AZ ORVOSKÉPZÉSRE VONATKOZÓ ELKÉPZELÉSEI
AZ ORVOSKÉPZÉSRE VONATKOZÓ ELKÉPZELÉSEI
Másik fontos feladatának egy olyan tankönyvvázlat készítését tartotta, melyből a medikusok anyanyelvükön tájékozódhatnak az előadott anyag részleteiről. Ennek alapjai már egy korábban megkezdett, német nyelven írott diagnosztikai munkájában rendelkezésére álltak, s csak orvostanhallgatók számára elfogadható magyar fogalmazását kellett elkészítenie. A német változat sem hevert hiába az asztalfiókban, mert később egy, az idegbetegségek korai diagnosztikájáról szóló dolgozat formájában jelent meg, és ennek második kiadását, a kiadó kérésére, a szükséges módosítások elkészítése után, pár év múlva újra megjelentették.
Egyelőre azonban maradjunk az ideg- és elmegyógyászat oktatásának kérdésénél.
Az 1948-tól érvényes tantervi szabályzat a magyar orvoskarokon az ideg- és elmegyógyászat oktatását két félévben írta elő. A tanterv azt is előírta, hogy a szigorlaton az idegkórtannak határozott önállósággal kell rendelkeznie.
Környey így ír: Legfőbb jogosultsága ennek a rendelkezésnek abban a hatalmas haladásban rejlik, amelyen az ideg- és elmekórtan az utolsó 30 év során átment. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez az idő a kettős szakmának heroikus korszakai közé tartozik. Erre esik az idegsebészet kialakulása. Az általa nyújtott nagy terápiás lehetőségek elmélyedésre késztettek az elméleti diszciplínákban, de különösen a diagnosztikában. A sebészeti és röntgentechnika haladása új diagnosztikai eljárások kidolgozását is lehetővé tette. Ha az idegkórtani oktatás egyik fő értéke elméleti szempontból korábban főleg abban rejlett, hogy a szervi idegbetegségeknél az anatómiai és a klinikai viszonyok közötti párhuzam oly tökéletesen érzékeltethető, mint az orvostudomány kevés más fejezetében, az utolsó évtizedek egyik nagy eredményét a modern idegélettan tételeinek a klinika számára való értékesítésében láthatjuk. Kétségtelen a chronaxiás eljárás klinikai jelentősége, de hatalmas távlatot nyit meg az elektroencephalographia alkalmazása az idegkórtani diagnosztikában, amelynek máris ragyogó eredményét láthatjuk, bizonyos ún. epilepsia-alakok kórélettani elemzésében. Nagy a haladás az elmekórtani terápia terén is. Az utolsó mintegy 15 esztendő alatt alakultak ki a schock-, ill. a görcskezelési eljárások és egyes betegségek, vagy – óvatosabban mondva – elmekórtani tünetek műtéti kezelése a leukotomia alakjában. A korszak elejére esik a paralysis progressiva eredményes kezelhetőségének és kezelésmódjának felfedezése. (Itt kell megemlíteni, hogy az említett betegség alapkórképének, a szifilisznek gyógyításában a penicillin alkalmazása döntő jelentőségűnek bizonyult!)
