AZ IDEGSEBÉSZETI TEVÉKENYSÉG MEGINDÍTÁSA
AZ IDEGSEBÉSZETI TEVÉKENYSÉG MEGINDÍTÁSA
Még 1947 júliusában a sebészeti klinika műtőjében sor került az első idegsebészeti beavatkozásra, melyet azután egyre rövidebb időközökben újabbak követtek. A műtéteket általában szombatra vagy késő délutánra időzítettük, hogy a sebészek munkáját lehetőség szerint ne zavarjuk, s ne keltsünk fel bennük az elviselhetőnél nagyobb ellenérzést.
A műtéteknél nagyon hiányzott egy szívókészülék, mely az általános sebészetben nem volt még használatos akkor, és így a műtő nem volt vele felszerelve. A korszerű műtőkben már akkor is hangtalanul működő „vízszívókkal” dolgoztak a seb mélyén összegyűlő folyadék vagy a zúzott szövet eltávolítására. Itt erre nem volt lehetőség. Komolyabb idegsebészeti műtéteket azonban szívókészülék nélkül nem lehetett végezni, s ezért Környey professzor beszerzett az egyik budapesti műszercégtől egy elektromos meghajtású vákuumszívót, mely bekapcsolásakor erős visító hangot adott, s ezt felerősítette az állvány, melyre szerelték és a műtő födéme. A készülék olyan lármát csapott, hogy az utcán már két sarokkal a sebészeti klinika főbejárata előtt hallani lehetett, hogy az idegsebészek dolgoznak.
Váljék a sebészek dicséretére, hosszú ideig tűrték a lármát, de 1949 tavaszán betelt a pohár, és távoznunk kellett.
Szerencsére a pécsbányatelepi kórházba akkor nevezték ki Mezey Józsefet – aki a kolozsvári sebészeti klinikán dolgozott, s nagy háborús traumatológiai tapasztalattal is rendelkezett – főorvosnak a sebészeti osztály élére. Az általunk okozott zaj ellenére kedvesen felkínálta a segítségét, és ettől kezdve egészen 1950 júniusáig Pécsbányatelepen dolgoztunk.
A bányakórház kb. 5 km-re volt a klinikától. Minden műtét előtt mentőautóval vittük ki a műszereket, a steril műtéti anyagot meg a betegeket. Naponta kétszer mentünk ki busszal a betegek ellenőrzésére és kötözésére. Hősi korszak volt, s nagy áldozatkészséget igényelt műtősnőtől, műtőstől egyaránt, Környeyről nem is beszélve. Ezekért az utazásokért még ma is hálás vagyok a sorsnak, mert az utazások alatt tettem szert szerény általános olvasottságra. Így olvastam el Németh László Égető Eszterét is, mely ha nem is közvetlenül, a gyermekkorom regénye. Minden szereplője régi személyes ismerősöm, és néhány mondatát már a regény elolvasása előtt is hallottam Égető Esztertől – azaz Kenéz Katalintól, gyermekkori szomszédom és játszótársam, Kristó Nagy István édesanyjától.
A regény nyilván az ő elbeszélései alapján született, gondosan megragadva a jellegzetes mondatokat, hogy illeszkedjenek a „csomorkányi” történethez és a miliőhöz.
Németh László, Környey István volt évfolyamtársa, a németek 1944-es bevonulása után Hódmezővásárhelyen tartózkodott, mert attól tartott, hogy Budapesten nincs biztonságban. A háború után még visszatért, és tanított a Bethlen Gábor Gimnáziumban. Erről mások máshol beszámoltak. Később, amikor az agyi érrendszer betegségeivel foglalkoztunk, elolvastam az ugyancsak Vásárhelyen írt könyvét, melyben a saját magas vérnyomás betegségét boncolgatja. Azt hiszem, a könyv megírásával éveket vett el magától. Egy hipertóniásnak mi sem árt jobban, mint az általa végzett rendszeres önmegfigyelés. De hát ő már ilyen volt…
A műtő helyiségeinek kialakítása 1947 júniusától 1950 elejéig tartott. A művelet lépésről lépésre történt. Az általános pénzhiány akkoriban nyomasztó volt, és a nagyon indokolt, ésszerű fejlesztésekhez szükséges szerény összegekre irányuló kérések elutasítása egy főnök számára meglehetősen megalázó. Minthogy semmiféle politikai hátszele nem volt, kénytelen volt az átlagosnál gyakrabban zsebre vágni a hivatalok visszautasításait. Ezért többnyire engem küldött a minisztérium ügyintézőivel folytatott tárgyalásokra. Ma már számomra is érthetetlen a (gátlástalan) bátorság, amellyel a különféle rendű és rangú hivatalok vezetőivel és beosztottaival tárgyaltam. Azt hiszem, pár évvel később egyik-másik akciómmal nem is mertem volna kísérletezni, de akkor… Volt persze egy sereg szórakoztató élményem is, melyeken Környey professzorral nagyokat nevettünk. Egyiket csak azért mesélem el, mert több vonatkozásban is jellemző. A műtő előtti folyosószakasz parkettájának cementlapokkal való kicserélése akkor körülbelül 20 000 forintba került, s ennek megszerzéséhez felmentem az Egészségügyi Minisztérium egyetemi főosztályának pénzügyi osztályvezetőjéhez. Az egyetem gazdasági szakemberei valamilyen okból nagyon tartottak tőle, és nem mertek velem beállítani hozzá, noha együtt utaztunk fel, igaz, ők más ügyben. Egy keskeny előszobából nyílt a hivatalos helyisége, a szobája melletti falon egy nagyobb íróasztal, egy írógépasztal egy öreg Remington írógéppel és egy hozzá pontosan illő, meghatározhatatlan korú, kissé molett, fémkeretes ovális szemüveget viselő, dekoratívnak nem mondható titkárnő volt. Halk és szolgálatkészen kedves!
