG GYULA ÉLETÚTJA
KŐNIG GYULA ÉLETÚTJA
Kőnig Gyula 1849. december 16-án Győrött született. Édesapja jómódú varrógép-nagykereskedő – biztosítani tudta a nyugodt családi légkört, a művelt környezetet és azt az anyagi hátteret, ami abban az időben előfeltétele volt a színvonalas továbbtanulásnak. 1859 és 1867 között a győri bencés gimnáziumnak volt – az iskola Értesítőinek tanúsága szerint – „feszült” figyelmű, „ernyedetlen” szorgalmú, „példás” erkölcsi magatartású tanulója, akinek a szinte egyhangúan „kitűnő” osztályzatai közé csupán egyszer került be a valamivel gyengébb „jeles” érdemjegy – és az éppen a mennyiségtanból.
Saját vallomása szerint nagyon sokat köszönhetett a gimnáziumnak: nemcsak a reáliákat kedveltették meg itt vele, hanem a humán tárgyakat is. A szépirodalomhoz különösképp vonzódott egész életén át, „éspedig nem a dilettáns terméketlen, érzelgős vagy teoretikus érdeklődésével, hanem az eleven lélek penetráló megértésével”. „Az irodalmat, a magyart és külföldit, a régit és a modernet jobban ismerte és értette, mint akárhány irodalmi szakember.” Éppen ilyen irányú képzettsége avatja minden írását – a matematikaiakat is – stiláris remekművekké, ez tette egyetemi előadásait még a gyengébb hallgatók számára is vonzóvá.
Érettségi vizsgálata után 1867-ben azzal a céllal ment a bécsi tudományegyetemre, hogy orvosi diplomát szerezzen – egy éven át szorgalommal hallgatta a medicina kollégiumait. De egyre inkább meggyőződött arról, hogy az orvosi pályán is nagy hasznot jelentenek a matematikai ismeretek. Tetézve tehát orvostanhallgatói elfoglaltságát, matematikai előadásokat is látogatott, kezdetben az orvosiakkal még egyenlő mértékben. Egész életén át vonzódott a polihisztorság iránt, e szónak azonban nem az akkor már hamisan csengő, félműveltséget álcázó értelmében.
Egy év leteltével Bécsből Berlinbe ment, ott töltötte az 1868/69. egyetemi tanév első szemeszterét. Érdeklődését itt már a filozófia is lekötötte, de különös szorgalommal hallgatta a három kiváló matematikus, Kummer (1810–1893), Kronecker (1823–1891) és Weierstrass (1815–1897) előadásait. E nevek alapján választ kapunk Kőnig matematikai érdeklődési köre kialakulásának a kérdésére, valamint a minden művében megmutatkozó „matematikai szigor” iránti igényességére. Vizsgálatainak számos területén fölismerhető „a Három Nagy” tudós hatása.
De a tanév második félévében ismét továbbment: Heidelberg, a szép Neckar-parti város meghitt légköre, az ottani egyetem magas színvonala vonzotta a tanulni vágyó ifjút. Múlt századbeli tudósaink közül sokan mélyítették ott tudásukat. Kőnig életében pedig Heidelberg különösen mély nyomokat hagyott. Idősebb korában szinte nosztalgikusan gondolt vissza az ott töltött időre, e város képviselte számára az „eszmék világát”. Nem is csodálkozhatunk ezen, hisz olyan tudósokkal került szellemi, sőt közelebbi személyi kapcsolatba, mint Helmholtz (1821–1894), Kirchhoff (1824–1887) és Königsberger (1837–1921). Visszaemlékezései szerint Helmholtz biztatására kezdett hozzá egy – kísérletezést és elméleti tájékozottságot egyaránt igénylő – vizsgálathoz: az idegműködés sebességét, vagyis azt az időtartamot kutatta, ami az érzéki behatástól a tudatos cselekvésig szükséges, valamint, hogy ezt külső tényezők (pl. az alkohol) miként befolyásolják. Kutatásainak eredményeit a bécsi akadémia Értesítőjében közölte.
