A SÁNTHA-ÜGY
A SÁNTHA-ÜGY
Ezalatt szakmai körökben nagy események zajlottak, a betegágytól távol. A Lipótmezőn letartóztatták Tariska Istvánt, az intézet igazgatóhelyettesét és más politikai személyiségeket, valamint eltávolították Sántha Kálmán debreceni ideggyógyász-professzort és szintén orvos-idegsebész feleségét, Majerszky Klárát, akik Balassagyarmaton kaptak munkát, de ezzel az eljárás még távolról sem fejeződött be.
Szakmai alkalmatlanságának bizonyítására el kellett távolítani az Akadémiáról, melynek akkor már levelező tagja volt. Az ülésről többször és többen beszámoltak. Az én értesüléseim a Sántha által az ülésen készített jegyzetből származnak. Mellette hárman szólaltak fel: két tanártársa, Hetényi és Szentágothai meg a meghívott élsportoló. Nem nyilatkozott „elismerően” több tanártársáról a rövid jegyzetekben. A szereplők jelentékeny többsége már nem él, így nem sok értelme volna a nevükhöz illesztett jelzők ismertetésének. De mortuis nil nisi bene!
Sántha a háború előtt és alatt a baloldali liberális értelmiség egyik kiemelkedő reprezentánsa volt, s 1945-ben az ún. debreceni parlament alelnökévé választották. Volt munkatársai közül többen is tagjai voltak a „Márciusi Front” nevű, inkább baloldali értelmiségi mozgalomnak. Közülük többen később, minden bizonnyal a marxizmus „messianisztikus” vonásai miatt csatlakoztak a hatalom felé törekvő kommunista mozgalomhoz. Sánthát nem lehetett jobboldali múlttal gyanúsítani!
Azért volt szükség az akadémiai eljárásra, mert meg kellett mutatni az értelmiségnek, hogy a nem konformista viselkedés, akármilyen érdemei legyenek is valakinek, büntetést érdemel, légyen bármilyen magas állami vagy tudományos poszton az illető. Ez volt a „Sántha-ügy” lényege!
Sántha nem azért volt alkalmas a kiosztott szerepre, mert valamit tett vagy valamit mondott, hanem azért, mert a saját véleményét mondta! Ezt pedig akkortájt nem vették jó néven.
Környey ezen az ülésen általános állapotának kifogásolható volta miatt nem jelenhetett meg, „szerencséjére”. Betegágyában vette a hírt, hogy Sánthát az Akadémiából kizárták.
Betegsége alatt édesanyja éppen Pécsett tartózkodott. Valahányszor a fia betegágya mellől visszatértem a klinikára, felkerestem, és elmondtam neki az akkor aktuális híreket. Ezek voltak azok az alkalmak, amikor Környey professzor gyermekkoráról hallhattam. Kedves idős hölgy volt, és igazán nagyon örültem, hogy fia gyógyulásáról jó hírekkel szolgálhattam.
Környeynek Sánthához való viszonya közismert volt, így nem volt feltételezhető, hogy ne legyen ő is valamiféle – ha nem is komoly – provokációnak kitéve. Ez az alkalom 1952 januárjában jött el. Az egyetem tudományos szakosztálya felkérte Lissák professzort, az élettan tanárát, hogy tartson egy előadást Sherringtonról (angol neurofiziológus), Környeyt pedig egy Pavlovról tartandó előadással bízták meg.
A Pavlov-féle feltételes reflexekkel való foglalkozás, az ún. magatartáskutatás ekkoriban kezdett elterjedni nálunk.
A Szovjetunióban már korábban az élenjáró tudományágak közé tartozott. Nem tölteném az időt a feltételes reflex kialakítása módszerének ismertetésével. A módszernek az állatok idomításában és magatartásuk tanulmányozásában ma is van szerepe, és annak legegyszerűbben és a leggyorsabban célravezető módszere.
Lényege, hogy a kísérleti állatnak egy külső ingerektől izolált ketrecben, meghatározott jelre (inger) egy feladatot kell végrehajtania, pl. egy sípszó után az állatnak egy kis padkára kell ugrania, két sípszó után az ugrás: hiba.
Előzőnél az állat egy kis ételdarabkát kap jutalmul. Röviden: megtanulja, hogy a helyes válaszért jutalom jár.
Másik formája az ún. elhárító feltételes reflex. Lényege abban áll, hogy ha a ketrecben lévő állat az adott ingerre nem megfelelően reagál – vagyis a tálkához, melyben a jó válaszért járó jutalomfalatot kapja, felugrik –, akkor a tálka mellett elhelyezett teniszlabda nagyságú fagolyóval lelökik, vagy áramütést kap. A kísérleti állat – pl. a macska – egy két helytelen válaszért kapott „elhárítóinger” után hosszabb időre megtanulja: veszedelmes dolog nem megfelelő ingerre jutalomért jelentkezni. Az elhárító feltételes reflexet időnként meg kell erősíteni (ha az állat felejtene, meg kell ismételni).
