BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Amidőn az Akadémia Orvosi Osztálya részéről az a megtisztelő felkérés ért, hogy A múlt magyar tudósai sorozatban írjak megemlékezést Környey Istvánról, a neurológiai tudományok egyik kiváló magyar mesteréről, ajánlották a sorozatban megjelent egyik kötetet elolvasásra, mintaként. A könyvtárban megtaláltam az ugyanebben a sorozatban megjelent kötetek között a Schaffer Károlyról, Környey első mesteréről szólót is. Miskolczy Dezső írta, aki Környey legközelebbi támasza volt a Schaffer-intézetben együtt töltött években, Szegeden és Kolozsvárott főnöke, majd őszinte barátja s nem utolsósorban kitűnő elbeszélő.
Többször is hallottam Sánthát, Miskolczyt és Környeyt (mindhárman Schaffer-tanítványok s akkor már intézetvezető egyetemi tanárok) Schafferrel kapcsolatos emlékeikről mesélni, és elbeszéléseik szerint, pedig ők hosszabb időt töltöttek mellette, korának igazán érdekes egyénisége lehetett. Nagy öröm volt viszont újra találkozni azok nevével a kötetben, akiknek mesterségünk elsajátítását köszönhetjük, és akiknek hálával tartozunk, amíg élünk.
Miskolczy egyike volt kedvelt embereinek, s azt hiszem, ő volt az, aki az intézet nagyon ambiciózus és tehetséges – tehát nem könnyen kezelhető – munkatársai között szelíd modorával, bölcs mosolyával s végtelen tapintatával biztosította a lehetséges legnagyobb harmóniát. Pozíciójánál fogva mindenről tudott, mindenre emlékezett, s mindig voltak senkit sem bántó, szórakoztató történetei. Valami különös adottsága volt, hogy még a profán történeteket is úgy adja elő, hogy azok közben erényesekké váljanak.
Mind Környeytől, mind Miskolczytól rengeteget hallottam Schafferről; emberi tulajdonságairól, tudományos problémáiról, stílusáról, munkatársaihoz való viszonyáról. Ezekről a dolgokról azonban a kötetben alig esik szó, és a családi viszonyok – származás – megemlítésén kívül nemigen lehet megtudni belőle valamit a kötet tárgyáról: az emberről.
A tudományos eredmények összefoglalása hasznos dolog, de sokkal érdekesebb, és azt hiszem, még hasznosabb, ha arról értesül az olvasó, hogyan született a felismerés, ha megemlítjük azok lényegét, a nehézségeket, a kerülő utakat és a tévedéseket, no meg az időben érkező szerencse jellegét is.
Értesülni arról, hogy valaki megmászta a legmagasabb hegy csúcsát, fontos. Az igazán életre szóló élményt főleg annak leírása jelenti, ahogyan ez sikerült: az előkészületek, a felkészülés és a végrehajtás nehézségei, tehát a „nagy kaland”. Mert bármennyire is igyekszünk a tudományos munkát demisztifikálni, annak lényege: az ismeretlen megközelítése és a felismerésig (a csúcsig) való eljutás. A tudományos tevékenységben elérhető csúcsok magassága természetesen különböző, de a csúcs elérésének élménye, azt hiszem, nem sokban különbözik.
Úgy vélem, hogy egy ilyen kötetnek azonkívül, hogy híven beszámol egy kutató életművéről, szót kell ejtenie arról is, hogy milyenek voltak a körülmények, amelyek között dolgozott. Aligha mellőzhetők az olyan, a munkát és a munka eredményességét kifejezetten befolyásoló momentumok, mint a változó politikai helyzet, a háborúk vagy más, az életkörülményeket megnehezítő gazdasági folyamatok. Környeynek pl. csak háborúból és forradalomból egyaránt kettő is jutott, s kipróbálhatta leleményességét mind az első, mind a második világháborút követő szuperinflációkban, majd az azokat követő szűkös anyagi helyzetben. Nem lehet a róla alkotott kép teljes, ha nem történik említés azokról a politikai változásokról, melyek nemcsak az ő, hanem az egész ország lakosságának életét, benne a szűkebb családjáét és baráti köréét is mindennapi, nemegyszer egzisztenciális gondokkal nehezítették. Mindehhez hozzájárult a tudományos munkához elengedhetetlen műszerek és vegyszerek beszerzési gondja és a tudományos eredmények közlésének, főleg az idegen nyelven történő közlésének nehézségei, esetenként veszélyei(?) is.
Egy klinikus esetében mindezeket súlyosbította a gyógyító orvoslásban egyre nagyobb szerepet játszó új típusú diagnosztikai műszerek születése, azok nemzetközi elterjedése, ill. hazai hiányuk. Környey pedig klinikus volt.
