AZ ÉLETMŰ
AZ ÉLETMŰ
Noha tudományos működésének első termékei a központi idegrendszer működésének kísérleti tanulmányozásával foglalkoztak és számos lényeges részlet megismerésre vezettek, az életmű elsősorban a vesebetegségek új alapokra helyezésében és az új vesepatológia megteremtésében áll. Az az alapos fizikai és kémiai, leginkább fizikokémiai tudás, melyre Korányi külföldi tanulmányai során szert tett, az új megismerések alapja volt. Ma már nem deríthető ki, hogy a fiziko-kémia alapmódszereit Korányi miért elsősorban a vese tanulmányozásában használta fel, de meghatározásait a vérben és a vizeletben végezte, és önként adódott annak a szervnek elsőrendű szerepe, mely a vérből végeredményben vizeletet készít. Az a vizsgálat, mely Korányi Sándor tudományos eredményeinek megindítója, a vér és a vizelet fagyáspontcsökkenésének vizsgálata volt.
Valamely oldat koncentrációját, töménységét a benne oldott molekulák száma adja meg. Ennek az oldatnak a fagyáspontja ugyancsak az oldott molekulák számától függ. Bizonyos molekulák azonban negatív és pozitív elektromos töltésű részecskékre, ún. ionokra bomlanak, disszociálnak, és a fagyáspont valójában a disszociált molekuláktól, az ion-koncentrációtól függ. Minél több elemi részecske, ion van egy oldatban, annál alacsonyabb a fagyáspontja, az egységnyi oldathoz viszonyított fagyáspontja tehát, az ún. fagyáspontcsökkenése, annál nagyobb. A veseműködés ép és kóros viszonyainak tanulmányozása, a fagyáspontcsökkenés mérése útján, a tények egész sorát derítette ki. Ezek közt legfontosabb felismerés az volt, hogy az ép vese szinte korlátlanul képes kiválasztásra és alkalmazkodásra, vagyis a vizelet fagyáspontcsökkenésének változtatására, azaz a vízelet ion-koncentrációjának változtatására, a szükséglethez képest. Korányi a vese ilyen képességének határait, tehát a maximális és minimális fagyáspontcsökkenés közti különbséget alkalmazkodási határnak („Akkomodationsbreite”) nevezte. A beteg vese ilyen értelmű határai szűkebbek.
A későbbi gyakorlat az egyszerű, de a napi munkában mégis komplikált fagyáspontcsökkenés meghatározás helyett a vizelet fajsúlyának egyszerű megmérését vezette be, és a betegágy mellett gyakorlati célból a vese működésének megítélésére ma is a vizelet fajsúlyát határozzuk meg bő folyadékfogyasztás vagy szomjazás folyamán. E magától értetődő vizsgálat Korányi alapvető gondolatai nélkül még ma sem volna lehetséges. A fagyáspontcsökkenés vizsgálatával ugyanis fordulópont következett be a betegségek megítélésében. 1896-ban jelent meg Senatornak, a nagyhírű német klinikusnak monográfiája a vese betegségeiről. Ez a munka még teljes egészében az akkor uralkodó, főleg Virchow nevéhez fűződő celluláris patológiát tükrözte, azt az irányzatot, mely a szerv megbetegedésének lényegét a szerv anatómiai megváltozásában kereste, és minden igyekvésével arra törekedett, hogy a betegség külső megjelenését, a szerv szemmel látható és mikroszkóppal vizsgálható eltéréseit regisztrálja. Korányi, éppen a fagyáspontcsökkenés felhasználásával ennél sokkal tovább jutott: a beteg szerv működésére nézve keresett és kapott felvilágosítást, és így megalapítójává vált a sejtpatológiával szemben a működési patológiának; az ún funkcionális patológiának.
Ha Korányi tudományos érdemeinek lényegét röviden akarnók összefoglalni, azt mondhatnók, hogy Korányi Sándor a fizika, kémia módszereinek alkalmazásával, a kórtani gondolkodásmóddal a funkcionális patológia megalapozója és kifejlesztője.
