EGY NAGY EMBER
EGY NAGY EMBER
„Nagyon nehéz Korányi Sándorról objektíven, elfogódottság nélkül beszélnie annak, aki abban a szerencsés helyzetben volt, hogy majdnem két évtizeden át, úgyszólván nap mint nap dolgozhatott mellette, az ő vezetése alatt, és nap mint nap érezhette, tapasztalhatta sajátmagán ennek a nagy tudósnak és nagy embernek páratlan behatását” – mondotta Rusznyák István 1954-ben, az V. Korányi Vándorgyűlésen tartott előadásának bevezetőjében. De vajon szükséges-e objektíven, elfogódottság nélkül beszélni róla? Erre még az sem képes, aki csak néhány évig élvezhette azt a fényt, mely Korányi Sándorból áradt. Hiszen lehet szólni a nagy belgyógyászról, a nagy tudósról, a nagy tudományszervezőről; lehet beszélni emberi nemességéről, nemes gondolkodásmódjáról, becsületességéről, önzetlenségéről és óriási tudásáról, mely ellenfelei tiszteletét is kiváltotta. Mindez ma már csaknem közhelyként hat. Kíséreljük meg leírni Korányit, az embert, amennyire nagyon is tartózkodó, soha meg nem nyíló, szemérmes, megközelíthetetlen lénye ezt lehetővé teszi. Leveleiből, tevékenységéből, tanítványainak elbeszéléséből és néhány személyes élményből talán összeáll az a kép, melyet egy alkalommal már megkíséreltünk megragadni, és amelynek néhány vonását most ismét felidézzük.
Először is előadókészségét. A minden nap 10 órakor kezdődő előadást az egész klinika hallgatta, nemcsak a medikusok tömege. Hogyan lehetne visszaadni ezeknek az előadásoknak a hangulatát? A tanteremben csend volt. Korányi első hallásra monotonnak tűnő hangon beszélt, beszédjét egyre több krákogás, köhögés, később köhögési roham szakította meg. Amit mondott, mindig kerek egész volt, egyetlen szó változtatás nélkül lehetett volna nyomdába küldeni. Ha valaki elemezni óhajtaná, hogy mi volt előadásában leginkább lenyűgöző, akkor talán az előadás szerkezetét említené elsősorban. A néha nagyon is bonyolultnak tetsző, talán néha németes, máskor inkább latinos szerkezetű, de mindig világos mondatok kristálytiszta szerkezete kereksége és klasszikus szépsége, az előadás csodálatos logikája, melynek fonalán a mondanivaló egyenletesen hömpölygött a végkövetkeztetések felé, az egyetlen esetből annak minden oldalról történő megvilágítása alapján kialakuló általános megállapítások, a történeti fejlődés, az elmélet és a gyakorlat összhangja pillanatok alatt elfeledtette a monoton előadási hangot, a krákogást, és beburkolta, elvarázsolta a fogékony hallgatót, és egyszer s mindenkorra belevéste, egyben örökké felidézhetővé tette számára a mondottakat. Nem mindenki hallgatta szívesen ezeket az előadásokat. Követésük nem volt könnyű. Mint ahogy egy késői Beethoven-kvartett sem követhető első hallásra még akkor sem, ha gyönyörűséget okoz. A könnyebb utat választó medikusok, akiknek csak a szigorlati jegy volt a fontos és nem a szakma és a tudomány szépsége, más belgyógyászokat választottak, lehetőleg olyanokat, akiknek előadása hecc volt és szórakozás, mint Kétly Lászlóé.
Korányi mindig az esetből indult ki, és hatalmas távlatokat tárt fel. Gondosan készült, az előre összeírt adatokat kis céduláról idézte emlékezetébe; a beteg kórtörténetét elkészítve és letisztázva az előadást megelőző délután kellett eljuttatni a professzorhoz. Micsoda ambíciója volt a fiatal orvosoknak, hogy a kórlap minél szebb, tisztább és világosabb legyen!