Az a tény, hogy vidéken dolgozott, távol a fővárosban fellelhető lehetőségektől és forrásoktól, külön teher volt. Nem hallgatható el azonban az sem, hogy volt a vidéki tudományos életnek előnye is. Így távol voltak azoktól a legtöbb esetben időt rabló társadalmi nyüzsgésektől, amelyekben részt venni legalább olyan „veszélyes” volt, mint amennyi előnnyel járhatott.
Az életnek, különösen azonban a vezető értelmiségi életének, Magyarországon voltak és vannak olyan vonzatai, melyekkel soha sem kellett számolniuk amerikai vagy angol kollégáinak, akiknek a tudatalattijában Széchenyi vagy Semmelweis sorsának történelmi emléke nem parancsol megálljt beszéd vagy cselekvés közben. Azoknak, akik a tudományos kutatás helyzetét és a kutatók életét az említett országokban ismerik, ezt nem kell magyarázni! Nem lehet azonban megtenni, hogy elmenjünk mindezen tényezők mellett anélkül, hogy ne mutatnánk rá, milyen hatással voltak ezek a tudományos kutatók tevékenységére.
A magyar tudományos életre a XIX. század óta, amikor is a tudomány fejlődése rohamléptekkel indult meg, igen termékenyítően hatottak a magyar tudósok külföldi tanulmányútjai. Ezek, érthetően, főleg a német nyelvű országokba vezettek, de bizonyos tudományos irányok művelői súlyt helyeztek arra, hogy megismerkedjenek a francia és az angol nyelvterület tudományos „iskoláinak” tevékenységével is. Ezek az utak nem kevés áldozattal jártak, és a hazatérés a kutatási lehetőségek csökkenésével és nemegyszer a kutatási irány megváltoztatásának kényszerével volt egyértelmű. Részben emiatt számos, igen tehetséges fiatal tudós maradt külföldön, s futott be olyan kiemelkedően magas tudományos pályát, amilyenre Magyarországon nem számíthatott volna. A magyar tudomány hitele és tekintélye mégis (különösen, ha a környező országokéval hasonlítjuk össze) jelentős, és ez elsősorban azoknak köszönhető, akik a honi nehézségek ismeretében, sőt ezek ellenére, hazatértek, és igyekeztek megteremteni saját szellemi műhelyeiket. Sok elismerésre nem számíthattak, mert, mint a Nobel-díjas Wigner Jenő egy Triesztben a hatvanas évek végén, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség konferenciáján a világ vezető fizikusai előtt tartott előadásában kifejtette: azért volt kénytelen tudományos pályáját az első világháború után külföldön megtervezni, mert „Magyarországon a tudománynak nem volt tekintélye”. Igaz ő a presztízs szót használta.
Örülnék, ha valaki meggyőzne arról, hogy ma már nem így van. Vannak a hazatérésnek egyéb – lehetséges és nem elhanyagolható – magyarázatai. Az egyik: valaki azért ment külföldre, hogy meghatározott ismereteket elsajátítson, s azokat itthon továbbmívelje. A másik ok elsősorban azokra érvényes, akik hosszabb időt töltöttek már külföldön, és a hazatérés lehetősége adva volt. Pl. a megfelelő vagy megálmodott állás kilátása. És végül, bár nem utolsósorban, az az egyszerű tény, hogy itthon senkinek nem tűnik fel az akcentus, nincs anyagi hátrányban a bennszülöttekkel szemben, gyermekeinek nevelése egyszerűbbnek tűnik, s még a legnagyobb hangzavarban is meghallja a viccben a poént.
Nehéz ezt megmagyarázni! 1956-ban rengetegen mentek el, s ekkor mondta Környey: „Nézd, elsősorban azok mennek, akik még sohasem voltak külföldön. Persze más, ha valakinek valamilyen okból mennie muszáj…” Egyik iskolatársam, aki gimnazista korában többször is volt külföldön, és elég jól beszélt angolul, amikor egyszer találkoztunk, még a háború utáni években, és megkérdeztem, hogy miért nem maradt külföldön, holott lehetősége lett volna rá, azt válaszolta: Ha külföldön vagy és mindenkinek jó cipője van, de a tied lukas, nehezebb elviselni, mint együtt élni olyanokkal, akikről tudom, hogy szintén lukas cipőben csoroszkálnak!
A kijelentés meglehetősen anyagiasnak tűnik, de alaposabban meggondolva, könnyű annak általános érvényére rábukkanni, mert ugye világos, itt nem is a cipőről van szó!? Sokszor eszembe jut ez a mondat, és nemegyszer gondoltam már rá életem során, hogy „fenébe a lukas cipővel, hátha akadna nekem is egy valamirevaló valahol”?
Tudósokról már esett szó, de egy szó sem a tudományról. A szó meghatározása a Révai Lexikon szerint: „Valamely tárgyra vonatkozó tudásunknak rendszeres egésze… Szokás tiszta és alkalmazott tudományt megkülönböztetni, de ez a különbség nem lényeges; minden igazi tudomány magában foglalja alkalmazhatóságának feltételeit is.”
