AZ ÍRÓ, MŰFORDÍTÓ ÉS MŰVÉSZ
AZ ÍRÓ, MŰFORDÍTÓ ÉS MŰVÉSZ
Korach Mórt még életében a reneszánsz típusú emberek közé sorolták, utalással Itáliára, ahol a tudós professzort, ismert ipari szakembert egyben az olasz literatúra rangos írójaként is számon tartották. Irodalmi hírnevére rászolgált, mert hacsak a mennyiséget nézzük is, a tollából megjelent félezer publikációja közül 271 tudományos mű (könyv, jegyzet, folyóiratcikk, szabadalom) mellett csaknem ugyanennyi (220 darab) volt az irodalmi műfajok körébe tartozó – elbeszélések, prózai költemények, mesék, kritikák, műfordítások és publicisztikai – írások száma. Ezért szükséges, hogy szakmai tevékenysége után legalább vázlatosan ismertessük az egyéniségét és életfilozófiáját híven tükröző szépírói munkásságát. A részletes elemzést könyvünk terjedelme és tudománytörténeti profilja sem teszi lehetővé. Irodalmi emlékeiről mindig szívesen beszélt Korach professzor, és idevágó néhány keserű mondatát is őrzöm jegyzetfüzetemben, kritikáival ugyanis nemcsak tisztelőket szerzett, hanem haragosokat is, erre idézte az olasz közmondást: „Sok ellenfél, sok becsület.”
Példaképének, Wartha Vincének szavaira is többször hivatkozott, aki egyik rektori beszédében a következőket mondotta: „… amire az élet úgy rászorul, mint az ember a táplálékra, ez a művészet … Három a szín hazánk nemzeti zászlaján és három a szó, ami rajta ragyog: Tudomány, Művészet és Ipar!” Korach is a művészet és tudomány összefüggését hirdette, és ez vezette egész életútján. Ezért nyilatkozott így például Rényi Alfréd kitűnő matematikus könyveit ismertetve: „Rényi munkáinak olvasása számomra valóban annyira élvezetes volt irodalmi szempontból, mint tudományos tekintetben, és olvasása közben folyton arra kellett gondolnom, hogy Paul Valéry, aki közismerten Franciaország egyik legkiválóbb írója volt, milyen szenvedélyes szeretettel foglalkozott matematikával. Ő is érzi például az összefüggéseket a matematika és a zene között, és idézi azt a nagyon régi gondolatot, hogy szépség nincs igazság és igazság szépség nélkül.”
Irodalmi munkásságához is segítségére volt, hogy a bolognai egyetemen továbbképzés keretében mint Righi, Enriques és Burgatti növendéke elvégezte a matematika szakot és a germán filológiából is oklevelet szerzett. Így egész élete tapasztalatát összegezte tehát egyik legkorachibb megállapításában: „Egy magas szintű tudományos munka, még ha a szerző tudatosan nem is akar művészi alkotást létrehozni, valahol a mélyben, úgy érzem, találkozik a művészi alkotás inspirációjával, mert fantázia nélkül aligha születik akár új művészi, akár új tudományos eredmény.” (Kiemelés a szerzőtől.)
Már a faenzai iskola fiatal tanárára így emlékezett egyik növendéke, G. Liverani: „Korach professzor, aki bevezetett bennünket a szakmai ismeretekbe, olykor kizökkent az előadás menetéből és filozófiáról, irodalomról, Goethéről, különféle nemzetiségű írókról kezdett beszélni, meggyőzően és lehengerlő tudással. A hallgatóság tudott arról, hogy tanáruk Marcello Cora álnéven közreműködött a La Ronda munkájában, mert a helyi könyvtárban elolvasták tanáruk cikkeit, vitaírásait, alighogy megjelentek.”
Ez az irodalmi folyóirat, La Ronda (magyar fordításban: Az őrjárat) néven Rómában 1919 áprilisában indult, és a német irodalom rovatát Korach vezette. Az olasz literatúrában ekkor két irányzat működött: a D’Annunzio vezette, zengő nyelvezetű, dekadens írók köre, a másik pedig a futuristák csoportja, Marinettivel az élén. Rövidesen mindkét irányzat az antikommunizmus bázisán állva, beolvadt a fasiszta ideológiába. Velük szemben a La Ronda humanista programjában az egyetemességet, más népek irodalmának megismerését, és megbecsülését hirdette, a fasizmus sovinizmusával vitába szállva. Ezért Mussolini uralomra kerülése után a lap 1923-ban meg is szűnt.