Az előadás után a professzor fehér köpenyt öltött, zsebébe tette egyszerű sztetoszkópját, melyet akkor sem cserélt fel a kényelmesebb fonendoszkópra, amikor a lehajlás már komoly megerőltetés volt számára, és egyben cyanosist is okozott. Tanítványai ma is inkább használnak sztetoszkópot, mint fonendoszkópot („Wie er speit und wie er spuckt…”). A viziten nem sok szó esett. Legtöbbször csak néhány megjegyzés, mely a betegség lényegére világított, néhány megfigyelés, melyet a fiatalok nem mindig értettek és nemegyszer csodálkozva hallgattak, amelyek értelme azonban később legtöbbször megvilágosodott. A fizikális vizsgálat tökélye a fiatal orvost mindig kétségbeejtette: ezt megtanulni sohasem lehet! Ma már nem is kell, hiszen helyettesíti a röntgen, a clearance és az izotóp.
Élmények voltak a referálások, tudományos ülések is. Egy kérdés, egy fejbólintás, mindig kialakuló vita és a lehetőség, hogy ha tisztelettel is, de ellent lehessen mondani. A tekintély, amely övezte, mintha idegenséget szült volna a környezetben. Ilyennek rajzolja Goethét is Thomas Mann a Lotte in Weimar-ban. Ismerjük a legendákat, melyek azzal foglalkoztak, hogy egy-egy konzílium alkalmával saját asszisztenseinek is bemutatkozott és azokat kínos helyzetbe hozta. Ezek a legendák – különösen pályafutásának vége felé, amikor a korszellem bárgyú ellenszenve egyre jobban megnyilvánult kimagasló személyével szemben, – gyakran voltak ellenségesek és hazugok. A közvetlenség hiányát környezetében sokkal inkább zárkózottsága és szerénysége okozta. Modora szinte a félszegségig egyszerű volt. Gyakran látszott úgy, hogy közte és környezete, sőt közte és a betegek közt sem jön létre szoros kontaktus. Ezt az a régió is okozta, melyben, különösen idősebb korában, élt. De nyílt érzelmesség fiatal korában sem jellemezte. Ismét egy anekdota: Amikor adjunktusa arra kérte, hogy egy súlyos betegségben szenvedő, elkeseredett és reménytelen kollégához szóljon néhány megnyugtató szót, akkor ezt mondta: – Hát kérem, ennek a betegségnek sem minden alakja végződik fatálisan. – Egyenes volt, és igazat mondott, és a saját mentalitása szerint e mondatnak nyilván megnyugtatóan kellett volna hatnia, de nem hatott megnyugtatóan.
A maga módján azonban közvetlen is volt, és nemegyszer derűs. Leginkább egy-egy levelében nyilatkozott meg. Leír például egy wiesbadeni kongresszust. Leírja, hogy zúgott a feje a hétperces előadások tömegétől, és gúnyolódik afelett, hogy egy ilyen kongresszus milyen kevés pozitívumot hoz: „A Forum Romanumon gálaestet rendeztek az olasz vendéglátók. Minden tele van magyar kollégákkal, akiktől lehetetlen szabadulni. A Forumot csillagos ég világítja be. Ünnepély a Colosseumban, amely végül is elmaradt.” És leírja a csodálatos ennivalókat is. Mintha mai kongresszuson járnánk: „Az emberek egymást gázolták, aki ügyes volt, egy zsemlyét kapott, aki még ügyesebb, el se ment.” És mennyi csúnya nő! – jegyzi meg. „Életemben a legtöbb csúnya asszonyt itt láttam összegyűjtve. Szegény olaszok!” Ugyanebben a levélben számol be arról, hogy ügyetlen mozdulatával levert egy tükröt. „Összetört egy gyertyatartó, parfümös flacon, szappantartó, fogkefetartó. A tükröt sikerült idejében megfogni. Hogy az ördög vigye el!”
Ez volt a legsúlyosabb kifakadás, amely tőle eredt. Ha egy szigorlaton egy nagyon tudatlan vizsgázó menthetetlen ostobaságokat mondott, és a „bárót” is kihozta sodrából, e súlyos szavak hagyták el szokatlan módon ajkát: „Macskát!” Miközben hallgat, éles megfigyelő. „London és az angolok lelke. Elragadtatva jövök el onnan. A kongresszuson semmi hivatalos apparátus, minden úgy ment, mintha mindegyikünk az elnöknek és feleségének személyes jóbarátja és vendége lett volna.” Ugyanebben a levélben: „Ha a 10 perc előadási idő letelt, az elnök beleszól. A német a mondat közepén abbahagyja, és elvonul, befejezetlenül hagyva előadását. A francia gátlástalanul locsog tovább. Az angol kiteszi az óráját, és időben befejezi az előadást.”