Említett orvosi vizsgálatával párhuzamosan állította össze Königsberger bíztatására matematikai doktori értekezését. Ennek alapján 1870-ben a heidelbergi egyetemen „summa cum laude” fokozattal doktorrá avatták.
Külföldi tanulmányútja befejezéseként egy szemeszterre még visszatért Berlinbe, ahol ekkor már csaknem kizárólag matematikai előadásokat látogatott.
Négy évet kitevő külföldi tanulmányútját tehát alaposan kihasználta: széles látókörrel, és – főleg a matematikában – nemzetközileg is észrevett eredmények birtokában tért vissza hazájába. Itthon aztán nem is késett tudásának az elismerése: a budapesti tudományegyetem, matematikai eredményei alapján, 1871-ben magántanárai közé fogadta, és ezzel megnyílt a lehetősége annak; hogy ott (fizetés nélkül) magántanári előadásokat tartson. Ez a dátum akár határnak is tekinthető matematika szakos tanáraink képzésének a föllendítésében.
Ugyanis a múlt század hetvenes éveiben, midőn Petzval Ottó (1809–1883) vezette a „felsőbb mennyiségtan”, és Kondor Gusztáv (1825–1897) az „elemi mennyiségtan” tanszékét a pesti tudományegyetemen, a matematika szakos tanárok képzése meglehetős színvonaltalan volt. Márpedig a kapitalizmus kibontakozásával párhuzamosan fölmerült az igény a jobb képzettségű tanárok és az önállóan búvárkodó, szaktudományukat fejlesztő tudósok iránt. A felsőbb hatóságok a tudósképzést a tudományegyetemre hárították, a tanárképzés föllendítése érdekében pedig 1870-ben két „középtanodai tanárképzőt” szerveztek; az egyik a tudományegyetem bölcsészkara mellett működött és a gimnáziumi, a másik a műegyetemen a reáltanodai tanárok képzését irányította. A gyakorlat három éve azonban azt igazolta, hogy ez a megosztottság felesleges, ezért 1873-ban a két képezdét egyesítették. Kőniget az egyesített képezde tanárává nevezték ki, azonban itt mindössze három hónapot működött. Ugyanis a műegyetemen a két meglevő matematikai tanszék (Vész János Ármin, 1826–1888; Hunyady Jenő, 1838–1889) mellé egy harmadikat szerveztek, és 1873. november 11-én ennek ideiglenes vezetésével Kőniget bízták meg. Egy évre rá, 1874. november 28-án megkapta ugyanide a nyilvános rendes egyetemi tanári kinevezést.
Rendkívül gyors karrier: a 25 éves professzor ettől kezdve vezető személye a tudomány- és a műegyetem életének, a tanár- és a mérnökképzésnek egyaránt. Valamivel lassúbb volt akadémiai előhaladása: levelező taggá ugyan már 1876-ban ajánlották, de többszöri mellőzés után csak 1880-ban választották be. Az Akadémia rendes tagja 1889-ben lett. A beválasztás halogatásának könnyű megtalálnunk az okát: az akadémiai tagsághoz ugyanis akkor még biztosabb belépő volt az életkor, mint a tudományos érdem. Amellett személyi intrikák is közrejátszottak Kőnig mellőzésében. Ugyanis a sikernek voltak buktatói is: a nagyon gyorsan alkotó tudósokra olykor jellemző tévedésektől ő sem volt mentes, a kapott kritikai megjegyzésekre pedig gyakorta fölényes, nem ritkán cinikus volt Kőnig Gyula válasza.
Itt kell megemlítenünk, hogy 1894-től az Akadémia III. osztályának titkára lett, 1910-ben pedig az Igazgató Tanácsba is beválasztották.
A műegyetemi katedra elnyerése után már alig lehet követnünk Kőnig Gyula rendkívül szerteágazó tevékenységét. Ő volt az egyik kezdeményezője a Műegyetemi Lapoknak és a folyóirat rövid hároméves (1876–1879) élete alatt a szerkesztő bizottság lelke. Az anyagi okok miatt beszüntetett kiadvány színvonalas matematikai és fizikai értekezései, valamint a benne megoldásra kitűzött különféle feladatok révén jelentős szülötte volt a hazai természettudományos folyóiratoknak.
