IDEGSEBÉSZETI TEVÉKENYSÉG ÉS TUDOMÁNYOS MUNKA SZEGEDEN (1938–1941)
IDEGSEBÉSZETI TEVÉKENYSÉG ÉS TUDOMÁNYOS MUNKA SZEGEDEN (1938–1941)
Valószínűleg kevesen tudják már, hogy az ötvenes évekig a kórházi és klinikai orvosok nagyobbik része az intézményben lakott. A fővárosi kórházakban az alorvosnak pl. kötelező volt a bentlakás, nem nősülhetett, és ha jól emlékszem, 10 évnél hosszabb ideig nem maradhatott beosztott orvosként a főváros alkalmazásában. Vidéken is hasonló volt a helyzet. A különbség főleg abból adódott, hogy itt a segédorvosok jelentős része körzeti orvosi állás betöltésére készült fel, és ezért 1–3 év után felszólítás nélkül is elhagyta az intézményt. Amikor Környey István hazatért, nem volt gond tehát a lakással. A laboratórium közelében élt, és ezt a szokását megőrizte egészen haláláig.
Az új szakma azonban többet követelt, mint egy klinikai lakást és laboratóriumot. Műszerek és műtő kellettek. Minthogy a sebészeti beteganyag nagyon kicsiny volt, ez utóbbi sem okozott gondot, ugyanis a sebészeti klinika igazgatója, Vidákovits Kamilló felajánlotta segítségét, és szükség esetén műtőt bocsátott rendelkezésére. Nagyobb gondot jelentett az asszisztencia. Az idegklinika orvosai nem szívesen vettek részt a sebészi beavatkozásokban. Egyrészt aránylag hosszú ideig tartottak, másrészt Környey nem tartozott a türelmes sebészek közé. Gyakran segédkezett felesége, aki orvos volt, és házasságáig sebészként dolgozott. Egyelőre a segédlettel tehát nem volt gond. A segédletre kész sebészorvosok többnyire azzal a szándékkal asszisztáltak, hogy majdan saját sebészi gyakorlatukban a látottakat felhasználják. Legelőbb a technikailag igénytelenebb műtétekre került sor, és ezek sikere láttán megnőtt a beküldő orvosok bizalma, és a műtéti anyag fokozatosan gyarapodott.
A propagandára az Egyetemi Tudományos Szakosztály nyújtott lehetőséget. Egy ilyen alkalommal láttam először Környeyt Szegeden mint elsőéves orvostanhallgató. Meg kell mondanom, hogy az ülésre véletlenül jutottam el. Egy szigorló, akinek a következő napokban volt a bőrgyógyászati szigorlata, vitt el magával. Neki azért illett elmennie az egyébként a Bőrklinika tantermében tartott ülésre, melyen akkoriban az egyetemi tanárok kivétel nélkül részt vettek, mert a hallgatóknak az volt a vélelmük, hogy a Melczer Miklós tartotta bőrgyógyászati szigorlatokon mindig kérdezik a legújabb eredményeket is, s néha olyan kérdések is szerepelnek, melyek az előző napi tudományos ülésen hangzottak el.
Nos, ezen az 1939. szeptemberi ülésen Környey István egy gerincdaganat sikeres eltávolításáról számolt be. Ez a daganatféleség a gerinccsatornában az ágyéki szakaszon a gerincvelőből kilépő gyökökön helyezkedik el, s fokozatosan növekedvén, a többi gyököt is összenyomja, és heves fájdalmat és bénulást okoz. E daganatok általában jóindulatúak és sikerrel eltávolíthatók. A műtét teljes gyógyuláshoz vezet.
Ez a műtét az első ilyen beavatkozás volt Szegeden. Láttam, hogy a zsúfolásig megtelt tanteremben mennyire meghatotta a közönséget a tény, hogy valami olyannak volt tanúja, melynek korábban nem lehetett. Az előadó, egy sovány, egyenes tartású, szúrós szemű, szigorú tekintetű ember, látszólag emóciómentesen mondta el előadását, hangját csak annyira emelte fel, hogy a terem utolsó sorában is hallani lehessen, és közben tekintetét végigjáratta a termen. Pontosan, gondosan és világosan beszélt. Olyan csend volt, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna, pedig a padokban száznál is többen ültek. A betegbemutatás után derékból enyhén meghajolt, és a közönség tapsa között ült le a helyére. Az ülést vezető tanár egy-két elismerő szót szólt, de kérdést senki sem tett fel. – Akkor még nem gondoltam, hogy néhány év múlva közeli munkatársa lehetek.