Mindezeknek az eljárásoknak sikere nagy általánosságban függ a korai helyes diagnózistól. Ezzel vált szakmánk tanulmányozása különösen jelentőssé a gyakorló orvos számára. Minden gyakorló orvosnak kell ismernie a kórképek kezdeti, jó prognózist nyújtó alakjait, nehogy betegeik inveteráltan, kezelésre már kevés vagy egyáltalán semmi kilátást sem nyújtó stádiumban jussanak a szakorvos kezébe. Nagy lépéseket tett az elme- és idegkórtan karöltve más szakmákkal a határterületeken. A központi idegrendszer akut fertőző betegségeire, különösen a vírus-betegségekre vonatkozó ismereteink elmélyülése szükségessé tette, hogy ezeknél a fertőző betegségek szakorvosa és a gyermekorvos mellett az idegorvos is meghallgattassék. De megint csak a sebészi betegségek voltak azok, amelyek a kapcsolatot az idegkórtan és más orvosi szakmák között különösen élénkké tették. Állandóan rá vagyunk szorulva a VIII. agyideg két nagy rendszerének vizsgálatában a fülorvosra. De talán nem vagyunk szerénytelenek, ha azt állítjuk, hogy segítségéért mi is tudunk ellenértéket adni. Csak egyet említek, a Meničre-féle betegség Dandy által bevezetett kezelését a vestibularis gyök átmetszésével. Természetes, hogy a szemésszel való együttműködésre elsősorban a koponyaüregi nyomás fokozódásának a szemfenéken megnyilvánuló jelei adnak alkalmat. Ezért az idegorvos éppúgy kéri, hogy az orvosképzésben a látórendszerre vonatkozó alapvető vizsgálatok – elsősorban a szemtükrözés – minden orvos közkincsévé váljanak, mint a szemész. Azonban a szemfenéki vizsgálat sok egyéb neurológiai és pszichiátriai kórkép tisztázásában is fontos. Gondolok itt elsősorban a központi idegrendszer vérkeringési zavaraira, amelyek sokszor árulják el magukat a szemfenéki képben. Az endokrinológia nem egy kérdését szintén az idegorvos, és elsősorban az idegsebész, érdeklődése tartotta napirenden, így a hypophysis sebészi megbetegedéseivel kapcsolatosakat. Nem neurochirurgiai vonatkozásban a hypoglykaemiás schockot említem meg, mint idegrendszeri tünetekben megnyilvánuló endokrin, illetőleg belgyógyászati, esetleg hassebészeti betegséget. Több szakma találkozik a funicularis myelosis problémájában, amelynek kezelési sikere az ismert kórélettani és belgyógyászati felfedezéseknek köszönhető. Állnak előttünk olyan területek is, amelyeken még csak tapogatózva járunk, mint a vasomotoros betegségek és a vérnyomásbetegség sebészi kezelése, amelyben Észak-Amerika idegsebészei tettek alapvető lépéseket.
Kérdés, hogy az ideg- és elmekórtannak egy klinika keretén belül való művelésével és egy kézből történő oktatásával elértük-e a végső lépést. Egyelőre ne törekedjünk állásfoglalásra ebben a kérdésben. Csupán hazai intézményeink egy súlyos korszerűtlenségét emelném ki. Az idegsebészetről való gondoskodásban lényegesen elmaradtunk a magas orvosi niveaujú országokkal szemben. Az idegrendszer sebészetét önállóan nálunk csak az 1941–44 években művelte a kolozsvári ideg- és elmegyógyászati klinika idegsebészeti osztálya. Amidőn a kolozsvári egyetemből az újabb román impérium a Bolyai Egyetemet kialakította, azon az idegsebészet önálló tanszéket és klinikát nyert. A határainkon kívül működő magyar nyelvű egyetem tehát ebből a szempontból haladottabb fokon áll, mint saját egyetemeink. Nekünk meg kell elégednünk azzal, hogy legalább a debreceni és pécsi ideg- és elmeklinika vezetői maguk mívelik az idegrendszer sebészetét, anélkül azonban, hogy erre a technikai lehetőségek – legalábbis a jelen pillanatban – a vezetésük alatt álló intézetben magában meglennének. Ha ezen a téren sürgős segítség nem jön, az eddigi helyzet megmerevedik, s mint 1944 előtt, a sokféle próbálkozás közepette és a beteganyag szétszóródásával lehetetlenné válik, hogy a specializált munkahelyeken, nagy tapasztalati lehetőségek mellett alakuljon ki végre a magyar idegsebészet.