Az írógépasztal és a főnök bejárati ajtaja között egy szék volt. Ha várakozni kellett, ide ültették le az embert. Ez alkalommal nem kellett várnom, mert az érkezésemet előre megbeszéltük. A tárgyalás nem tartott sokáig. Egy-két percen belül kirúgtak, s éppen csak elmondhattam a főnököm kívánságát. A határozott „nem” után felálltam, elhagyva a helyiséget lerogytam az ajtó melletti székre. A titkárnő kérdően rám nézett, és én elmeséltem kidobásom történetét, hozzátéve, hogy még nem tudom, hogyan fogok erről a főnökömmel elszámolni.
Ebben a pillanatban kilépett a főnök, és meglátott engem a széken.
- Maga mit keres még itt? – kérdezte. Mire a titkárnő:
- Ne tessék haragudni, hogy itt tartottam, de nem mer hazamenni, és megmondani a főnökének, hogy nem sikerült elintéznie a reábízott ügyet.
- Ismerem a professzorát! Nem csodálom, hogy nem mer hazamenni! No jó, jöjjön, megkapják a pénzt, de egy ideig ne lássam!
Azóta tudom, hogy nem attraktív titkárnők bőrében is rejtőzhet angyal! Elmeséltem a történetet Környeynek is, s noha nem volt szokása a hangos nevetés, most mégis így tett.
A műtő melletti szobákból az előkészítőn kívül sterilizáló, röntgenvizsgáló és előhívó helyiséget alakítottak ki, s itt kerültek felszerelésre az amerikai segélyből származó műszerek. Az ideg- és elmeklinikán 1950 áprilisában került sor az első műtétre, s ettől kezdve kis kihagyással egészen 1974. december 12-ig a műtő egyre növekedő beteganyagon, egyre növekedő műtéti számmal volt használatban.
A klinika általános felújítása miatt a műtő ekkor leállt, és az idegsebészet átmenetileg a központi klinikai tömbben nyert elhelyezést. Nyolc év után került vissza új helyére, jelentősen kibővítve, és akkor már (1982) önálló Idegsebészeti Klinikaként, elsőként a magyarországi orvosegyetemeken.
Mindezt csak azért írtam meg ilyen részletesen, mert Környey erőfeszítése nélkül a magyar idegsebészet fejlesztése – Budapesten kívül – aligha lett volna lehetséges.
Miskolczy professzor 1974-ben a Tudományos Akadémia elnökségének előterjesztést nyújtott be, hogy Környey Istvánt tudományos érdemeiért és az idegsebészet meghonosításáért folytatott tevékenységéért Állami díjjal tüntessék ki. Ebből nem lett semmi, az Akadémia azonban rendes taggá választotta.
A mellőzésnek, majd látni fogjuk, más oldalról, más vonatkozásban támadt, ma már érthetetlen indoka.
Közben az élet változatlanul ment tovább, és a klinikán jelentős tudományos eredmények születtek. A betegállomány átalakult, és a klinika ágyainak szám szerint több mint felét ideg-, idegsebészeti betegek foglalták el. A korábbi defekt (kezelésre alkalmatlan) elmebetegek kórházakba kerültek, és csak friss, kezelésre alkalmas elmebetegek maradtak.
Az ideg-, idegsebészeti betegek jelentős része szorul a gyógykezelés után rehabilitációra. Még az ötvenes években Jakab Irén a klinika alagsorában kialakított egy gyermek-pszichiátriai rendelőt, melyhez önkéntes segítőtársakat toborzott a Gyógypedagógiai Intézetben dolgozó tanárok közül. Ők végezték a pszichológiai vizsgálatokat. Egyikük, Gyenge Andorné, Jakab Irén távozása és a gyermekpszichiátriai rendelés elsorvadása után is a klinikán maradt, és a különböző beszédzavarok terápiájában, a beszéd rehabilitációjában végzett nagyon hatásos és kiváló munkát. Annak, aki nem látott még beszédzavarban szenvedő beteget, annak e munkának a legnagyobb türelmet is próbára tevő nehézsége és az eredménye nehezen vázolható.
A mozgászavarok rehabilitációja szintén a fontos feladatok közé tartozott volna. Ennek azonban a helyi és főleg anyagi (személyi és műszeres) feltételeinek megteremtése meghaladta a lehetőségeket. Ezen a gondon később a harkányi Gyógyfürdő kórházban meginduló rehabilitációs osztály segített.