A folyóiratban Korachnak 35 publikációja jelent meg, melyek színvonalas tartalmukkal, elegáns stílusukkal megalapozták irodalmi hírnevét. Legelső tanulmányaiban a világirodalom egyik legnagyobb klasszikusával, Goethével foglalkozott, elemezte Tassóját, ismertette Emil Ludwig Goethe-életrajzát, majd polémiát folytatott Goethéről Benedetto Crocéval. Ezután sorra bemutatta a német irodalom kiválóságai: Franz Werfel, Gottfried Keller, Gerhardt Hauptmann, Alfréd Döblin, René Schickele, Kasimir Edschmied és mások munkáit. Különösen nagy sikert aratott Thomas Mann Goethe és Tolsztoj című tanulmányának közreadásával, amely olaszul először jelent meg Korach fordításában, 1922-ben (9.).
A fordítás történetét később novellában írta meg. A jellegzetes korachiáda néhány sorát idézzük: „Olaszul ez a szöveg nem hangzott jól, és sehogy sem állt össze egységes egésszé. Ijedten vettem észre, hogy Mann olaszul ostobának látszik … Nem volt mit tenni, át kellett írni. Mint akinek lejár a váltója és hamisításra kényszerül, úgy álltam én is neki, hogy véghezvigyem a csalást és átírjam Thomas Mannt. Olyan zöldfülű voltam, hogy nem tudtam: valójában minden fordítás hamisítás, és az ítélet és feloldozás szempontjából csak az számít, hogy milyen a minősége.”
Az ily módon készült fordítások tehát irodalmi alkotások, ezért nagyra értékelhetjük Korach önálló könyvként megjelent többi műfordítását: Grillparzer Eszter című drámáját és Goethe A szép genovai nő című elbeszélését (24–25.). Egy, a francia forradalomban játszódó regényt is lefordított, és Herzennek az oroszok történetéről írott könyvének fordítását kétszer is megjelentették. Az 50-es években magyarból a Rákosi-pert és Aczél Tamás regényét fordította le, mindkettő Rómában jelent meg. A folyóiratokban közölt rövidebb fordításaiban is a külföldiek, így Čapek, Hölderlin, Gaucheron mellett szép számban szerepeltek a magyarok, köztük Hatvany Lajos, Lukács György, Balázs Béla, Veres Péter írásai, és szeretett öccsének, Komját Aladárnak versei.
Az irodalmi esszéken és műfordításokon kívül a 20-as évektől a különböző olasz folyóiratokban megjelentek filozokus vándorjegyzetei az első világháború utáni Európa népeiről és bennük természetesen a magyar Alföld lakóiról. Ezek az útirajzok összegyűjtve is napvilágot láttak Il figliuol prodigo (magyarul: A tékozló fiú) címen, Genovában 1933-ban kiadott kötetében (20.). Második önálló elbeszéléskötete Il volto umano di Claudio Vasari (Claudio Vasari emberi arca) dmmel 1961-ben jelent meg, és a négy ciklusba foglalt 19 novellában gyermekkori élményei is megelevenednek. Vasari személyében ugyanis Korach önmagáról írt, ahogy más írásaiban is – Omega, Sigurd Hartmann, Samuele Tredici, Carlo Martelli, főleg pedig Marcello Cora – álneveket használt.
Munkáiból az Európa Kiadó 1982-ben válogatást jelentetett meg Emberarc címen. Szerkesztője – Szabó György – az előszóban Korachot olyan alkotónak nevezi, „aki otthon volt mind a tudomány, mind pedig a köztudat szerint attól oly távol eső művészet mezején, de szerencsére – kísérletet sem tett rá, hogy összecserélje a kettőt; a tudósi alázat kötelező törvényét viszont érvényesnek tekintette az írói munkálkodásra is.” (75.). Irodalomtörténeti jelentőségét pedig Carmine Di Biase, a salernói egyetem irodalomprofesszora határozta meg, aki több tanulmányt is szentelt Korach írói munkásságának. Legutóbb Nápolyban 1978-ban kiadott Maurizio Korach. La Ronda e la letteratura tedesca című könyvében a tudomány és a költészet ritka egymásra rímeléséből következteti Korach írásainak rendkívüliségét. Szerinte az euklideszi háromdimenziós koncepcióban a művészetet geometriai forma jellemzi, melyben a tudomány és filozófia egyensúlyban van. Korachnál viszont a relativitás is belép a művészetbe, mely így negyedik dimenzióval bővül. A korachi esztétikai gondolatot a természetnek és a művészetnek ez a kettős átérzése vezérli, és ebből fakad a benne oly elevenen érzékelhető viszony költészet és tudomány között (90).