Ugyancsak az egyetemek professzorai (Eötvös Loránd, Hunyady Jenő és Szily Kálmán) élén Kőnig Gyula volt a leglelkesebb apostola a matematikusokat tömörítő szervezeti élet megteremtésének. Az ő fáradozásaik eredményeként jött létre 1885-ben az akkor még alapszabályok nélkül, magánjellegű társulatként működő Mathematikai Társaság. Ennek a munkáját folytatta 1891. november 5-étől a Mathematikai és Physikai Társulat, a jelenlegi Bolyai János és Eötvös Loránd Társulat elődje. 1891 júniusában kikerült a nyomdából a Társulat nagy múltú és hosszú életű (1891–1943) folyóirata, a Mathematikai és Physikai Lapok, éppen Kőnig egyik írásával kezdve a benne közölt tanulmányok sorát. Egyébként a Társulat matematikai osztályának irányítását is Kőnig látta el haláláig.
Kőnig Gyula mind a Társulat, mind az Akadémia ülésein gyakorta szerepelt, hol saját eredményeit ismertette, hol fiatalabb kartársainak értekezéseit mutatta be.
Ismeretes, hogy külföldi kezdeményezések hatására a hetvenes évek elején már nálunk is többen szükségesnek látták a két Bolyai gazdag hagyatékának a feldolgozását, valamint azt, hogy eredményeiket itthon és külföldön szélesebb körök számára ismertessék. Ennek a munkának az elvégzésére 1871. október 16-án az Akadémia négytagú „Bolyai Bizottság”-ot szervezett, ennek matematikai szempontból a legnagyobb súlyú tagja Kőnig Gyula volt. Szakképzettsége alapján a munka érdemi megoldását voltaképpen csak tőle lehetett remélni. Sajnos, sok irányú elfoglaltsága miatt ezt a feladatot – főként az első időkben – nem végezte különösebb buzgalommal, amiért egyes külföldi matematikusok (főként a francia Hoüel) szemrehányásokkal is illették. A későbbi évek során azonban e téren is hasznos útbaigazításokat adott kartársainak – erről a későbbiekben is fogunk szólani.
Kőnig Gyula szava döntő volt a tudósok, főként az akadémikusok kiválasztásában. Ebben nem ismert semmi részrehajlást, csupán a rátermettséget és a tudományos érdemeket tekintette. Rados Gusztáv és Kürschák József több helyen írt arról, hogy milyen sokat köszönhetett Kőnignek, de Beke Manó, Fejér Lipót, Bauer Mihály és mások tudományos törekvéseit is támogatta. Jelesebb matematikusaink közül talán egyedül Geöcze Zoárd volt az, akinek kezdeti vizsgálataiban nem ismerte föl azonnal a későbbi kiemelkedő eredményeket, elhidegülésükben azonban bizonyosan szerepet játszott Geöcze lobbanékony természete is.
Tudományos és közéleti súlyára egy jellemző példa: a tízes évek elején nyugdíjazás folytán megüresedett a kolozsvári tudományegyetem egyik matematikai tanszéke. A kormányzat ekkor a katedra megszüntetésének gondolatával foglalkozott, az egyetem vezetősége pedig csupán egyetlen kiutat látott ennek a kivédésére (ez a Fejér Lipót hagyatékában levő több levélből is kitűnik), azt ti., ha Kőnig Gyula fiát, Dénest meghívják az állásra. Ez azonban nem történt meg, bizonyosan éppen az apa kívánságára. Ekkor került Riesz Frigyes Kolozsvárra.
Nagy fontosságot tulajdonított Kőnig Gyula a színvonalas folyóiratoknak, ezek létrejöttét minden esetben hathatósan támogatta. A Mathematikai és Természettudományi Értesítő (1882–1941) szerkesztői teendőit kezdettől fogva haláláig ő látta el, de szerepet játszott e folyóirat német nyelvű változatának, a Mathematische und Naturwissenschaftliche Berichte aus Ungarn megindításában is – ez németül biztosított publicitást a hazai eredményeknek.
