A MUNKATÁRSAK KÜLFÖLDI ÚTJAI
A MUNKATÁRSAK KÜLFÖLDI ÚTJAI
Környey professzor 1951-es betegsége után a tartós állással járó idegsebészeti beavatkozásokat alacsony vérnyomása miatt nem tudta végezni, és azokat átengedte munkatársainak – így e sorok írójának, Molnár Lászlónak és egy-két időközben érkezett fiatal kollégának, mint Scháb Rezsőnek, Csanaky Artúrnak, a későbbi szombathelyi és szekszárdi főorvosoknak, ill. Kopa Jánosnak, aki Kaposváron lesz később idegsebész főorvos.
Számomra 1955 végén és 1956 elején – Simonyi Gusztáv ajánlására – rendkívüli alkalom adódott. Az Állatorvosi Főiskola egyik kiváló állattenyésztő-tanára parkinzonizmusban megbetegedett, és a Földművelésügyi Minisztérium költségén külföldre küldték műtéti gyógykezelésre. Német nyelvtudásom miatt engem küldtek ki kísérőként. Nekem ez volt a háború után az első találkozásom a „Nyugattal” és annak technikájával. Ekkor már látható volt műszeres és anyagi elmaradásunk, mely lehetőségeinkre és szemléletünkre is alaposan rányomta bélyegét. A rövid tanulmányút is elég volt, hogy lássam, ahhoz, hogy az idegsebészetet igazán korszerűen művelhessem, hosszabb időt kellene külföldön töltenem.
1956 nyarán Pécsett járt Arnold de Vet a feleségével, és meglátogatták Környeyéket is. De Vet a hágai (wassenaari) idegsebészet vezetője volt, s mert Hollandia kis ország, viszonyai sokban hasonlóak voltak a magyarországihoz. Ezért úgy képzeltem, hogy oda kellene egy hosszabb tanulmányútra eljutnom. A közbejött „események” miatt azonban ez csak 1957 májusában sikerült Környey ajánlásaival és Gömöri professzornak, az Akadémia akkori osztályelnökének támogatásával.
Nagyon hasznos volt látni, hogy egy személyzettel nagyon szerényen ellátott idegsebészeti részleg miként tud hatásosan és eredményesen dolgozni, méghozzá úgy, hogy adva legyen a korszerű szakmai ellátás minden feltétele. Technikai és diagnosztikai vonatkozásban is sok tanulnivaló akadt. Ebben a periódusban kezdtek alkalmazni olyan, az idegrendszer tevékenységét befolyásoló szereket, melyek jelentősen megkönnyítették a betegek számára a műtéti sokk elkerülését. Ekkor került általánosságban bevezetésre az idegsebészetben az intubációs narkózis és számos új műtéti eljárás, a műtét utáni őrzők kialakítása és az intenzív kezelés.
Az új módszerek és eljárások bevezetéséhez nélkülözhetetlen volt Környey megértő támogatása.
Hollandiában töltött tanulmányutam alatt Környey Jakab Irén és az én monográfiámat az ún. kandidátusi cím elnyerése céljából benyújtotta az Akadémiához. Nekem erről fogalmam sem volt egészen 1959-ig, mikor Jakab Irénnek sikerült egy svájci tanulmányútra kijutnia. Augusztusban kellett volna hazatérnie, de úgy döntött, hogy kint marad, és megkísérli a beutazást az Egyesült Államokba. Erről a szándékáról főnökét 1959. augusztus 20-án a névnapi jókívánságokkal együtt táviratban értesítette, s hogy, hogy nem, másnap már a rektori hivatalban is tudtak az eseményről.
Még két hét sem telt el a távirat megérkezése után, mikor levelet kaptunk mindketten – Jakab Irén és én –, hogy a Környey professzor által korábban kandidátusi értekezésként való elfogadás céljából benyújtott monográfiáinkat a Tudományos Minősítő Bizottság nem fogadhatja el; csak így meg úgy stb. Jakab Irén levelében azonban még azt is megírták, hogy csak abban az esetben nyújtson be újra értekezést, ha közben felszámolja „ideológiai fejletlenségét”. Minthogy amerikai beutazás iránti kérelme akkoriban volt elbírálás alatt, felteszem, hogy kevés olyan jelentkező akadt, akinek a kommunista ideológia iránti érzéketlenségét a saját kommunista állama igazolta volna. Neki ez a levél biztosan nem ártott!
Nagyképűség volna azt hinnem, hogy a TMB a mi kettőnk személye miatt halogatta a döntést három évig a kandidatúra ügyében. Az elutasítás nyilván Környeynek szólt, akinek ugyan semmilyen szerepe sem volt az 1956-os eseményekben, de meglehetősen elutasító volt a restaurációval szemben, no meg mindenféle pletykák is terjengtek „régi reakciós” voltáról stb. Nincs rá semmiféle bizonyítékom, de 1956-ban olyan hírek is jártak, hogy szóba került Kossuth-, ill. Állami díjjal való kitüntetése. Ez akkor állítólag azért maradt el, mert feltételezték, hogy amennyiben a díjat neki ítélnék „visszautasítaná”. Biztosan voltak, akik szívesen törtek borsot az orra alá! Hogy ez nem puszta spekuláció, azt megkísérlem bizonyítani, később.