A „szakülés” szakmai jellegét bizonyítandó e sorok írója egy bemutatást tartott. Egy koponyasérülés után különféle koponyán belüli vérzéseket szenvedett férfi kórlefolyását mutattam be pár percben. A bemutatásomban nem részleteztem az „epiduralis” és a „subduralis” vérzés lényegét, mely akkoriban még nem volt túl ismert kórkép, hanem hivatkoztam Hedry Endre frissen megjelent Sebészet c. tankönyvére, melyben az említett kórképek leírása megtalálható az idegsebészeti fejezetben, Sántha Kálmán tollából.
Lissák és Környey előadásai minden zökkenő nélkül zajlottak le, de az előadás végén Lissák – mintegy zárszóként – megemlítette, hogy most kapott hírt Sherrington haláláról, mire az egész zsúfolásig telt előadóterem felállt, félig tiszteletadásból, majd távozott.
Napok teltek, s én magas lázzal ágyban feküdtem, mikor telefonon értesítettek, hogy este 6 órára menjek az egyetemi pártbizottságra. Noha zuhogott az eső, és beteg voltam, nem fogadtak el kifogást. Délután felkeltem, bementem Környeyhez, és megemlítettem az esti randevút, hogy ha velem valami történik legalább őt ne érje váratlanul. Zuhogó esőben mentem. Órákig várattak az előszobában. Szerencsére fűtöttek, és nekitámaszkodva a cserépkályhának, sikerült a ruháimat megszárítanom, mert az akkor „divatos” lódenkabátomból csorgott a víz. Végül behívattak a dékáni helyiségbe, ahol egy bizottsággal találtam magam szemközt, mely a dékánból és Ernst professzorból (aki akkor a párt és az egyetem szürke eminenciásának számított, nem viselt semmiféle párttisztséget, de nagyon ügyesen mozgatta a többnyire könnyen irányítható pártfigurákat) s a tanulmányi osztály vezetőjéből, valamint a személyzeti vezetőből állott.
Ha most azt állítanám, hogy a nyugtalanságnak nyoma sem volt bennem, aligha mondanék igazat. Fogalmam sem volt, hogy miért kellett a bizottság előtt megjelennem. Ok lehetett volna számos, de arra, ami következett, nem számítottam!
Mindenekelőtt alaposan lehordtak, hogy honnan vettem magamnak a bátorságot a Pavlov-díszelőadás előtt, bemutatásom végén arra a Sántha Kálmánra hivatkozni, akit népi demokráciaellenes magatartása miatt állásából elbocsátottak, az akadémiai tagságától megfosztottak és vidékre száműztek.
Egyébként azt is közölték, hogy erről a kérdésről beszélgetést folytattak Környey professzorral is telefonon. A beszélgetést nemrégen fejezték be.
Mire én azt válaszoltam, hogy a bemutatás rövid időtartama kényszerített erre (10 perc).
Igen, ez elfogadható lenne, de tudományos előadásokban általában nem szoktak tankönyvekre hivatkozni, mondta Ernst, s én ekkor jöttem rá, hogy ebben a darabban nem én vagyok a főszereplő, s tulajdonképpen azt szeretnék hallani, hogy a hivatkozásra való utasítást a főnökömtől kaptam. No jó!
Akkor sem emlékeztem már erre a részletre, ma sem tudnám megmondani, hogyan is jutott eszembe a Hedry-féle könyv és a hivatkozás, de határozott „utasításom” az említésére biztosan nem volt. Azt azonban tudom, hogy a „beszélgetés” valamivel több mint három órát vett igénybe, és kb. este 11 volt, amikor hazaértem, teljesen kimerülten. A lázam mindenesetre teljesen elmúlt, és másnap sem jelentkezett.
A beszélgetés egyes részleteit ma is csaknem szó szerinti pontossággal tudnám visszaidézni. Ha kellene, de minek!? Nem voltak hozzám barátságtalanok és gorombák sem!
A „vizsgálat” befejezte után az egyik jelenlévő odajött hozzám, és közölte, ne izgassam magam, mert ezzel az ügy be is van fejezve!
Hazaérkezésem után – feleségem éppen kórházban volt –, kisleányom pedig, idős gondozónénijével ébren várt. Először Környeyhez mentem, és elmeséltem neki a történteket meg a zárszót, melyet a kolléga, aki megnyugtatott – ezt tessék a szó szoros értelmében venni –, nyilván nem saját kezdeményezésből tett. Még elmondtam, hogy a bizottságnak én azt állítottam, hogy Sántha nevének említésére senkitől nem kaptam utasítást, s ha lehet, ne cáfoljon meg ilyen vagy amolyan okból. Arról, hogy vele mit beszélt a bizottság telefonon, sem ekkor, sem később nem esett szó.