A veseelégtelenség Korányi által bevezetett és meghatározott fogalmához a nőgyógyász-szülész Tauffer Vilmos professzor egyik esete adta meg az utat. Nőgyógyászati műtét alkalmával megsérült az uréter, az a vezeték, mely a vizeletet a veséből a hólyagba vezeti. Az uréter veséből eredő csonkját a műtétet végző sebész egyelőre kivarrta a hasfalra, a beteg rendbejött, de az egyik veséből származó vizelet a hasfalon, a készített sipolynyitáson át kifelé ürült. Ez természetesen csak átmeneti megoldás lehetett, és Tauffer arra gondolt, hogy a kivarrt vezetékű vesét műtéttel eltávolítja, hiszen a szervezet egyensúlyát egyetlen vese is jól fenntartja. Kérdés azonban, hogy a megmaradó egyetlen vese jól működik-e, vagyis a szervezet nélkülözheti-e a másik vesét. Erre a kérdésre kellett Korányinak válaszolnia. Korányi ebben az esetben külön tanulmányozhatta az egyik veséből a természetes úton ürülő vizeletet és a másik veséből a hasfalon át ürülő vizeletet. Kevéssé érdekes, hogy az ép uréterű vese működése kitűnőnek bizonyult, és a kivarrt uréterű vese által kiválasztott vizeletből következtetett működés lényegesen csökkent, az alkalmazkodási képesség. szűkebb lett, sokkal érdekesebb és fontosabb, hogy ez az eset volt az alapja annak a nagy vizsgálatsorozatnak, melyben főleg Kövesi és Roth-Schulz vett részt, és amelynek eredménye a veseelégtelenség azóta is megmaradt fogalmának életre hívása volt. Kiderült, hogy a vizelet maximális és minimális fagyáspontcsökkenése közti különbség annál kisebb, minél súlyosabban beteg a vese. A vese megbetegedésében a maximális fagyáspontcsökkenés kisebbé válik, a minimális nagyobbá, végül a vesebetegség egy bizonyos mértékében mindkét érték egy bizonyos fagyáspontcsökkenés-értéket közelít meg, mely a vér fagyáspontjának felel meg. Ma már erre az állapotra a Korányi által ajánlott asthenuria fogalmat használjuk. Asthenuriás az olyan vese, mely elvesztette alkalmazkodási képességét, és mindenkor csak azonos töménysége, kb. 1010-es fajsúlyú vizeletet tud előállítani, melynek ionkoncentrációja azonos a vérével. A vese munkája tehát elégtelen. Ha a maximális és minimális koncentráció közt marad különbség, csupán nem elég nagy: hyposthenuriáról beszélünk. Hyposthenuriában a vizeletben az időegység alatt kiürített molekulák száma, a molekuláris diuresis (vizeletkiválasztás) csökken és a szervezetben rekedt anyagcseretermékek felszaporodása, viszszatartása (retentiója) kiváltja azokat a tüneteket, melyek összességét Korányi óta veseelégtelenségnek (vese-insufficientia) nevezzük.
Ezek a vizsgálatok képezték alapját azoknak a későbbi vizsgálatoknak, melyek a vesebajos vizenyő és általában a vizenyő (oedema) keletkezésének felderítésére vezettek. Ebből a szempontból a konyhasó ürítésének jut legnagyobb szerep, míg az oedema keletkezésének mechanismusában, az ún. pathogenesisben általában az oldott és disszociált molekulák mennyisége, az ezzel kapcsolatos osmosisnyomás, illetve az ún. kolloidális anyagok osmosisos nyomása (onkotikus nyomás), másrészt pedig a keringés visszatérő, vénás szárában uralkodó nyomás szerepel. Korányi és iskolája az összefüggéseket matematikailag is kifejezte. Korányi mutatta ki azt is, hogy a veseelégtelenségnek olyan formájában, amelyre különösen N-tartalmú anyagok visszatartása jellemző, és amelyet uraemiának nevezünk, a vér fagyáspontcsökkenése is megváltozik. –60° C alatt van (egészséges emberen –56°C). Korányi állapította meg, hogy a különbség csupán az anyagcsere organikus bomlástermékeiből származhat. Ezen anyagok közt kutatva Strauss figyelme fordult az ún. „maradék nitrogén” felé, melynek szerepe az uraemia létrejöttében ma már nyilvánvaló.
