BEFEJEZÉS BEVEZETÉSKÉNT
BEFEJEZÉS BEVEZETÉSKÉNT
Az utolsó délelőtt. A professzor a szobájába zárkózott. Hetényi, Ratkóczy időnként bemegy, kijön. Arcuk gondterhelt. A professzor bizonyítványokat ír alá.
Egy óra tájban kinyílik az ajtó: Korányi Sándor kilép. Körülnéz. Szürke zakóban van. Furcsa. Legtöbbször sötét ruhát hord. Fején kalap. Mindenkivel kezet fog, aki éppen ott ácsorog. Szigorlókkal, néhány orvossal, altisztekkel. Az utolsó héten sokat öregedett. Meghajlott a háta. Arcán szomorkás mosoly. Szétálló lábfejjel lépked a klinika bejáratától – ahol egy percre megáll, mert fényképezik – a kerítésig, mely előtt kocsija vár. Mint régi filmeken a főszereplő. Lassan távolodik. Egyre kisebb lesz.
1936. július 5. Este búcsúösszejövetel a könyvtárban és a laboratóriumokban. Szorgos kezek bárt alakítottak a könyvtár teraszrészéből. Festői rendetlenségben anatómiai és klinikai demonstrációs ábrák lógnak a falakon. Az asztalokon lombikok és Hagedorn-csövek. A desztillált víz tartályából gumicsövön szeszes ital folyatható a Hagedorn-csövekbe. A vidáman rikító környezet éles ellentéte a temetői hangulatnak, melyet nem enyhít a kényszeredett humor. Benedict János komikus, kicsi alakja tűnik fel: pompás búcsúverset olvas. Hetényi ismerteti a professzor búcsúlevelét.
Lassan éjfél. Libasorban vonulnak az orvosok az éjbe merült klinika néma folyosóin. Kísértetjárás az elvarázsolt kastélyban. Zöld lámpák világítanak. Felkanyarodik a menet a második emeletre. Elhalad a kápolna előtt, le az elsőre, majd a földszint laboratóriumaiba és a tanterem padsorai előtt vonul végig. Baloldalt ültek az orvosok, jobboldalt a kis asztal mellett az a fiatal gyakornok, akinek kötelessége volt jegyezni az előadást. Az előcsarnokban felbomlik a menet. Búcsúzkodás. Sokan hangosan sírnak. Mindenki könnyezik. Az utolsó pohár. Nemsokára igazán némává válik a csend. Az utolsó ablak fénye is kialszik.
Megszűnt a Korányi-klinika.
„Tisztelt Barátom! Az utolsó néhány év alatt mindjobban éreztem munkaképességem hanyatlását, és annak körülbelül három éve, hogy mind komolyabban foglalkoztam a lemondás gondolatával, különösen, amióta hallgatóim számának csökkenése is nyomasztólag hatott rám. Ami szándékom végrehajtásától visszatartott, az elsősorban az a meggyőződés volt, hogy a munkaképességem hanyatlását pótolja a maga és maguk fejlődése, és hogy az én nyugalomba vonulásom időpontját, amennyiben az tőlem függ, a maguk szempontjából alkalmasabb időre kell halasztani. Az idő azonban haladt, és korhatárom elérkezett kedvezőbb viszonyok bekövetkezése nélkül. Amilyen rossz érzéssel távozom helyemről azzal a tudattal, hogy az milyen súlyosan érinti iskolánkat és annak tagjait, oly biztos vagyok abban, hogy míg együtt voltunk, megálltuk helyünket öregedésem dacára is. Hogy ezt tudhatom, azt elsősorban Magának köszönöm. Azután, hogy utoljára hagytam el volt közös munkahelyünket, fogadja érte még egyszer hálás köszönetemet.
Korányi Sándor”
Ezt a levelet intézte a távozó professzor a nyugdíjazás utáni napokban utolsó adjunktusához, Hetényi Gézához. Fájdalmas keserűség szelídre tompított hangja zeng ebben a levélben. Szerepel a korhatár is. Szokás volt, hogy az aktív professzorok a korhatár betöltése után egy évig még működhettek intézetükben és gondoskodhattak méltó utódról. Korányi Sándor nem kapta meg ezt a tiszteletévet, noha az akkori kultuszminiszter, kinek nevét leghelyesebb elfelejteni, erre személyesen tett ígéretet. Korányi Sándort azonban nem ez bántotta legjobban. A korszellem, a politikai helyzet, ha elfogadhatóvá nem is, de könnyen érthetővé tette a kormányzat aljas eljárását. Korányi legemésztőbb gondja klinikájának végleges megszüntetése volt, s leginkább az aggodalom keserítette, hogy mi lesz tanítványaival és mi lesz avval az iskolával, melynek fejlesztése, atyja nyomdokain haladó továbbvitele és tökéletes kibontása életének fő célja volt. Kedvezőbb viszonyok nem következtek be – állapítja meg rezignáltan –, és nem tagadja, hogy rossz érzéssel távozik helyéről.
A tanítványok sorsát féltő aggodalom, az iskola megszakadásának tudata, de mindenekfelett a nácizmus sikerén megittasodott hazai politikusok által félrevezetett nemzet jövőjének féltése és az eljövendő katasztrófa biztos tudata árnyékolja be a távozó Korányi Sándor gondolatait. Ez az oka a szomorú hangnak, mely szavaiból mindenkor kicseng, amely kiérződik 70 éves születésnapján, az üdvözlő beszédekre adott válaszából éppúgy, mint nyugdíjaztatása után elhangzott megnyilatkozásaiból is. A végső haláltáncot és hazája tragédiáját már nem érte meg tiszta öntudattal, élete alkonya azonban így is szomorú, mint hazánk annyi nagy emberének gondoktól, árnyaktól, méltatlan elbánástól, hálátlanságtól felhőzött alkonya.
Mint Magyar Bálint fővitéz írja a XVI. században a nádorispánnak: „Érti nagyságod a magyarok dolgát, hogy azt, aki, ő nékiek szolgált örömest, mindenkor meg akarták enni.”
A haza érzelmeit azonban nem a hivatalos kormányzat gyalázatos eljárása fejezte ki. Sokkal inkább az, hogy a pécsi egyetem, de már előbb a szegedi is, díszdoktorrá választotta, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti taggá. A külföld elismerése sem késett. A szellemet és az iskolát Rusznyák István szegedi klinikája és Hetényi Géza budapesti magánintézete mentette – amíg lehetett. Az utóbbiban Korányi Sándor konziliáriusként működött, amíg egészsége engedte, de 1942-ig szellemi képességeinek teljes birtokában maradt. E hat év kárbaveszte mélységesen sajnálatos és bűnösen ostoba. A hátralevő két év már a betegség jótékony kábulatában telik.
Honnan indult ez a nagyszerű és nemes vonásokban bővelkedő életpálya, milyen emelkedőkön és mélyedéseken haladt töretlen útján, és milyen tanulságokkal szolgál a késői utódok és minden magyar orvos számára?