Később részletezendő tudományos tevékenysége alapján többször is kiérdemelt magas akadémiai kitüntetést: a differenciálegyenletek elméletével foglalkozó hatalmas értekezéseit 1884-ben Bézsán-díjjal jutalmazták, Analízis c. műve 1890-ben, az algebrai mennyiségek elméletét tárgyaló hatalmas monográfiája pedig 1904-ben részesült akadémiai nagydíjban.
Nehéz, de kiegyensúlyozott életében tudományos kutatásain kívül talán a legnagyobb munkát a műegyetemen fejtette ki. Mintegy három évtizeden át oktatta a mérnököket, a hallgatók az ő személyében láthatták a lelkiismeretesség példáját, de megismerték – miként az egyik nekrológ írja – „eszét, … metsző élű ítéletét, elmés, de gyakran bántó gúnyját, kérlelhetetlen szigorúságát, amelyet tudományos lelkiismerete tett folyton éberré”.
Kivette részét a műegyetem irányító tevékenységéből is. Az 1887/88. tagévtől három éven át a Mérnök- és Építészeti Szakosztály dékánja volt, ezt követőleg ugyancsak három éven át ellátta a rektori teendőket. Mindig hasznos, gyakorlati javaslataival sokat tett az intézmény fejlesztése érdekében. 1882-ben a műegyetem a szerény Csillag utcai otthonból átköltözött ugyan a Múzeum körúti tágasabb épületbe, de csakhamar ez is szűknek bizonyult. Ezért vetette föl és szorgalmazta Kőnig a „Műegyetemi Város” létesítését. 1902-ben meg is kezdődött a lágymányosi építkezés, de az épülettömb ünnepélyes átadására csak 1909-ben került sor. Ekkor már Kőnig, más munkaköre miatt, nem élvezhette ugyan munkájának gyümölcsét, de az eredményt, mint élete „egyik legbecsesebb” sikerét idézte.
Tevékeny életének derűs órái közé tartoztak azok, amiket Vámház körút 5. sz. (ma: Tolbuchin körút S. sz.) alatti, szépen berendezett otthonában felesége és két fia társaságában töltött. Művelt hitvese, a budapesti társasági élet egyik kedvence, Oppenheim Eliz (1862–1916) nemcsak a családi otthon melegét tudta biztosítani, hanem – mindig háttérben maradó – szellemi segítőtársa is volt férjének. Két fiának sikeres előrehaladása még csak fokozta a család harmonikus légkörét.
Néhány szó két gyermekük életének szomorú alakulásáról. Kőnig György (1883. június 27–1944. április 30.) jogi doktorátust szerzett, és a kultuszminisztériumban működött mint c. miniszteri tanácsos. Élete delén azonban elvesztette szemevilágát és ezért kénytelen volt nyugállományba vonulni. Számos kisebb-nagyobb irodalmi tanulmánya és fordítása látott napvilágot. Kőnig Dénes (1884. szeptember 21–1944. október 16.) matematikus lett, a műegyetem rendkívüli és a tudományegyetem magántanára volt. A gráfelmélet egyik világhírű művelője, ilyen tárgyú, először 1936-ban megjelent munkáját újabban is kiadták az Amerikai Egyesült Államokban. Ezen kívül több jelentős halmazelméleti eredmény őrzi a nevét.
A faji megkülönböztetés, az előre megérzett üldözés és megaláztatás elől 1944-ben mindketten önként menekültek a halálba.
*
Hosszú egyetemi beosztása után 1905-ben lényegesen változott Kőnig Gyula élete. Akadémiai elfoglaltsága, tudományos és oktató munkája (olykor heti 8–10 óra előadást is tartott) annyira szétforgácsolta munkaerejét, hogy célszerűnek látta a professzori teendők alóli nyugdíjaztatásának kérését, fönntartva magának a jogot, hogy mint címzetes rendes tanár a maga választotta tárgykörből továbbra is tartson előadásokat. Távozása kétségtelenül nagy veszteséget jelentett a műegyetem számára, ugyanakkor nagy nyereséget a Franklin Kiadó életében.
Kőnig szavaival élve ez utóbbi munkája „a nemzeti művelődés szolgálata” volt.