Korányi Sándor alapvető vizsgálatai kiindulásai lettek azoknak a diagnosztikus módszereknek, melyek mint „hígításos” vagy „sűrítéses” próbák ma is – a vesebajok diagnosztikájának óriási haladása, az ún. „clearance-metodikák” kialakulásának idejében – mindennapos rutinvizsgálatok, és fontos eljárásai a vese funkcionális diagnosztikájának. A haematogen vesebajok diagnosztikájában e módszert először Kövesi és Roth-Schulz, a két vese elkülönített vizsgálatával; urológiai módszerekkel, ún. ureterkatheterismusszal Illyés és Kövesi alkalmazta.
A fagyáspontcsökkenés meghatározása, az ún. kryoskopia, mint említettük, ma már az egyszerű fajsúlymérésnek adta át helyét, tudományos értéke azonban nem csökkent. „A módszernek ilyen egyszerűsítése – mondja Korányi – sohasem vezetett volna oly világos betekintéshez, mint amilyet a kryoskopiának köszönhetünk. Most azonban, amikor a kryoskopia megadta azt, amit megadhatott, és segélyével felismertük a célhoz vezető utat, teljesen célszerű a kryoskopiának a fajsúly meghatározásával való pótlása, mert az ezzel elért eredmények a gyakorlati igénynek teljesen megfelelnek.” Korányi megállapítása szerint a hyposthenuria foka a megbetegedett veserész nagyságával arányos. A sebészeti vesediagnosztikában használt festékkiválasztásos funkcionális diagnosztikus módszerek eszerint valamennyien Korányi megállapításain alapulnak. De valójában Korányi megállapításain alapulnak azok a törekvések is, melyek bizonyos képletekkel igyekeztek a veseműködés ép vagy kóros voltát meghatározni, és amelyek beteljesedése végeredményben a „clearance” ma divatos fogalma. Korányi figyelte meg előszór azt a jelenséget is, hogy a hyposthenuriás vese, mely nem képes a vizelet töménységét változtatni, a kiválasztandó anyagokat úgy választja ki mégis, hogy a normálisnál nagyobb vízmennyiséget ürít. Így azonos töménység fennmaradásával végeredményben több anyag választódik ki. Ez a vese kompenzáló munkája, melynek eredménye sok vizelet: polyuria. E kompenzáló polyuria elősegítése a célunk, és ezért az ilyen betegnek sok folyadékot kell adnunk, hogy a kompenzálás ilyen módon lehetségessé váljék.
De számos más következménye is mutatkozott e felfedezéseknek: a vesebeteg gyógyítása, életmódban, diétásan egyaránt az elégtelen vese működéséhez alkalmazkodva, kidolgozható. Ez ma magától értetődik. Korányi előtt azonban ilyesmiről szó sem volt. „Hogyha módunkban volna a vesebajok diétáját úgy szabályozni, hogy az anyagcseréből felszabaduló oldott molekulák száma ne haladja meg a vese molekulasűrítő képességét, nagyot lendíthetnénk a vesebetegek sorsán” – írja Korányi.
Korányi itt röviden vázolt felfedezése – melynek számos jelentős oldalhajtását e helyen nem célunk részletesen ismertetni – a veseműködés funkcionális diagnosztikájának és terápiájának megteremtése. E felfedezés az addigi tisztán morfológiai és empirikus szemlélet helyébe a vese állapotának megítélésében a vese működésének vizsgálatát helyezte. A vese koncentráló és hígítóképessége jelentőségének, illetve az ezek kimutatásához szükséges módszerek felfedezésének köszönhető, hogy az addig uralkodó káosz helyébe a gyakorlat számára is döntő fontosságú rendszer lépjen: Korányi funkcionális diagnosztikája adta meg az alapot Volhard és Fahr, de még sok más kutató további munkájához.