Ha a szépség elönti lelkét, lírai szavakra is képes fakadni. Költői szépségű leírást nyújt a Vezúvról, Pompeíiről, a nápolyi öbölről, a „minden elképzelhetőt felülmúló szépségű” kilátásról. A kráter forró gőzeiről és fütstoszlopairól, melyek olyanok, „akárcsak valami operai dekorum”.
Szavaiban mindig óriási műveltsége csillogott, ismerete és tudása mindannak, amit az emberi szellem és az emberi szív alkotott. A saját maga által megfogalmazott haladó, de természetesen a kor által is befolyásolt erkölcsi normáktól sem gondolataiban, sem szavaiban, sem cselekedeteiben nem tért el soha. Egy rögtönzött beszéd a Semmelweis vacsorán, melyet a Pesti Napló című újság 1927 január 26-i számából vettünk:
„A magyar ember szeret politizálni. Én is magyar ember vagyok, jó magyarnak tartom magam, nekem is vannak politikai elveim. Egy helyről azonban feltétlenül ki kell űzni a politikát. Ez a hely az egyetem és a tudomány. Mert az olyan egyetem, ahol politizálnak, az olyan tudomány, melynek igazságai különböző pártállásra épülnek, nem egyetem és nem tudomány. Az orvostudományban egyetlen igazság van: ez a tudásnak és az emberszeretetnek igazsága, mely nem alakulhat senkinek egyéni felfogása szerint.”
Lénye a századok nagy humanistáinak lényével volt azonos, az emberiség örök eszméi töltötték el lelkületét, és ezért vált életének végén – a humanizmus eszméit sárba tipró, a középszerűségbe fulladó, és végül a gonoszság, igazságtalanság és embertelenség mocsarába vesző társadalomban – magára maradt és végtelenül elszomorodott emberré.
Professzorságának kezdeti éveiben, életének derekán a ma élők közül már csak kevesen ismerhették. Derűs volt és agilis, fáradtsápot nem ismerve tanított és gyógyított. Gazdag volt ötletekben, ugyanakkor volt képessége a legmagasabb szintézisre is, és valójában ez adta a Korányi-iskola nagyságát: az experimentális ötletesség és a kritikus szintézis összefonódása. Végtelenül szerette a medikusokat. Életének központja volt a tantermi előadás. Működésének utolsó éveiben, amikor a klinika megszűnésének híre már elterjedt, és amikor Korányi személye és klinikájának szelleme már a burkoltan aljas és végül burkolatlan támadások célpontja volt, hallgatóinak száma megcsappant. Ez nagymértékben elkeserítette. Előadásait betegen, karosszékben ülve, nehéz légzéssel, köhögéssel küzdve is megtartotta, és végig megtartotta ambuláns betegbemutatásait is. Csak a kari ülés napján adhatott elő az adjunktus vagy a klinika valamelyik magántanára. Azt állították, hogy nincs kapcsolata a fiatalsággal. Lehetett-e ennél intenzívebb kapcsolat? Becsülheti-e valaki többre az ifjúságot, mint az, aki az övéhez hasonló legmagasabb nívón tanít?
Korányi emberi nagysága akkor bontakozott ki a maga teljességében, amikor a méltatlan bánásmód megfosztotta munkájától és a tanítás, gyógyítás lehetőségétől. Ebben a korszakában a nagy embert közelebbről lehetett megfigyelni. A megszüntetett Korányi-klinika tagjaiból alakult magánintézetbe nyugdíjaztatása után évekig bejárt, és minden olyan nap ünnep volt, amikor fehér köpenyét magára véve elindult: „nézzünk betegeket”. Részt vett a referálásokon, melyeket később, amikor egészségi állapota hanyatlott, rendszeresen lakásán tartottunk. A referálás végén kikísért bennünket az előszobába, és végtelen zavarunkra kabátunkat igyekezett felsegíteni. Amikor pedig betegsége előrehaladt, a kegyelet és szükség ágya mellé rendelt bennünket otthonában és nyaralóhelyén, Balatonföldváron. Hosszú és élményekben gazdag csodálatos napokat töltöttem a közelében, szív- és érbetegségének rohamaiban injekcióra mindenkor készen, még mielőtt a szellemi képességeit befolyásoló agyi érbetegség elhatalmasodott volna rajta. Keveset beszélt, de mindig örök és általános érvényű dolgokról, filozófiai kérdésekről, az orvostudomány történetéről, nyelvekről, kulturális élményekről. Mintha a mindennapi élet nem is létezett volna. Az étkezés közben is Kantról és Spinozáról nyilatkozott, az ebéd utáni pihenés Beethovennel fejeződött be. A kertben szél szaladgált a késő tavaszi lombok között, kakukk szólt és vadgalamb búgott, a család aggódva leste „apóka” hogylétét, ő pedig Tendeloo konstellációs patológiáját taglalta, és írta készülő, de soha el nem készült utolsó könyvének nehezen olvasható sorait.