Korach szépirodalmi írásainak többsége novella, prózai költemény, párbeszéd, mese. Hosszabb munkára, így regény elkészítésére nem vállalkozott, erre ideje sem igen volt, de mint mondotta: jobban szereti az aforizmaszerű rövid írásokat a regényeknél. Különösen az irodalmi meséket kedvelte, 49 ilyen allegorikus, szimbolikus történetkét írt. E műfajban a világirodalom jelesei – a görögöknél Aesopus, a nyugatiaknál Adalbert Chamisso, Oscar Wilde, nálunk Fáy András – koruk társadalmi, politikai és nevelési eszméit népszerűsítik. Míg a mesékben rendszerint élő lények, Aesopusnál állatok szerepelnek, addig Korach a tárgyakat is megszemélyesítette. Így például a kovaköveket, melyek miután a malomban egyenlővé reszelődtek, egyéniségüket elveszítve mást sem csinálnak, mint egész nap marják egymást. Más alkalommal a kovács üllőjét tette meg hősének, amely akkor érzi magát a legerősebbnek, amikor ütik, verik. Időszerűnek hat parabolája a meleg hatására forgó spirál papírkígyóról, amely bár gyorsan pörög, mégsem változtatja helyét. Ennek okát a kíváncsi kisfiúnak az apja így magyarázza: „Fiacskám, ez azért van, mert minél inkább maga körül forog, annál inkább el kell hitetnie, hogy halad.”
Ettől a műfajtól már csak egy lépés a publicisztika. Mint újságíró, a második világháború utáni kommunista elkötelezettségét magas irodalmi színvonalon fejezte ki. Stílusára a L’Unitŕban 1947-ben írt Siratófal című cikkének bevezető sorait idézzük: „Bolognában is van egy siratófal, nemcsak Jeruzsálemben … Az Accursio-palota falán, amely a Neptun szökőkútra néz, seregnyi fénykép, körülöttük mimózák és szegfűk gyenge koszorúja … A náciknak és a fasisztáknak áldozatul esett partizánok fényképei ezek … Olyan ez, mint egy kísértetgyűlés, résztvevői egykor fiatal emberek voltak, meleg volt drága testük, vér dalolt ereikben, és élet csillogott a szemükben.” (27.)
Hazatérte után is foglalkozott irodalommal, írásai megjelentek a Nagyvilág és a Kortárs hasábjain. Sajtó alá rendezte Olaszországban megjelent elbeszéléskötetét, majd a 60-as években novelláinak számát fiatalkori szerelmi kalandjainak ironikus történeteivel gazdagította, amelyek „kétbalkezes Don Juan” néven olvas hatók az Emberarc című kötetében. Otthonában verseket is fordítgatott, és hagyatékában megmaradtak Mózesről és Józsefről írt bibliai témájú színdarabjai, melyek hírek szerint Olaszországban kiadásra kerülnek.
Irodalmi hajlamait a képzőművészet, elsősorban a grafika iránti vonzódása végigkísérte pályáján. Rajzkészségére már ifjú korában mások is felfigyeltek. Tehetsége szépen fejlődött Schauschek Árpád iparművészeti tanár irányításával, aki a Műegyetemen a rajzi tanszéket vezette. E készségének egyik bizonyítéka az egyetem Wartha-gyűjteményének antik görög vázáját megörökítő temperafestménye, amely ma is látható otthonában. Egy másik rajzával kapcsolatos élményére így emlékezett vissza: „Iglófüreden, amikor diákkoromban ott nyaraltam, Mednyánszky a növendékeivel ott dolgozott akkor, és így találkozhattam vele látta a rajzot, és megkérdezte, hogy nem akarnék-e festő lenni? Mivel tudtam, hogy egy művész jövője milyen bizonytalan, hát nem fogadhattam el Mednyánszky javaslatát, és megmaradtam mérnöki tanulmányaim mellett, annál inkább, mert én voltam a legidősebb testvér, és gondolnom kellett arra, hogy a fiatalok még sokáig nem tudják eltartani magukat.” Így kitért Mednyánszky felfedező szándéka elől, de a rajzolást sohasem hagyta abba.