Miközben Környey szorgalmasan dolgozott a klinika laboratóriumában, és egymás után jelentek meg patológiai tárgyú dolgozatai, nem volt nehéz észrevenni, hogy érdeklődése az idegsebészeti betegségek, illetőleg a sebészi beavatkozások szövődményeinek feltárása felé irányul. Mégis a legnagyobb gondot az jelentette, hogy Magyarországon sem az orvosi közvéleményben, sem az egészségügy hivatalnokaiban nem vagy csak nehezen lehetett az idegsebészet jelentősége iránti igényt felkelteni. Ezek az urak azt hitték, hogy az ún. idegsebészeti betegségek és főleg a betegek ritkák, azt a néhányat, akinek a műtétéről a sajtó is beszámolt, a meghívott külföldi szakemberek is el tudják majd látni. Különösen a svéd Olivecrona néhány honi vendégszereplése körül volt meglehetősen nagy felhajtás.
A műtéteket ekkor még többnyire helyi érzéstelenítésben végezték, általános érzéstelenítést (altatást) csak kivételesen, bizonyos műtéteknél alkalmaztak. Még a harmincas évek második felében jártunk, magam gimnáziumi tanulóként a rádióból zenét hallgatva a német nyelvtannal foglalkoztam, amidőn meghallottam az akkor legnépszerűbb bemondónő (Filótás Lili) hangját: Egy kisfiú (?) műtéténél, melynek elvégzésére Olivecronát hívták meg, a műtétet általános érzéstelenítésben kívánják végrehajtani. Igen ám, de a altatószer alkalmazásában járatos szakember a műtét színhelyéül szolgáló intézményben nem volt, és a beolvasott hír kapcsán egy olyan orvos jelentkezését kérték, aki „Avertin”-nel való érzéstelenítésben tapasztalatokkal rendelkezik.
Természetesen fogalmam sem volt, hogy mi az említett szer, és miért olyan ritka a hozzáértő szakember. Főleg gyermekidegsebészetben használták, már régen nincs forgalomban, sőt már akkor sem alkalmazták, midőn én úgy kb. 10 év múlva idegsebészi képzésemet megkezdtem. El tudom azonban képzelni, hogy mekkora feltűnést keltett a hír orvosok és egyáltalán a rádióhallgatók között!? Joggal vetődhetett fel bárkiben a kérdés, kell-e itt egyáltalán idegsebészet, ha…?
Környeynek ismét segítségére jött a szerencse, Erdély visszacsatolása formájában. A kolozsvári egyetemen a tanári állásokat elsősorban azok a szegedi professzorok kapták meg, akik erre igényt tartottak. A szegedi egyetem volt ugyanis a kolozsvári jogutódja. Miskolczy örömmel vállalkozott a cserére, annál is inkább, mert az egyetem újraindításához az állam jelentős anyagi segítségét lehetett remélni. Ennek kapcsán sor kerülhetett egy idegsebészeti osztály felállítására. Ez az ország első idegsebészet művelésére specializált önálló osztálya lett.
Környey világosan látta, hogy elsősorban az idegsebészettel kapcsolatos szemléletváltozást kell elérni, és ezért az idegsebészet jelentőségéről a művelt közönség számára a Magyar Szemlében két cikket is írt. Egyet az Orvostudományi Kutatóüzemről (1941), a másikat az Idegsebészet szerepéről és jelentőségéről (1943). Az orvosi körök tájékoztatására pedig az Orvosképzésben, a korszerű idegsebészet megalapítójáról, Harvey Cushingról és az idegsebészet kialakításában játszott szerepéről írt egy nagyon gondos tanulmányt (1940).
Az idegsebészet jelentőségét növelte, hogy olyan szerveken végeztek beavatkozásokat, melyekhez az általános sebészet eszközeinek jelentős része nem volt használható, de a vérzéscsillapításra, a szövetek kezelésére is a korábbiakhoz képest egészen más eljárásokat kellett alkalmazni. Lássunk ezek közül néhányat. Az idegsebészek vezették be a csontokból származó szivárgó vérzések csillapítására a csontviasz használatát, az agyszövet, valamint hártyáinak kiszáradás elleni védelmére a fiziológiás konyhasóoldattal átitatott finom préseltvattalemezek alkalmazását, az agyállományból származó diffúz vérzések csillapítására a peroxidos vattalemezkék felhelyezését, a peroxidos öblítéseket. Az artériás vérzések csillapítására az ezüstből készült finom érelzáró kapcsok (clip) alkalmazását. Ezek apró lépéseknek tűnnek, de jelentősen hozzájárultak a sebészeti technika forradalmi jellegű átalakulásához.
