AZ ELSŐ NYUGATI ÚT, NÉMETORSZÁG (1955)
AZ ELSŐ NYUGATI ÚT, NÉMETORSZÁG (1955)
A kullancsencephalitisről írt munka két szempontból is jelentőségteljes esemény. Egyrészt, mert az akkor még alig ismert betegség súlyos idegrendszeri tünetekkel és izomatrófiával társult, és a kullancscsípés szerepét akkoriban tisztázták a betegség terjedésében. Hasonló, a többi gyulladásos idegrendszeri betegségekkel történő összehasonlításra addig nem került sor. Másrészt, ez volt az első alkalom, hogy a háború után magyar orvosok hivatalos küldetésben részt vehettek a Német Belgyógyászok Kongresszusán. Rusznyák Istvánnal együtt utaztak ki, s eltekintve attól, hogy a „vasfüggöny mögül” érkezettek misztikuma lengte körül őket, az előadás témája is nagy sikert biztosított számukra. Ezenkívül a Környey és a Rusznyák között még Szegeden született kapcsolat is felelevenedett, ami nem ártott a „reakciós”-nak bélyegzett Környey akadémiai és általános megítélésénél (egy ideig).
Környey a betegségét követő években jóformán alig volt távol a várostól.
Számos barátja látogatta meg. Így gyakori látogatója volt Sántha Kálmán – akkor már Balassagyarmatról – és néhány munkatársa, valamint Haynal Imre, a budapesti belgyógyász professzor (akit rövidesen–1956-ban – eltávolítanak majd klinikájáról, hogy azután az Orvostovábbképzőt nevezzék el róla 1993-ban.) Itt járt Heinrich Pette, volt hamburgi főnöke a feleségével és nemegyszer Martyn Ferenc festőművész és felesége, valamint Ferenczy Béni szobrászművész, aki elkészítette Környey kisleánya portréját is. Ezeknél a látogatásoknál többször voltunk vendégei a Környey családnak. Később Ferenczy egy szélütést követően elvesztette beszédkészségét, és jobb oldala megbénult. Nagy akaraterővel azonban megtanult a korábban nem használt bal kezével dolgozni. Művészi teljesítménye változásáról írta Környey rendes tagként székfoglaló előadását a Magyar Tudományos Akadémián 1974-ben.
Az egyik Sántha-vizitnél sok mindenről szó esett, és eközben ő vetette fel a kérdést, hogy észrevette-é, hogy idős embereknek „megnő” az orruk és a fülük?!
Csak hagyd, mondta erre Környey, gyermekkoromban volt egy nagynéném, akinek hatalmas fülei voltak, s én valahányszor nála voltam, meglátván a fülét, vihogni kezdtem.
Egyszer azután a nővérem megkérdezte: mi az ördögnek vihogsz te állandóan, ha a tantinál vagyunk?
Hát a fülét…! Nem láttad még a fülét? kérdeztem. Mondd, Pista, sohasem néztél még tükörbe, kérdezte erre a nővérem.
Valóban, Környeynek az átlagosnál jóval nagyobb, elálló fülei voltak, pedig akkor még alig volt 50 éves. Ránéztünk és valamennyien kuncogni kezdtünk.
Már említettem, hogy Környey egy német orvosnőt vett feleségül. Családja a Hamburgtól nem messze lévő Cuxhavenben élt. Itt lakott a nővére, aki később, a politikai viszonyok enyhültével többször is ellátogatott Magyarországra. A németországi út tehát lehetőséget teremtett a családi kapcsolatok felelevenítésére és még egy dologra. Ezt az alkalmat használta fel arra, hogy egy lemezjátszót vásároljon és kedvenc klasszikus lemezei közül néhányat magával hozzon. Kevés dolognak láttam annyira örülni, mint új szerzeményeinek! Ez a gyűjtemény az évek során fokozatosan gyarapodott, s később, főleg a budapesti évek alatt tekintélyes lemeztárrá vált. Nagy barátja volt a zenének. Bár zongorán játszani tanult, nagy tehetséget nem árult el, és Bartók nagy tévedésének vélte, hogy a gramofonfelvétel és -lemez értéket lebecsülte. Igaz, a bartóki vélemény születésének idején a lemezek bizony távol voltak a „tökéletestől”, az „élő” zenétől. Olvasás közben vagy a napi rutin után szívesen tett fel egy-egy lemezt, és feleségével csendben hallgatták az esti órákban. Nagy súlyt helyezett a harmóniára általában, de a zenében különösen. A modern zene mindvégig idegen maradt számára, pedig rendszeres hangverseny-látogató lévén, igyekezett megismerkedni annak „élő” formájával. Így volt a képzőművészetekkel is. Talán úgy lehetne megfogalmazni véleményét, ha ezt másnak egyáltalán szabad: a mesterségbeli tudás elengedhetetlen, de csatlakozzék hozzá eredetiség, s ha zenéről van szó, legyen harmónia és dallam. Az előadásban pedig lehetőleg társuljon technikai tökély az érzelemmel.
A másik irány a cerebrovasculáris problémákkal volt kapcsolatban. Az agy vérkeringésének zavara című előadás írásos változata (MTA Orvosi O. Közl. 3:535, 1952) tulajdonképpen e sorok írójának Hasznos Tivadarral és Grastyán Endrével végzett kísérletes munkáinak akadémiai bemutatása volt. Akkor még nem lehetett tudni, hogy a vizsgálatok befejezése után a munka megérik-é arra, hogy önálló monográfia formájában megjelenhessék.