Volt-e valaki, aki a legnagyobb szellem iránti elfogódottság és mélységes tisztelet nélkül közelről, a mindennapi élet oldaláról figyelhette meg ezt a nagy embert? Volt-e számára egyáltalában mindennapi élet? Valószínűleg volt, de egészen más régióban, mint az emberek nagy többsége számára. Hosszú életében mindenfajta emberrel találkozott. Az érintkezésben nem volt különbség, akár az őt medikus-bálra meghívó fiatalokkal beszélt („Ha csak lehet, elmegyek” – mondta udvariasan), akár a kultuszminiszterrel, akár az egyszerű ambuláns beteggel, akinek az előadáson kikérdezett panaszaira építette fejtegetéseinek kristály-márvány épületét, akár az „idős dámá”-val. Minden embert tisztelt, bizonyos mértékig, emberi mivoltukban még azokat is, akik lealjasodtak. „A tehetségtelenek örök összefogása a tehetséggel szemben” – mondta, amikor a kari ülésről visszatérve szomorúan újságolt egy-egy méltatlan döntést. Tudta és látta a szellemi züllést, a parlagiasodást, az érdekhajhászást, a nemes eszmény és magasztos elvek sárba tiprását, mégis hitt az emberben és ezeknek az elveknek valamikori érvényesülésében. Az a magas fokú lelki harmónia, a tevékenység, gondolkodásmód és az egész élet összhangja, mely Korányi Sándorban megnyilvánult, csak a legnagyobb szellemek sajátja lehet. Amikor teljes szellemi képessége birtokában ott kellett hagynia munkahelyét, rezignáltan búcsúzott. A klinika orvosainak egy része a Hetényi Géza vezetése alatt álló Stefánia úti belgyógyászati intézetben folytatta munkáját. Ennek az intézetnek a konziliáriusa volt néhány éven át Korányi Sándor. Az autó délelőttönként idehozta, előadást azonban már nem tartott, nem volt kinek. Nagy átfogó és hatalmas gondolati mélységű előadásai azonban nyugdíjazása után keletkeztek. Szünet nélkül dolgozott. Hiába mondta Ostwald szavait ismételve; „Tanítványaimban fölöslegessé tettem magamat”, sohasem vált fölöslegessé, és ma sem az.
Az Intézetbe 1940-ig járt be. Ekkor keringési elégtelensége állandóvá vált, és nehéz légzése miatt a nap és az éj nagyobb részét karosszékben töltötte. 1940 óta már nem hagyta el szobáját. Szelleme azonban még sokáig tiszta maradt. Mint Hetényi mondja: „Tisztán látta és mélyen fájlalta a Gömbös-féle bel- és külügyi vonal esztelenségét és vészes következményeit, és elítélte annak embertelenségeit. Tanítványainak sorsa is nagyon érdekelte, szívesen hallgatta tudományos munkáikról való beszámolóikat, és kedvvel beszélt nekik múltbeli élményeiről.”
Az emlékére alapított Korányi Sándor Vándorgyűlések egyikén, halálának 10 éves évfordulóján, 1954-ben Hetényi Géza megdöbbentő szavakkal írja le ennek a magasztos életnek a végét. Leírja, hogy Korányi Sándor érmegbetegedésének kialakulását világosan látta, és tudta, hogy az agyi erek betegsége elkerülhetetlenül bekövetkezik. Legfőbb aggodalma volt, hogy szellemi képességei éppúgy csökkenni fognak, mint ahogy ezt ezer és ezer betegen tapasztalta. A betegség rombolása gyors volt. Életének utolsó éveiben a lét már csak vegetatív működésekből állott. A minden iránt mindig fogékony agyvelő teljesen érdektelenné vált. Korányi Sándor ágyában feküdt, táplálkozott, környezetét még megismerte, de már nem érdekelte semmi. Erzsébet leánya féltő gonddal vigyázta atyja utolsó hónapjait. 1944. március 19-én, amikor a német csizmák rosszemlékű ütemes dübörgése először hangzott fel Budapest utcáin, apatikusan feküdt ágyában. 20-án reggel különös módon mégis megszólalt. Azt kérdezte leányától:
– Kik vannak itt? Magyarok?