Orvosképzési szempontból első feladatunk az, hogy az új tanterv adta lehetőségeket megragadjuk, s az oktatást erőnkhöz mérten mindkét szakmában intenzívvé tegyük. Az elmekórtani oktatás számára jó alapot fog adni a III-éves hallgatók számára tartandó orvosi psychológiai collegium. Ezt is tekintetbe véve, meglesz az alap arra, hogy az újabb orvosnemzedék mind az elme-, mind az idegkórtan terén kellő kiképzésben részesüljön, éspedig mindkét fontos szempontból. Ez a két szempont: a lélektani gondolkodás kifejlesztése s a gyakorlati tevékenységhez szükséges ismeretek megszerzése. Teljes mértékben jogosultnak tartom azt a követelést, hogy az orvosképzésnek, így az egyetemi előadásoknak is elsősorban a gyakorlat kérdéseit kell szem előtt tartaniok. Osztozom abban a nézetben is, hogy a hazai oktatásunk ebben a vonatkozásban sok kívánnivalót hagy. Egyben azonban hangsúlyozom, hogy a jó gyakorlati tudás nélkülözhetelen előfeltétele az elméleti alap. Helyes kórismét felállítani és helyesen kezelni a csak valamennyire is nehezebb esetekben csupán az az orvos tud, akinek a kóros történésről, annak oki és konditionális alapjáról világos fogalmai vannak. A főiskolai oktatás célja az ismeretanyag közvetítése mellett, sőt felett az önálló gondolkodásra való nevelés. Ezért az egyetemi előadásnak túl kell mennie a gyakorlati ismeretanyag közvetítésén, megértetnie és gondolkodásra késztetnie kell, nyílt kérdéseket őszintén kell feltárnia. Mértékét nem a gyenge, nem is az átlagos, hanem a legkiválóbb hallgató igénye szabja meg.
Szakiskola szintjére az orvosi kar nem süllyedhet le. Mégis, midőn alkalmat nyerünk tantárgyaink intenzívebb előadására, figyelmet kell fordítanunk arra, hogy ez ne járjon hallgatóink túlterhelésével. Azonban, mint az előbb mondottam, meg kell tanítanunk a jövő orvosnemzedéket minden olyan kórkép ismeretére, amelynél a szakorvosi kezelés sikerrel kecsegtethet. Tudnia kell a gyakorló orvosnak, mikor forduljon tanácskérés szempontjából szakorvoshoz, mikor küldje betegét ideg- és elmegyógyászati szakintézetbe. Ezekből önként adódnak bizonyos társadalmi vonatkozások. Legfőbbjük természetszerűleg az, hogy minél több munkaerőt mentsünk meg az alkotni akaró társadalom számára, minél több embertársunknál akadályozzuk meg, hogy ronccsá és a társadalom ellenszolgáltatás nélküli eltartottjává váljék. A részletekből csupán egyet akarok kiragadni, a vonatkozást az orvosszakértői tevékenységgel. Nem az elmeorvos-szakértői tevékenységre gondolok, hiszen ez természetszerűleg a jövőben is aránylag kisszámú szakorvos kezén fog maradni. Azonban a társadalmunk iparosodása és a betegségi biztosítás egyre intenzívebb kiépülése halmozni fogja azokat az eseteket, amelyekben ideg- és elmekórtani ismeretek birtokában kell véleményt nyilvánítania az orvosnak. Meg kell szűnnie annak, hogy szervi idegbetegségek helytelen megítélése révén igazságtalanság essék akár munkavállalón, akár pl. katonai szolgálatra kötelezett egyéneken. Mint a legújabb példák egyikét említem meg, hogy a csigolya közötti korongok sérvképződésének megismerése révén az ún. ischias megítélése mennyire átalakult, és hogy annak, mint foglalkozási, illetőleg baleseti betegségnek milyen jelentősége lett.”
Környeynek az 1948-ban az orvosképzésről megjelent írása óta számos kisebb és egy nagyobb oktatási reform zajlott le. Kezdeményezőinek jóhiszeműsége nem vonható kétségbe. A 70-es évek elején végrehajtott reformot valószínűleg az 1968-as nyugati diák megmozdulások indukálták. Mire a reformokat nálunk bevezették, Nyugaton, ahol korábban kísérleteztek az újításokkal, és egyébként is más oktatási rendszerük volt, többnyire visszatértek a képzés korábbihoz hasonló változatához. Nálunk az oktatási reformhoz fűzött várakozások közül kevés teljesült, de ebben nagy szerepe van annak, hogy a hallgatók száma a reform bevezetése után tovább bővült, sőt idegen nyelvű oktatás is kezdődött. Mindezekhez a rendelkezésre álló beteganyag elégtelen. Az orvosképzés időtartama nem változott, s a vizsgakövetelmények helyenként és tárgyanként csökkentek. Mindez gyengén képzett, a szükségletekhez képest nagyszámú orvos előállításához vezethet.