Az egész történet említésre sem volna érdemes, ha ezekben az években az ilyen „apró” dolgoknak nem lehetett volna akár életveszélyes következménye is. Az egész esemény csaknem 50 évvel ezelőtt történt, és aki ezeket az éveket nem élte át, annak nagyon nehéz hihetően elmesélni, milyen is volt akkoriban a „közérzet”. Talán más városban egészen másképpen fejeződött volna be az ügy? Ki tudja?
Mindig nagyon idegenkedtem azoktól a kollégáktól, akik betegekkel kapcsolatban szerzett információikat elmesélték. A történet, melynek leírására most készülök, közel fél évszázada történt. Sehol nincs leírva, és rajtam kívül egyetlen résztvevője sem él! Ha netán valaki – ki tudja, milyen okból – azt állítaná, hogy nem felel meg a valóságnak, nem kívánok igazamért csatázni.
A Kémiai Intézet adjunktusát, későbbi igazgatóját, Szabó Dezsőt aligha lehet olyan forradalmárnak elképzelni, aki véres karddal a kezében ugrált a barikádokon. Szelíd ember volt! Még az előbb leírt események előtt egy pártülésen vett részt, ahol az elnöklő pártember, a megye vezetői posztján – akkor még megvolt a főispáni tiszt – beszélgetés közben hirtelen megakadt, és beszédképtelenné vált. Szabó Dezső hozzám hozta el, mert a bajnak ideggyógyászati hátteret tulajdonított, és valóban tiszta, ún. motoros beszédzavarnak látszott a dolog. A beteg a saját lábán érkezett. Manapság „átmeneti ischaemiás rohamnak” hívják ezt a képet, és, mint nevéből is sejlik, a tünetek átmenetiek, és általában néhány perc, maximum 24 órán belül megszűnnek.
„Kis érgörcsnek” tartván a dolgot, egy értágító injekciót kapott, és a beszédzavar, nevéhez illően, rövidesen javulni kezdett, és kb. negyedóra múlva, szerencsémre, megszűnt. Ahogy ennél a kórképnél lenni szokott, a beszéd visszatérése óriási megkönnyebbülést és felszabadulást jelentett. Betegünknek is, aki bár már elmehetett volna, maradt, és „történeteket” kezdett mesélni.
Egyik története, melyet most először írok le, az volt, hogy a sok különös dolog között, melyet a háború után nem sokkal mint megyei vezető megért, az egyik az volt, amikor Ernst Jenő egyszer megjelent nála, és megkérdezte tőle: „Mondd, Pistám (mert ez volt betegünk keresztneve), nem gondolod, hogy jó volna, ha a városban létesülne egy liberális jellegű párt?”
Mire ő azt válaszolta: „Ide figyelj, Jenő, ne törd te a fejed semmiféle pártalapításon. Ha kimész az előszobába, a titkárnőmtől kapsz egy belépési nyilatkozatot a Kommunista Pártba, és ha még nem léptél be, töltsd ki és add át nekem!”
Volt betegünk tudta, hogy beszélgetőpartnere már korábban belépett a pártjába!
Valahogy így volt!
Hozzá kell tegyem, hogy a pécsi egyetemen a Sántha-ügyhöz hasonló nem fordult elő. 1956 után tekintélye és befolyása erősen csökkent, de nem tudok arról, hogy önmagán kívül valakinek is valaha ártott volna. Nagy érdeme volt a klinikai tömb és az elméleti tömb épületei kialakításának kezdeményezésében.
Kellemes nyári délután volt 1948 júliusában, amikor a portás felhívott, hogy a portán egy úr várakozik, aki nem tud magyarul. Egy filigrán férfi, szürkéskék – egyenruha jellegű – öltönyben és szürke ingben várakozott. Amerikai volt. Mint kiderült, Környey professzort kereste. Úgy véltem, hogy ez nem az az alkalom, amikor azt tanácsolhatom, hogy jöjjön vissza négy óra után, mert akkor kezdődik nálunk a második, délutáni „műszak”.
Kiderült, hogy az úr egy kvéker segélyszolgálat képviselője, aki lehetőségéhez képest a klinika gondjain igyekszik segíteni. Pár hónap múlva négy nagy láda érkezett, melyekben egy kitűnő műtőasztal, műtőlámpa, egy koponyaröntgen-felvételek készítésére alkalmas speciális röntgenkészülék és egy elektromos kés volt. Az idegsebészeti műtő működésének legelemibb feltételei ezzel megvoltak! Közben megindult az akció, hogy – a rendkívül nehéz pénzügyi körülmények között – a műtő kialakításának építészeti munkáira is sor kerülhessen. Más forrásokból szerzett pénzből sikerült a műtő sterilizáló berendezéseinek elkészítéséhez megteremteni az anyagi hátteret.