A következőkben egy nem matematikusoktól származó, tehát szakmai elfogultsággal nem vádolható kis összefoglalásra, Révay József és Schöpflin Aladár művére támaszkodom.
A hazai könyvkiadásban a Franklin Társulat hosszú időn át jelentős szerepet játszott. A kiadó 1717-ben Pozsonyban kezdte meg működését, a fővárosba történt átköltözése után a múlt században olyan családnevek fémjelzik munkáját, mint a Landerer- és a Wiegand-dinasztia. A kapitalizmus diktálta tempó 1873-ban megkövetelte, hogy az addig szerényebb keretek között működő üzem részvénytársasággá alakuljon, ekkor vette fel az egykori nyomdásznak, az Egyesült Államok kiváló fiának, Benjamin Franklinnak a nevét. Mint részvénytársaság hamarosan komoly nagyüzemmé fejlődött, ügyes igazgatói a jelentős kiadványok egész sorát (Vörösmarty, Garay, Tompa, Vas Gereben és mások műveit) adták az olvasók kezébe.
Kőnig Gyula két évtizeden át tevékenykedett a Franklin Társulatban: mint nagy tekintélyű, világszerte ismert tudóst választották be 1894-ben a társulat igazgatóságának tagjai sorába. Az ilyesfajta megtiszteltetés abban a korban sokak számára csupán munka nélküli állást jelentett, busás tiszteletdíjjal. Kőnig azonban sohasem tekintette megbízatását ilyennek: határozott hozzászólásai, nagyon is hasznos, gyakorlati javaslatai csakhamar az igazgatóság legszámottevőbb tagjává avatták. „…éleslátásával, energiájával és szervezőképességével hamarosan döntő tényezővé vált a Társulat életében.”
A századforduló körüli években három személy játszott vezető szerepet a kiadó életében: Benkő Gyula, a széles látókörű igazgató, Gyulai Pál, az irodalmi ügyek szakavatott irányítója és Kőnig Gyula, a szervezési teendők fáradhatatlan munkása. Matematikusnál szinte szokatlan üzleti érzékkel ő ismerte fel, hogy a Franklin csak akkor válhat a hazai könyvkiadás egyik monopolisztikus hatalmává, ha összeolvad a nagy koukurrens céggel, a Wodianer Kiadóval. Az ennek érdekében folytatott bonyolult üzleti tárgyalásokat legfelsőbb szinten Kőnig vezette, neki tulajdonítható az a siker, hogy a Franklin Kiadónak 1904-ben sikerült megvásárolnia a Wodianert, minden berendezésével, kiadványaival és folyamatban levő szerződéseivel együtt.
E sikeres tevékenység után ajánlották föl Kőnignek 1904-ben a vezérigazgatói állást. Mint ilyen, egész haláláig csaknem diktátori hatalommal intézte a Franklin Társulat ügyeit. Egyénisége túlságosan is erős volt ahhoz, hogy munkájába mások komolyabban beleszólhattak volna; szerencsére Kőnig mindig ügyesen össze tudta hangolni a Franklin Társulat anyagi érdekeit az ország szellemi életének fejlesztésével.
Nem kétséges, hogy Kőnig szép örökséget vett át elődeitől, de nagy érdeme, hogy ezt még gyarapítani is tudta. A Révay–Schöpflin-tanulmány leszögezi, hogy a Franklin Társulat Kőnig igazgatósága idején élte fénykorát. Sikerült országosan is népszerűvé tennie a Társulat kiadásában megjelenő folyóiratokat, főként a nemzeti liberális Budapesti Szemlét és a szórakoztatva tanító Vasárnapi Újságot. Igen gazdag azoknak a könyvsorozatoknak a listája is, amelyeket ő indított meg (néhány ilyen: Magyar Regényírók, Magyar Írók Aranytára, Magyar Nép Művészete, Országgyűlési Könyvtár, Ismeretterjesztő Könyvtár, Mikes Kelemen Törökországi Levelei stb.).