Kanyargós életútján akár jól ment a sora, akár nem, a rajzban mindig megnyugvást talált. Ezt dokumentálják azok a rajzai, melyeket Svájcban készített az 1928 és 1932 közötti években, amidőn táncosokat rajzolt és táncjelmezeket is tervezett egy tehetséges táncos trió részére. Számukra a sematikusabb görög viselet helyett, korhű jelmezeket tervezett Haydn, Monteverdi, Massenet és Berlioz műveinek előadásához. Sokoldalú érdeklődését mutatja, hogy táncukhoz koreográfiát is készített és ehhez vizsgálódásokat végzett az emberi test mechanikájáról, mozgásának kinetikájáról. Kinetográfiai kísérleteit őrző kéziratait, a tánckompozíciók anyagát, valamint az általa tervezett értékes jelmezeket özv. Korach Mórné a Magyar Színházi Intézet Színháztörténeti Múzeumának ajándékozta.
Rajztehetségének bizonyítékai az ún. titkos naplójának illusztrációi is. Ebben, a dátumokkal megjelölt napokon, az eseményeket, vagy írói hangulatát oldalnagyságú képekkel hitelesíti. A rajzokból a sikerültebbek az Emberarc című kötetben láthatók. Közülük Az ölelkező pár és a Fekvő női akt madárral című rajzok a Nagyvilág irodalmi folyóirat 1958. évfolyamban is megjelentek. A festést is folytatta, az 50-es években Bükkszentkereszten állatokról, tyúkról készít temperaképet, és megfesti Hevesi Gyula rózsadombi kertjének öreg fáját, majd barátja elhunyta után Hevesi Gyula portréját az MTESZ részére. És mint említettük, a tanítvány hódolt mesterének, amikor Wartha Vince arcképét nagyméretű akvarellben örökítette meg, mely ma is a műegyetem kémiai technológia tanszék professzori szobájának ékessége.
Még számos kisebb grafikája és festménye gyönyörködtette gellérthegyi lakása falain az őt felkereső barátokat, vendégeket. Mert legszívesebben otthonában tartózkodott, és ott dolgozott életfilozófiáját követve, melyet így fogalmazott meg: „A latin bölcs mondások közül ifjúkorom óta a legmeggyőzőbbnek tartom azt, hogy »Bene vixit, qui bene latuit – az él helyesen, aki meghúzza magát«.” Nemsokkal halála előtt, fiának adott egyik könyvét is így dedikálta: „Marci fiamnak, hogy szintén megtanuljon jól elrejtőzni és így jól élni.”
Egy másik fontos tanítása – ami ma időszerűbb, mint valaha – így hangzik: „A szakembernek is szükséges, hogy általános műveltséggel rendelkezzék, mert csak az tud a maga speciális területén eredeti és alkotó módon dolgozni, aki képes mind távolabbi területekről asszociálni.” Minderre maga mutatott példát, bizonyítván, hogy nincs külön két kultúra, és ebben áll tudománytörténeti jelentősége, mert a műszaki tudomány és a humán műveltség Korachban megtestesült magas fokú szintézisével rohanó világunkban alig találkozhatunk.
Ezért befejezésül is őt magát, szavait idézzük, melyeket bár egykori professzortársára, Gaetano Ballardinire mondott, de amelyek reá is teljes egészében vonatkoztathatók: „Egyszerű volt, mértéken felül becsületes, sőt alázatos … a művészeteknek, irodalomnak, zenének, az életnek rajongója. Írásainak, előadásainak ragyogó, lendületes stílusa, precizitása bámulatos volt.” Ilyennek marad emlékezetünkben Korach Mór, mint a jelen és a jövő nemzedékek nagy tanítómestere.
