TANULMÁNYÚT BÉCSBE
TANULMÁNYÚT BÉCSBE
Környey arra az elhatározásra jutott, hogy helyes lenne német nyelvtudását felfrissíteni és egyben világot is látni. Megkérte Schaffert, támogassa egy ösztöndíj elnyeréséhez a bécsi Neurológiai Intézetben. Schaffer egyetértett a szándékkal, de azt javasolta, hogy ne a neuropatológusokat, hanem E. Spiegel idegélettani laboratóriumát látogassa meg, ahol inkább lát majd olyan dolgokat, melyeket Budapesten nem tanulhatna meg. Környey hálásan fogadta a tanácsot, és 1925/26-ban egy évet dolgozott Bécsben.
Egyik, Spiegellel közösen végzett munkája A törzsizomzat tonusváltozásai a köztiagy keresztmetszeteinek ingerlésénél címmel (Arb. Neur. Inst. Wien. 30:121. 1927) később nagy jelentőségre tett szert. A mesencephalon, vagyis az agynak a nagyagy és a kisagy közötti része, idegrostkötegeket (pályákat) tartalmaz, melyek az agykéreg és a központi magvak irányából a kisagy és a gerincvelő irányába húzódnak, és rostkötegeket, melyek az agy irányába haladnak. Az agynak e részében a szürkeállomány magvakat jelez, a belőlük kiinduló idegek és a hozzájuk érkező rostok sérüléséből származó klinikai jelek alapján – mindenféle műszeres segédeszköz nélkül – következtetéseket lehet levonni pl. egy megbetegedés okozta elváltozás elhelyezkedésének csaknem milliméter-pontos meghatározásához. A pontos helyi diagnózis (localisatio) alapfeltétele természetesen az agy anatómiájának ismerete.
Van az agynak ebben a részében egy idegsejtekből álló finom hálózat, melyet substantia reticularisnak neveznek az anatómusok. Ezeknek a sejteknek a jelentőségéről hosszú időn keresztül nem voltak ismereteink, és az ideggyógyászok tudatában valahogy úgy élt ez a szerkezet, mint amelynek nincs különösebb jelentősége, olyasmi, mint a lószőr a bútorok huzatában. „Arra jó, hogy az, ami még mellette van, ne essen össze.”(?) A Környey és Spiegel által végzett vizsgálatok az elsők, amelyek jelezték, hogy az izomtónus, de a szellemi éberség szabályozásában is óriási jelentőségük van ezeknek a képleteknek. A kísérletekben látottak erősen befolyásolták az ifjú Környey gondolkodását, és visszatérve Budapestre két kórszövettani jellegű munkát írt hasonló témákból, s ettől kezdve különös érdeklődéssel olvasta az agytörzs anatómiájára és klinikumára vonatkozó közleményeket – ami később németországi és amerikai útja során válik majd hasznára.
Magounnak az 1948-as évben megjelent közleménye a substantia reticularis idegélettani jelentőségéről a Környey–Spiegel-dolgozatra mint alapvető korábbi kutatásra hivatkozik. Itt kell megemlékezni arról, hogy Spiegel később az Egyesült Államokba költözött, és idegsebész kollégájával, Wycisszel kidolgozott egy olyan célzóberendezést – az állatkísérletekben használt Horsley–Clark-készülék mintájára –, mellyel extrapyramidális betegségekben (Parkinsonizmus) az agy mélyében lévő magvakat, ill. pályákat lehetett ingerelni vagy roncsolni a mozgászavar rendezése érdekében.
A különféle stereotaxiás készülékek – mert a célzókészülékeket az idegsebészetben és a neurofiziológiában így nevezik – azóta is az idegsebészek műszertárába tartoznak.
Schafferről köztudott (s ha az olvasó nem tudná, megismétlem), hogy korábban talán legnagyobb ismerője volt azoknak a betegségeknek, melyeknél az idegsejtekben lipoidok halmozódnak fel.
Ezek a betegségek általában öröklődnek.