Leánya igenlő válasszal felelt.
– Tudod biztosan? – kérdezte Korányi Sándor.
Az újabb megerősítő válaszra így szólt:
– Ha magyarok, hiszed-e, hogy jó magyarok? –
Ezek voltak utolsó értelmes szavai. A többi már csak élményeiből és a betegség által roncsolt, valamikor oly csodálatos szerkezetű agyvelejéből kiszabaduló összefüggéstelen emlékszavak vagy szótagok halmaza volt. Feleségének neve került ajkára, diagnózis-töredékek, értelmetlen szótagok. Április 11-én baloldali bénulással járó agyvérzés keletkezett. Ekkor egészen elvesztette eszméletét, és másnap reggel már nem élt. Halálos ágya mellett családja, hűséges ápolónője Magyar Ilona Katalin és két tanítványa: Gönczy István és Hetényi Géza állt.
1944 április 14-én temették. Borús, reménytelen nap volt. Az emberek alig mertek az utcára menni. Igazoltatások, zsidórendeletek, elhurcolások miatti rettegés, terror és reménytelenség volt a levegőben. A temetésen csak kevés tanítványa jelent meg, csak az, aki szabadon mozoghatott. Ratkóczy Nándor mondott búcsúztatót.
1966. június 18-án ünnepeltük születésének 100. évfordulóját. Ugyanazon a helyen, ahol 22 éve eltemették, ragyogó napsütésben, tisztelők és emlékezők óriási tömegétől körülvéve, e sorok írója a következő beszédet mondta:
Nem csupán a Korányi Sándor Tudományos Társaság helyezi ma el koszorúját Korányi Sándor sírján. Ez a koszorú az egész magyar orvostársadalom emlékezésének jelképe, mellyel egyik legnagyobb alakjának adózik. Száz éve született, 30 éve szüntették meg klinikáját, és 22 évvel ezelőtt szállt alá e helyen a csend, béke és örök nyugalom honába. Emlékeznünk kell arra, hogy temetésének időpontja a borzalom és önkény tobzódásának sötét emlékű napjaira esett, és tanítványai közül is csak kevesen kísérhették utolsó útjára. Ma azonban szabadon emlékezünk életére személyére, egyéniségére és még mindig lemérhetetlen nagyságára. Emléke fogalom, eszménykép és – noha az ittlevők közül sokan személyesen ismerték – egyre inkább legenda, a múlt homályába tűnő ideál. Meg kell azonban ragadnunk tűnő árnyát, élővé kell tennünk, fel kell idéznünk gondolatait, emberségét minden magyar orvos számára és eszményi nagyságát példaképül mindenki számára. Meg kell ismertetnünk élő alakját az ifjúsággal, és hazánk azon nagyjai között kell élőként számon tartanunk, akikre nemcsak felnézhetünk, akiket nemcsak kegyelettel és emlékezéssel tisztelhetünk, hanem akiktől akkor is tanulhatunk és tanácsot kérhetünk, amikor tanításaikat és tanácsaikat már régen nem közölhetik élőszóval.
Nyugodalmas pihenését ez az emlékezés nem zavarja, talán még könnyebbé teszi. Egy ország legjobbjainak, és a számára oly magasztos értelmű haza, a mindenekfelett való tudomány és humánum legértékesebbjeinek határtalan tisztelete veszi körül sírját, és mindez talán jóvátesz valamit abból, ami élete végét keserítette.
Korányi Sándorra gondolunk ma és gondolunk mindig. De nem elegendő, ha emlékét ébren tartjuk a magunk, tanítványaink és utódaink számára, hanem igyekeznünk kell saját korunkban és mai körülményeink között a gondolkodásnak, az egyéniségnek, ideáloknak, tisztességnek és a munkának arra a magasrendűségére törekedni, melyet a maga korában és a maga körülményei között Korányi Sándor elért.
Egy új társadalom és egy egész nemzet koszorúját helyezzük el hazánk egyik legnagyobb egyéniségének, Korányi Sándornak sírjára.
