IDEGSEBÉSZETI TANULMÁNYOK CHICAGÓBAN ÉS ANN ARBORBAN (1936–1938)
IDEGSEBÉSZETI TANULMÁNYOK CHICAGÓBAN ÉS ANN ARBORBAN (1936–1938)
Miskolczy tanácsára és támogatásával a két volt Schaffer-tanítvány, az akkor már Debrecenben dolgozó Sántha Kálmán és Környey Szegedről Rockefeller-ösztöndíjjal elindultak világot látni és idegsebészetet tanulni. Mindez meglepheti az olvasót, mert Környey ekkor már a 35., Sántha pedig a 33. évét taposta. Környey, hogy neuropatológiai vonalaitól ne szakadjon el túlságosan, Chicagóba ment, Percival Bailey-hez, aki az idegsebészet tulajdonképpeni megalapítójának egyik első embere és az agydaganatok szövettani alapon történő osztályozásának kidolgozója volt.
Cushing tevékenysége kezdetén a század első éveiben a kórboncnokok nem szenteltek túl nagy figyelmet az agydaganatoknak. Még az én kórbonctani tanulmányaim idején (a negyvenes évek közepén) is az agydaganatokat sommásan két csoportra osztották: gliomákra és meningeomákra. A gliomák az agy ektodermális eredetű támasztószövetéből, a meningeomák, melyeknek sebészi eltávolításának lehetősége kedvezőbb volt, az agy kötőszöveti eredetű hártyáiból keletkeznek.
Sántha Montrealba ment W. Penfield intézetébe, amely akkor a funkcionális idegsebészet és a klinikai idegélettan egyik központja volt.
Környey 1936. október 1-jétől volt Chicagóban, majd Ann Arborban, de erről majd a következő fejezetben szólunk.
Mai szemmel nézve Környey és Sántha bolyongása egy új szakterület felé elég kalandosnak tűnik. Talán ma már nem is volna erre lehetőség. Akkor azonban ez nem volt feltűnő jelenség. A francia idegsebészet kiválósága, Clovis Vincent, még náluk is idősebb volt, amikor egy Cushingnál tett tanulmányút után a neurológiáról áttért az idegsebészetre, és Franciaország legtekintélyesebb idegsebészévé vált. Minthogy az idegsebészeti technika az általános sebészitől jelentősen különbözött, ezt az általános sebésznek is el kellett sajátítania. A diagnosztika terén azonban a neurológiai előképzés nagy előnyt jelentett. A neuropatológiai ismeretek pedig mindezt kiegészítették.
Előttem van az a csoportkép, amely 1937-ben, Chicagóban készült az egyetem sebészeiről. Környeyén kívül még egy magyar név szerepel, Szilágyié, aki valójában amerikai volt, és később neves vascularis sebészként futott be nagy karriert. Környey ekkor már az első amerikai éve végén járt. Minthogy ő volt az első ottani magyar ösztöndíjas, óvatosan kezelték. Erős akcentusa, amely német akcentussal keveredett, természetesen azonnal feltűnt, és ahogy az már lenni szokott, úgy vélték, amilyen kezdő az idegsebészetben és az angolban, éppolyan kezdő a szakma egyéb területein is. Tekintélyét végül egy frappáns, de szakismereteket, méghozzá nem is akármilyeneket feltételező diagnózisával alapozta meg.
Egyik nap eszméletét vesztett férfit szállítottak be az intézetbe, és mert az „eset” sürgősnek bizonyult, megmutatták Bailey-nek, a főnöknek. A beteg vizsgálatánál mások mellett ott állt Környey is. A vizsgálóhelyiséget diagnosztikai kétségek közepette hagyták el, és annak eldöntése volt a kérdés, hogy egy diagnosztikai beavatkozást, az agyi folyadékterek levegővel való feltöltését vagy a szokásos próbafúrásokat végezzék-e el. Mire a lifthez értek, Környey összefoglalta magában a tüneteket, és szokott precíz modorában, szerényen, a megfelelő sorrendben felsorolva arra a következtetésre jutott, hogy a betegnek friss, az agy állományában, a „pons”-ban elhelyezkedő vérzése van, melynél az említett diagnosztikai beavatkozások nem hoznának a kórismét befolyásoló eredményt. Maga az elváltozás akkor és jelenleg is a nem vagy ritkán operálható megbetegedések közé tartozik. Környey szerényen és gondosan előadott véleménye kis szakelőadásként hatott, de nem találkozott mindenki egyetértésével. A neurológiában kevéssé jártasak nem is késlekedtek kifejezésre juttatni kétségeiket.