A genetika első gyakorlati – preventív terápiás – alkalmazásának lehetőségét éppen ezen a területen ismerték fel. Az endogen – öröklődő – idegbetegségek jellegzetességeinek osztályozása az ő nevéhez fűződik. Ezekben a munkákban már részt vett Miskolczy Dezső is, ezért talán nem veszi senki rossz néven, ha mindezek ismertetésében őt idézem (Schaffer Károly. A múlt magyar tudósai. Akadémiai Kiadó, 1973):
„Az örökletes – endogen – módon keletkező idegbetegségek alapja az idegsejteknek minden külső behatás nélkül keletkező és azok csökkent életképességén alapuló ún. neurocytogen megbetegedése. Ez az elsődleges sejtbántalom elektív természetű, azaz meghatározott idegrendszeri szelvényben székelő központokból eredő rendszerek pusztulásához vezet. Van olyan öröklődő neurocytogen bántalom, amelyben az idegrendszer minden egyes neuronja beteg: ez a Tay–Sachs-féle betegség.” Lényeges ebben a kórképben, hogy az idegrendszer kötőszöveti elemei – erek és a hártyák – nem játszanak szerepet.
„Mindezek alapján Schaffer három meghatározó tényezővel jellemzi a systemás idegbántalmakat: 1. mindig egy bizonyos rendszer vagy néhány bizonyos rendszer betegszik meg: rendszertényező. 2. a rendszerek megbetegedését feltételezi mindenkor egy fejlődéstani szelvényben fekvő idegsejtes központ sejtjeinek előrehaladó elfajulása: szelvénytényező. 3. mindenkor kizárólag, neuroektodermás elemek (idegsejtek) feltartóztathatatlan elhalása szerepel, a mesodermás eredetű hártyák és erek elsődleges érintetlensége mellett: ez a csíralemez elektivitás.”
A fentieket a tudományos irodalom általában elfogadta, bár a sejtekben lerakódó, Schaffer által lecithinoidnak nevezett zsírnemű anyagokkal kapcsolatos álláspontja miatt több kritika is érte. Mint később kiderült, indokolatlanul! Ez azonban a tudományos viták természetéhez tartozik, és ezzel a nagyon is elvont kérdéssel nem kívánom az olvasó türelmét tovább igénybe venni. Már így is úgy tűnik, hogy többet foglalkoztam egy részletproblémával, mint amennyit megérdemel, ha Környey sorsának alakulásában, „a lecithinoidok” előfordulása nem játszott volna nagyon is lényeges szerepet.
A bécsi tanulmányútról való visszaérkezése után Környey egy közleményt írt a „lecithinoid” leépülési termékek előfordulásáról a központi idegrendszerben. A Schaffer-intézetben az volt a szokás, hogy a munkatársak, miután elvégezték a szükséges laboratóriumi munkákat, az irodalom tanulmányozását, egy címmel is ellátott, közlésre késznek ítélt kéziratot nyújtottak át a főnöknek. Ez a főnöki asztalra került, és valamelyik szünnapon – pl. húsvétkor – a szerző meghívást kapott mesterétől a kézirat megbeszélésére. Ez alkalommal is így történt. 1928 húsvétján Környey felkereste főnökét a közlemény kijavítása céljából. A találkozás azonban rosszul indult, a fogadtatás fagyos volt, és ezzel a megjegyzéssel kezdődött: „Környey, maga úgy írta meg ezt a kéziratot, mintha én meg sem születtem volna!” A kézirat megbeszélése és korrekciója megtörtént, de annak idején egy ilyen megjegyzés egyenértékű volt a felmondással. A főnöknek nem kellett erőteljes kifejezéseket használnia.
A megbeszélés után Környey Miskolczyhoz rohant, akinek elmesélte a történteket. Abban mindketten egyetértettek, hogy ez bizony nem szerencsés helyzet, s ekkor jutott Miskolczy eszébe, hogy az intézetben tartózkodó egyik német vendég (Uwe Hinrichs) említette, hogy a hamburgi klinikáról Magdeburgba kinevezett Heinrich Pette neuropatológust keres újonnan szerveződő intézetébe. A kapcsolatfelvétel után Pettétől rövidesen kedvező ajánlat érkezett, és a következő évben Környey István már Magdeburgban dolgozott.
A kritikus közlemény, Környeytől az utolsó a Schaffer-intézetből, az Archiv für Psychiatrie-ban jelent meg (88:674) 1929-ben. Újra elolvasva a dolgozatot, nem találni okát Schaffer felháborodásának. Az is lehet természetesen, hogy a javítások során a kifogásolt szövegrész vagy szövegrészek kimaradtak.
Környeynek mindenesetre ez az eset nagy szerencsét hozott. A Petténél töltött három év megalapozta nemzetközi tekintélyét, tudományos érdeklődésének iránya megváltozott. Új személyi kapcsolatokra tett szert.
A kezdeti magány lehetőséget adott arra, hogy általános műveltségét kiegészítse. Ez alatt az idő alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, aki majd gyermekei édesanyja s haláláig hűséges szövetségese és támasza maradt.