1929-ben jelent meg a berlini Julius Springer kiadásában Korányi Sándor életművének összefoglalása: Vorlesungen über funktionelle Pathologie und Therapie der Nierenkrankheiten. Magyarra Hetényi Géza fordította e nagyjelentőségű és az egész világon elismert monográfiát: A vesebajok funkcionális pathologiája és therapiája klinikai előadásokban címmel, s 1930-ban jelent meg a Magyar Orvosi Könyvkiadó kiadásában. Huszonnégy klinikai előadásban tárgyalja a témát, ismertetve a Korányi-iskola kiterjedt munkásságát és mindazt, amit 35 év alatt Korányi Sándor és tanítványai a vesepatológia terén alkottak.
Ezt a munkát e sorok írója harmadéves medikus korában olvasta el a fiatalság buzgalmával, ambíciójával és befogadókészségével. Gyönyörködött a forma szépségében, a stílus klasszikus eleganciájában és a tartalomban, melynek megemésztése nem volt kis feladat egy gyakorlatlan fiatalember számára, mégis az élet nagy és maradandó élményei közé tartozott, és rendkívül nagy jelentősége volt egy életcél meghatározásában. De ugyanilyen jelentősége volt mindenki számára, aki elolvasta és tanult belőle, és noha számos megállapítása ma már idejétmúltnak látszik, elolvasása ma is gyönyörűség és rendkívül tanulságos. Egy kutató, gondolkodó, ötletekben gazdag és egyben a színtézis képességével megáldott pompás agyvelő terméke; az orvostudomány, a belgyógyászat maradandó klasszikus alkotása.
Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy Korányi Sándor tudományos életpályája a vesebetegségek kutatásával indult és azzal végződött. Egy nagy klinika vezetőjeként és számtalan beteg orvosaként sokszor került szembe problémákkal, és sohasem hátrált meg a problémák megoldása elől. Átfogó koncepciói is voltak: a szabályozó mechanizmusok korrelációja, például, melynek keretében a circulus vitiosusok szerepét dolgozta ki a szervezet történéseiben. A cukorbetegségben a vércukor növekedésének kompenzáló szerepe, mely későbbi kísérletekben fényes igazolást nyert. A rosszindulatú haematologiai betegségek kezelésében sejtpusztító szerek elvi alkalmazása: benzolkezelés a leukémiában. A szívbetegségek és a magas vérnyomás tanulmányozásában is alapvető megállapításokra jutott. Tanulmányozta a vörösvérsejtszám szaporodásának mechanismusát magaslaton, és ez irányú kísérleteit Bencével és Scharllal a Magas Tátrában és Svájcban végezte. Különösen sokat foglalkozott már fiatal kora óta az arrhythmiák kórtanával, a digitalis therapia kérdéseivel, a hastífusz gyógyításának kérdéseivel és különösen sokat a tuberkulózissal. Diagnosztikai módszerei ma már kevéssé érdekesek, de a maga idejében igen nagy fontossága volt a vesekopogtatásnak, melyet utolérhetetlen módon végzett, a pleurális tompulat finomságainak, melyek kutatásában atyját követte (Korányi–Grocco–Rauchfus háromszög), a tüdőcsúcs korai tuberkulózisos elváltozásai kimutatásának. Átfogó tanulmányai ma is irodalmi élményként ható tanulságos, nevelő hatású és egyben gyönyörűséges olvasmányok. Ilyen az öregedésről vagy a gyógyeredmények statisztikai értékeléséről írt tanulmánya, a medikusoktatásról, a szakosodásról, az orvostudomány fejlődéséről, az orvosi gondolkodás aktuális kérdéseiről, az eugenikáról, a belgyógyászat és a tudomány viszonyáról, constitutióról, az élettan és az orvostudomány viszonyáról írt tanulmányai és megtartott előadásai.
Életművét valamennyi részletében nehéz áttekinteni. Talán egyszer még sor kerül az orvostudomány klasszikusai között valamennyi művének gyűjteményes kiadására. A körülbelül 200 közlemény, mely rendelkezésünkre áll – úgy érezzük – halvány körvonalait adja annak a hatalmas épületnek, melynek csupán tágasabb helyiségeit kíséreltük meg belátni.