Kevesen tudják, hogy idegsebész (Cushing) vezette be a sebészi maszk és a kéz sterilitásának biztosítása céljából a steril gumikesztyű, majd az ún. elektromos kés használatát és a kínosan gondos vérzéscsillapítást a kis erek elektromos coagulációja révén. Ezek a jelentéktelennek tűnő apróságok felére csökkentették az utóvérzéseket, továbbá a másodlagos sebfertőzéseket, jelentősen csökkentették a műtéti rizikót, és lehetővé tették hosszú ideig tartó nagy beavatkozások elvégzését, úgy, hogy a sebésznek nem kellett másodrangú, de a siker szempontjából igen fontos dolgokkal, mint pl. a sterilitás kérdésével foglalkoznia.
Az átköltözés Kolozsvárra 1941-ben nem kevés gondot okozott.
A régi Ferencz József Tudományegyetemnek épített Ideg- és Elmeklinika, valamint az Idegsebészeti Osztály átalakítása rengeteg körültekintést és utánjárást igényelt, mely mind Miskolczy, mind Környey idejét igénybe vette. Az idegsebészet egy külön pavilonban kapott helyet, az osztályvezető lakásával és az orvosi lakásokkal együtt. Az osztály leírása megtalálható a Magyar Kórház (12. évf. 12. sz. 1943) című folyóiratban. Ebből kiderül, hogy a tervezésnél, az akkor már meglévő amerikai és nyugat-európai osztályok felépítését vették figyelembe, és mindezt egy év leforgása alatt meg is valósították. Ebben az intézményben az idegsebészeti műtétek többsége elvégezhető volt, természetesen az akkori körülmények között.
A költségek az épület teljes átalakításával együtt olyan szerény összegre rúgtak, hogy ma már leírni sem merem. Pedig ott és akkor a hivatalok részéről a költségek tervezésében nálunk szokásos „koldusmentalitásnak” nyoma sem volt. Ebben a Kultuszminisztérium Egyetemi Főosztálya is jelentős szerepet játszott. Talán azért volt ez az osztály annyira eredményes, mert az ország összes orvoskarának ügyét intéző hivatal létszáma mindössze kilenc fő volt. A hivatalok egyetértő támogatásának fontosságát azért hangsúlyozom, mert néhány évvel később, egy hasonló pécsi osztály kialakítása kapcsán magam is tapasztaltam, hogy mit is jelent a jóindulat vagy a kicsinyes magatartás.
Közben folyt a második világháború, mely fokozatosan felélte az ország anyagi erejének jelentős részét, és óriási áldozatokat követelt az emberéletben. Kiderült, hogy a háborús sérülések jelentős hányada (kb. 30%) a koponya vagy az idegrendszer sérülésével jár együtt, és ezek a sérülések okozzák a halálozás nagyobb hányadát is. Talán nem bántok meg senkit, ha megjegyzem, hogy ilyen sérültek ellátására a honvédség egészségügyi szolgálata nem volt felkészülve.
Visszatekintve, ma már elszörnyedve gondolok azokra a koponyasérülésekre, amelyeknek ellátásánál 1944 végén jelen voltam, ill. amelyekben részt vettem. Pedig Környey, a már említett közleményekben, már erre is felhívta a figyelmet. Csak megemlítem, hogy Tönnisnek, a berlini idegsebész professzornak, aki a háború alatt a légierő orvos-generálisa, külön repülőgépe volt, hogy a súlyos sérülteket a szállítástól megóvják, s a sebész és csoportja a szükséges műszerekkel felszerelve, a front közelében operálhasson.
A háború után számos „leírás” és „visszaemlékezés” jelent meg, mindegyikük a központi idegrendszer sérültjei ellátásának fontosságát hangsúlyozta. Ezt megerősítették a vietnami háború tapasztalatai is. Egyetemesnek látszik a figyelmeztetés, hogy az elemi katasztrófákra való felkészülésnél a józan nagyvonalúság a követendő példa, szemben az óvatos törődés álarcát viselő kicsinyességgel.