Mire a döntésre sor került volna, a beteg meghalt. A boncolásnál egy, a Környey által már az előző napon pontosan körülhatárolt helyen lévő, az agy „híd”-nak nevezett képletében elhelyezkedő vérzést találtak. Az „idegen” tekintélye egy csapásra, ugrásszerűen megnőtt, és Bailey javasolta Környeynek, hogy az esetet az Archives of Neurologyban közölje le (Rapidly fatal pontile haemorrhage. Arch. of Neur. 41:793, 1939). E diagnosztikai bravúrral közel egy időben közölte ugyanez a tekintélyes lap az 1936-ban megjelent Handbuch der Neurologie V. kötetének ismertetését, melyben a Környey által írt Agytörzs c. fejezetről igen elismerően írnak. Munkatársai ekkor jöttek rá, hogy az agytörzs diagnosztikájának egyik legjobb szakemberével állnak szemben. Ebből a periódusból több dolgozat is született, de igazán csak az az egy érdemel említést, mely később valamennyi idegsebészeti tan- és kézikönyvben megtalálható, s ez a sziklacsont csúcsánál elhelyezkedő meningeoma (lágyagyburki daganat) leírása volt (Meningeom der Felsenbeinspitze. Dtsch. Z. f. Nervenheilk. 142:230, 1937).
Az amerikai tartózkodás második évét Ann Arborban töltötte. Itt Peet volt a vezető idegsebész, aki briliáns technikájáról és megbízhatóságáról volt híres. Fiatalkorában, ornitológiai érdeklődése révén, nagy tapasztalatra tett szert a madárgyűjtésben és preparálásban, és ebben, csakúgy, mint az idegsebészetben, nagy hasznát vette kézügyességének. Kedvenc területe a fájdalom- és a szimpatikus idegrendszer sebészete volt. Utóbbira hipertóniás betegek kezelésében került sor. Az általa kidolgozott eljárások sajnos rövid életűek voltak, mert a vegetatív idegrendszer gyors regenerációs készsége miatt a műtétek után a hipertónia aránylag gyorsan visszatért.
Az Ann Arborban töltött év a szigorúan vett szakmai hasznon kívül még más előnnyel is járt. Több kiváló és megbízható barátra tett szert (Kahn és Braden), de ezek közül is kiemelkedett Konstantin Scharenberghez fűződő viszonya. Scharenberg balti német volt, felesége, akárcsak Környeyné, északnémet és neuropatológiával foglalkozott. Több ízben is járt Magyarországon. Ezekből a kapcsolatokból később, a világháború utáni nagy nyomorúságban mind neki, mind intézetének nagy haszna származott.
Sánthával az 1937-ben Montrealban rendezett Idegsebészeti Kongresszuson találkozott ismét. Ezen az angol nyelvterület úgyszólván valamennyi jelentős idegsebésze részt vett, így a Chicagóból általa már ismert Loyal Davis is, akinek leánya, Nancy Reagan négy évtizeddel később Amerika „First Lady”-je lesz.
Az amerikai tanulmányútról 1938 júniusában tért haza feleségével és Amerikában született első gyermekükkel. Öröm volt a hazatérés, még akkor is, ha a politikai horizonton újra viharfelhők gyülekeztek. Nagy izgalmat jelentett az újrakezdés lehetősége és hozzá a feltételek megteremtése. Még nem tudhatta, hogy rövidesen újabb költözés és újabb kezdetek előtt áll.
Az amerikai tanulmányút nemcsak szakmai vonatkozásban hagyott maradandó nyomokat, de magatartásában, az emberekhez való viszonyában is. Ott tanulta meg, hogy az emberek látszat alapján történő elfogadásának vagy elutasításának – amiben esetleg megalapozatlan személyes szimpátiák és ellenérzések játszhatnak szerepet – Európában megszokott módja hibás. Az „adj neki egy lehetőséget” (give him a chance) elve és az utána való véleményalkotás amerikai módszere tisztességesebb. Később következetesen élt is ezzel a módszerrel.
Elég hosszú időt töltött Németországban (és magyar intézetekben) ahhoz, hogy a „katonás” német és osztrák–magyar viselkedés és modor beléivódjék. Erre nemcsak szabályosan kötött csokornyakkendője, tükörfényes cipője és az utcán viselt kesztyűje utaltak. Egyenes, kemény véleménynyilvánításai nem mindig okoztak örömet. Tudtam azonban azt is, hogy a kritikája nem ellenséges, hanem jó szándékú.
Mire is gondolok? Ez talán volt magdeburgi főnökének történetével jellemezhető. Pette már klinikaigazgató volt Magdeburgban, amidőn egy kongresszus alkalmából Hamburgban járván, tiszteletét tette volt mesterénél, Nonnénál, aki a látogatás befejeztével a következőképpen búcsúzott: „Herr Pette, beim Vortrag sprechen Sie bitte nicht zu viel und nicht zu schnell.” Ez formai megjegyzés volt, s Pette általa hibának vélt tulajdonságaira utalt, de sem Nonne, sem Pette, sem Környey nem szorítkoztak csak formai megjegyzésekre. Tárgyi kifogásaikat ugyanilyen világosan fejezték ki, ha szükségét látták. Ezeket a megjegyzéseket illett véresen komolyan venni, de baráti találkozásoknál felelevenítésük sok vidám percet szerzett.