Ez bizony meglehetősen általános fogalmazás. Némi iróniával úgy is fogalmazhatunk, hogy minden rendszeres ismeret tudomány, kivévén azt, ami nem az!
Az angolszászok egyszerűsítik a dolgokat. Vannak tudományok (sciences) és vannak a humán ismeretek (humanities). Az előbbi angolul: (a) the systematized knowledge of the nature and the physical world; (b) any branch of it. (Magyarul: a természetnek és a fizikai világnak rendszerezett ismerete és annak valamelyik ága.) A természettudományok tehát a matematika, fizika és a kémia, valamint ezek részletdiszciplínái.
A humanities: a nyelvek és az irodalom, különösen a klasszikusok, a görög és a latin. Az emberi gondolkodással és viszonyokkal összefüggő ismeretek ágai, melyek a tudományoktól megkülönböztethetők; különösen az irodalom, a filozófia, és gyakran a szépművészetek és a történelem. (Webster’s Dictionary).
Az orvoslás (medicina) az alkalmazott tudományok közé sorolható s tudomány csak az elméleti vonatkozásaiban található. Mindez korántsem jelenti azt, hogy a gyógyítás hatásosságát fokozó új ismeretünk csupán a tiszta természettudományos (alap)kutatásból származhatna. Mind a gyógyszeres, mind a sebészi kezelésben számos műszaki ismeret, találmány nyert alkalmazást az elmúlt évtizedekben, s ezért az „orvostudományban” a betegek és betegségek megfigyelésének és azok gondos elemzésének, valamint a műszaki fejlődés nyújtotta lehetőségek kihasználásának a különböző diagnosztikai és terápiás műszerek és berendezések fejlesztésében óriási jelentősége van. Mindezt kiegészíti a tapasztalat, az orvos és munkatársainak (ápolószemélyzet) tapasztalata. Minden gyakorló orvos tudja, milyen jelentősége van annak, amikor az orvos egy diagnosztikai problémát jelentő beteg mellett azt mondja: – Igen, láttam már ilyet.
Az ismeretterjesztés és a tudományos biográfia két teljesen különböző dolog. Mindkettő nehéz műfaj, és mindkettőnek nagyon kevés mestere van, noha a feladat egyszerűnek látszik. Csak amidőn nekivág az ember valami egyszerű dolog ismertetésének, hogy az a tárggyal nem foglalkozók számára is érthető legyen, akkor veszi tudomásul a feladat súlyát.
Kétségtelenül az önéletrajzok szerzői előnyben vannak. Azt írják meg, ill. arról írnak, amit a leglényegesebbnek tartanak. Sajnos ezekben az írásokban gyakran találkozni a perspektíva szűk voltával, és jellegéből kifolyólag a környezettel kapcsolatos megjegyzések még szubjektívabbak, és a „látászavar” következményei még feltűnőbbek. Természetesen vannak kiváló önéletrajzok is.
További gond, hogy a biográfiákat többnyire szakemberek írják, akiknek ugyan, mint nekem is, egész életükben rengeteget kellett írniuk, ezekben az írásokban azonban, ill. egy részükben a kifejezési mód és annak formája nem volt lényeges, más részüknél a közlési hely szerkesztőségének kívánságaihoz meg a tudományos közlés szabályaihoz kellett alkalmazkodni.
Itt az általános elv: Írj rövid és érthető bevezetést, melyben vázolod a tudományos munka célját, írd le a vizsgálatban használt módszereket úgy, hogy azokat bárki megismételhesse. Vond le a kísérletek alapján a mások és a saját munkád összehasonlítása révén talált összefüggéseket és következtetéseidet. Végezetül szerényen és röviden említsd meg saját munkád „esetleges” fontosságát, valamint a munka folytatására vonatkozó javaslataidat, mindezeket röviden vagy még rövidebben. Azok, akik majd hajlandók lesznek elolvasni, úgyis tudják, miről van szó, és mekkora az írás jelentősége. Legalábbis egy részük tudni fogja! Ha a téma jó, a kutatás alapos és az eredmény izgalmas (és főleg, ha mások is annak találják és megvannak a kapcsolataid), számíthatsz akár a Nobel-díjra is!
Bár, ha az így (többnyire egy egész élet munkája jutalmául) elnyert pénzre gondol netán a kedves Olvasó, akkor leghelyesebb, ha ambiciózus gyermekét fiatal korában teniszre vagy egy másik sportágra idomítja, és igyekszik elterelni a tudományos pálya közeléből.
A biográfia szerzőjének – vagy az ismeretterjesztőnek – még akkor is, ha általam irigylésre méltóan kiváló író, netán szakember, még szerény elismerésre is alig van esélye. Egyetlen elégtétele, hogy majd egyszer, talán 20 év múlva, ha a könyvtárban az írását keresi valaki, a könyvtáros azt mondja a társának: látod, mégiscsak érdemes volt a kötetet megszerezni. Valakinek, íme, szüksége van reá!