A cél a gyakorlati képzés javítása, a betegellátás korszerűsítése lett volna. A változások azonban túl radikálisra sikerültek, mely korai heves ellenállást váltott ki, s a képzés oroszlánrésze – a hallgatókkal való közvetlen foglalkozás – avatatlan kezekbe került.
Mint egyebütt, az oktatók között is vannak különbségek, de a gyenge oktató bizony nagy csapás! Igaz, a tanároknak sem mindegyike kitűnő előadó, de az egyetemen azért mégiscsak több lehetősége van még a tehetségtelen szónoknak is előadási rutinra szert tennie, mint pl. egy kórházban vagy egy rendelőben. Ezért a tanári előadások tekintélyének és számának csökkentésére tett javaslatok nem voltak szerencsés lépések.
Az 1970-es években az Egyetemi Napok egyikén Pécsett egy előadássorozatot rendeztek meghívott előadókkal, a tanári előadás jelentőségéről. Az előadók, egy outsider pszichiáter, akinek a jelenléte sem volt egészen érthető, nem lévén egyetemi ember, bár (a tévé és a rádió révén) ismertsége meglehetősen nagy volt, valamint Szentágothai és Romhányi professzorok. A két utóbbi (a korábban pécsi, majd budapesti anatómusprofesszor, valamint a pécsi kórboncnok Romhányi) előadásaikkal demonstrálták, hogy mit is jelent egy igazi tanári előadás, s mi mindent tehet egy kitűnő előadó hallgatóságával, ha ért hozzá. A szegény pszichiátert őszintén csodáltam, hogy a két briliáns előadó-veterán mellett egyáltalán porondra mert állni. Az előadások tökéletesen igazolták, hogy az ún. tanári előadásnak a legigényesebb hallgatóságot kell a legmagasabb színvonalon megcéloznia, mint azt Környey 1948-ban ajánlotta.
Világosan kiderült, hogy a jó tanári előadást nem pótolhatja semmi. A gyakorlati oktatás természetesen fontos, nagyon fontos, de itt is a beteg mellett az oktatóé a főszerep. Az az oktató, aki nem tudja a hallgatókkal a kapcsolatot megtalálni, legjobb, ha elhagyja a pályát.
Környey aprólékos gondossággal készült fel az előadásaira. (Az elmúlt hetekben került ismét kezembe az 1948/49-es tanév előadásainak gyűjteménye. Valamennyi előadását akkortájt titkárnőjével leíratta, majd gondosan, alaposan átjavította. Ezeket az átjavított előadásokat használta később vázlatként.) Az előadásokba fektetett energiája mindig telt tantermet vonzott, s amíg a tanárok többsége arról panaszkodott, hogy az előadásain a padsorok üresek, nála inkább a helyhiány okozott gondot. De még őt is érték néha meglepetések! Még a Reuter-hagyatékból származó beteganyag volt az elmeosztályokon, többségük defect elmebeteg, akikkel egy aktív pszichiáternek nem volt már tennivalója, s Környey olyan betegeket akart demonstrálni az előadásán, akiknek a pszichés megbetegedéséhez szomatikus (testi) tünetek, pl. nőknél férfias szőrzet, elfogadhatónál jóval erősebb bajusz és szakáll társultak.
A reggeli betegviziten ki is választott egy nőbeteget a bemutatásra. A délelőtti látogatásnál, az előadás előtt a beteg nővére megtudván, hogy nővére szerepelni fog, borotvát kért kölcsön, és simára borotválta arcát. Elképzelhető Környey meglepetése, amikor a szomatikus elváltozások vázolása után bejelentette, hogy most egy ilyen „férfias” nőbeteget fog bemutatni, s utasította a főnővért, hogy a beteget vezesse be, s az frissen, simára borotvált arccal megjelent. Környeynek elakadt a lélegzete, s a hallgatóság vidám kacajban tört ki. Akik Környeyt ismerték, azok már azt is tudják, hogy hasonló eset még egyszer nem fordult elő!
1950-ben jelent meg Máttyus Adorjánnal közös dolgozata a strio-dentalis mészlerakódásról a Mschr. f. Psychiatr.-ben. Ez volt az első olyan munka, melyet már egy fiatal pécsi munkatárssal közösen írt.