De „Kőnig Gyula érdemei nem annyira egyes kiadványok megjelentetésében csúcsosodnak, mint inkább az egész vállalat egyetemes és harmonikus fejlesztésében. Nagy elgondolásaival, széles látókörével, sajátos üzleti érzékével, kitűnő műveltségével sikerült a Társulat minden osztályát és minden üzemét egyetlen nagy cél egyöntetű szolgálatába állítani. Ez a nagy cél a magyar irodalom és tudományosság korszerű szolgálata és fejlesztése volt. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy Kőnig Gyula terveinek szerves fölépítésével, szívós és töretlen szolgálatával, céltudatos, színvonalas és gyakran úttörő munkájával vezérigazgatóságának tíz esztendeje alatt csendben, láthatatlanul és szinte névtelenül többet tett a magyar kultúráért, mint a kultúra hivatalos és gyakran hangos őrei együttvéve”.
Az egyetemi tanári munka alól való fölmentés tehát korántsem. jelentett számára nyugalmat, annál kevésbé, mert a Franklin Társulaton kívül tudományos tevékenységét is töretlenül folytatta. A megterhelő élet kedvezőtlen hatása korán jelentkezett, szíve egyre többször intette pihenésre. 1913 januárjában még ellátogatott egyik kedvelt üdülőhelyére, Sankt Moritzba, hogy pihenten készüljön fel az Akadémiák Világszövetségének Szent-Pétervárott tartandó ülésére. Erre az utazásra azonban már nem került sor. 1913. április 7-én az Országos Kaszinóban, egy ártalmatlannak tűnő kártyacsata – ez volt egyik kikapcsolódása – során szíve felmondta a szolgálatot. A megdöbbent barátok a nyugalmat jelentő otthonba szállították, de sem ez, sem a gyors orvosi beavatkozás nem segített. 1913. április 8-án, a hajnali órákban Kőnig Gyula beteg szíve megállt.
Az ország közvéleményét megdöbbentette a szomorú hír. Talán nem is volt az akkori idők napilapjai és folyóiratai között olyan, amelyik hosszabb-rövidebb nekrológban ne idézte volna föl emlékét. És midőn április 10-én örök nyugalomra helyezték a Kerepesi Temetőben – egykori fényképek tanúsága szerint – ezrek kísérték utolsó útjára. Hitvese rá két évre hunyt el. Az 1/10 1–12. sz. gránittal fedett sírkő borítja kettejük földi maradványait.
*
A halál azonban véglegesen még nem zárta le a Kőnig Gyulával kapcsolatban említendő adatok sorát. Utolsó könyve, amelyen a végső simításokat már nem tudta elvégezni, befejezetlenül, posztumusz munkaként 1914-ben látott napvilágot. A műegyetem, amelynek előcsarnokát mellszobra díszíti, 1914. március 25-én áldozott emlékének, ezen Kürschák József a tanítványok és a kartársak nevében mondott beszédet. A Magyar Tudományos Akadémia 1915. január 25-én tartott emlékülést, ekkor Rados Gusztáv főleg mint embert és mint egyetemi oktatót méltatta. Emlékére két fia hamarosan alapítványt létesített, a kezdeményezést 1917 decemberében Eötvös Loránd még csak jelezte, de a következő év márciusában ugyancsak ő már ismertette az odaítélés feltételeit is. Eszerint az alapítvány kamataiból 1920-tól kezdődően, két évenként 1000 koronás díjjal és „Kőnig Gyula Érem”-mel jutalmazandó „a tiszta matematika terén végzett kutatásaiért” egy fiatal hazai matematikus. Az eredeti tervtől eltérően később, 1922-ben ítélték oda először a díjat. 1944-ig bezárólag azonban anyagi okok miatt 1930-tól csak érem formájában. Olvasva a kitüntetett tudósok névsorát (t3 matematikus), azt mondhatjuk, hogy a Kőnig-díjjal valóban arra méltókat jutalmaztak, és az mindig nagy megbecsülést jelentett azok számára, akik kiérdemelték.
Sajnos, a második világháború megszakította ezt a szép kezdeményezést. Matematikai életünk azonban azóta is gondot fordít arra, hogy egy-egy évforduló alkalmával könyvekben, tanulmányokban fölidézze Kőnig Gyula emlékét.
