UTÓSZÓ

Teljes szövegű keresés

UTÓSZÓ
Az 1970-es években az egyetemi tanárok visszavonulásának ideje az a tanév volt, melyben a 70. évét betölti. Így az ő esetében erre 1972-ben került sor. Június 29-én délután két órára, az akkor még létező klinikai tanteremben öszszegyűltek a Pécsi Ideg- és Elmeklinika dolgozói, búcsúzni az intézet 25 éven keresztül volt igazgatójától. A több mint 100 főt befogadó terem zsúfolásig megtelt, de azok közül, akik 25 évvel korábban már a klinikán dolgoztak, csak alig-alig voltak.
Az orvosi kar nevében e sorok írója mondott rövid megemlékezést a negyedszázad alatt végzett munkáról, az elhunyt vagy eltávozott munkatársakról, valamennyiünk feledhetetlen barátairól.
Tudvalévő, hogy a harmincas évektől valamennyi magyar ideg- és elmeklinika élén idegkórtani érdeklődésű igazgatók álltak, de ők voltak felelősek az elmegyógyászat oktatásáért is. Sántha és Környey kanadai, ill. USA-beli tanulmányútja után pedig az idegsebészeti tevékenység oroszlánrésze is az idegklinikákon zajlott. Az orvostanhallgatók oktatása az említett három tárgyból – Budapest és Szeged kivételével – egészen 1982-ig az ideg- és elmeklinikák tanárainak volt a kötelme. A budapesti egyetemen az idegsebészetnek ma sincs önálló tanszéke.
A hatvanas évekig az ideg- és elmekórtan oktatása heti 5 órában történt s ezt kiegészítette heti egy órában egy orvosi pszichológiai kollégium, amelyre általában szombat délelőtt került sor. Az oktatásban bekövetkezett kisebb reformok révén a hatvanas években az előadások száma heti háromra csökkent, s ezt Környey úgy osztotta meg, hogy hétfőn idegkórtanból, szerdán idegsebészetből, pénteken pedig elmekórtanból tartott bemutatást és előadást. Az orvosi pszichológia oktatása hosszabb időn át szünetelt, majd külön kollégiumban más helyen ismét az oktatott tárgyak közé került. Az orvosképzés nagyarányú reformjára Környey visszavonulása után került sor, de bekövetkezésének szele már őt is elérte. Búcsúbeszédében külön kitért erre a kérdésre is.
Az érthető módon elérzékenyült, nagyon vegyes összetételű hallgatósága előtt (udvarostól orvosig a klinika valamennyi egészségügyi és nem egészségügyi munkaköre képviselve volt), a tőle megszokott rövidséggel és gondosan megszerkesztett mondataival vázolta az elmúlt 25 év fő eseményeit, a változásokat, és szerényen szólt a fejlődésről, amelyben valamennyi jelenlévő szerepét hangsúlyozta. Saját hibájául rótta fel, hogy ez a fejlődés nem volt eléggé észrevehető, s reményét fejezte ki, hogy a következő évek jelentős és előnyös változásokat hoznak majd. Sikereiről vagy mellőztetéseiről, melyekről majd a későbbiekben – utolsó egyetemi minősítésének felidézése kapcsán – esik szó, hallgatott.
Arra kérte munkatársait, hogy ügyeljenek az ideg- és elmekórtan egységére és azoknak a részletdiszciplínáknak a művelésére, melyek szorosan kötődnek az említett két alaptárgyhoz. Itt a neuropatológia, az idegsebészet, a klinikai neurofiziológia és -kémia gyakorlására és fejlesztésére gondolt. Ezeknek a tárgyaknak a továbbműveléséhez az alapok a klinikán akkor már rendelkezésre álltak, és a személyi feltételek is biztosítva látszottak. Úgy vélte, a klinika akkor fogja betölteni tudni szerepét az oktatásban és a különböző központi idegrendszerrel foglalkozó tudományok művelésében, ha minden szakág együtt marad, és a régi, szoros kapcsolat változatlanul megmarad az egyes diszciplínák között.
Végül megköszönte valamennyi munkatársának a szorgalmát és a segítségét, mellyel céljainak eléréséhez hozzájárultak, s további jó és eredményes munkát kívánt.
Környey professzor nem tartozott a könnyű főnökök közé. Minden munkatársától, bármelyik munkaköri kategóriához tartozott is, gondos és lelkiismeretes munkát várt el. Nem vagy nehezen viselte el az oktalan ellentmondást, és a nagyobb rendetlenséget vagy szabálytalanságot azonnal megtorolta, ha tehette. Furcsa volt látnom, hogy éppen azok érzékenyültek el leginkább, akik valaha részesei voltak a kemény főnöki dorgálásnak, majd kifejezésre is juttatták, hogy milyen hálásak az igazságos és szigorú magatartásáért. Ezek az emberek maradtak legtovább az intézetben, és még nyugalomba vonulásuk után is legtöbben szeretettel emlegették a korábbi kemény főnököt.
Míg Környey a tanteremben beszélt, ill. búcsúzott volt munkatársaitól, a szállítóvállalat emberei a korábban előkészített csomagokat és a tekintélyes személyes könyvtárat rakodták, és a búcsúzás befejezése után már csak a legszemélyesebb holmik berakása maradt. Gyönyörű, langyos júniusi délután volt, a nyitott ablakokon keresztül a betegek és a személyzet némán figyelték, amint a szállítókocsi hátsó ajtait lezárják, Környey professzorék beszállnak a vezetői fülkébe, és a kocsi lassan kigördül a klinika udvaráról.
Amikor a főbejárat ajtaja becsukódott a tehergépkocsi után, valamennyien éreztük, hogy vele együtt az a pajzs is távozott, mely eddig a klinika egységét hol szelíden, hol kemény s időnként nem kis gúnnyal fűszerezett megnyilvánulásaival védelmezte. Utóbbit főleg akkor alkalmazta, ha valakinek a tapintatlan vagy kritikátlan hozzá nem értéséről akarta véleményét kifejezésre juttatni.
Legegyszerűbb mindezt egy-két példával illusztrálni. Az Egészségügyi Minisztérium még nem létezett a negyvenes évek második felében, amidőn a miniszter Darvas Józseftől kapott egy levelet, melyben az egy – éppen az idegsebészet fejlesztésével kapcsolatos – elképzelésével szemben fejtette ki elutasító véleményét. Darvas József a népi írók politikában is szerepet vállaló csoportjának volt ismert tagja (bár irodalmi tevékenységének értéke, gondolom, még ma sem tisztázott egyértelműen). Környey megköszönte a levelet, nyugtázta annak tudomásulvételét, de „véletlenül” Darvas Szilárd miniszter úrnak címezte.
Darvas Szilárd szintén ismert író, s akkor a Ludas Matyi, a talán ma is létező vicclap országosan ismert főszerkesztője volt. Azt hiszem, szerencse, hogy az orvosi egyetemek rövidesen az egészségügyi miniszter hatáskörébe kerültek.
A fentebb említett „kemény önmérséklet” példáját csak ezért írom le, mert – azt hiszem – jól jellemzi azokat a körülményeket, melyek nem sokkal később Környey legszűkebb baráti köre egyik tagjának, Sántha Kálmánnak, a debreceni ideg- és elmegyógyász professzornak „ügyéhez” vezettek. Akkortájt, a negyvenes évek második felében az ún. társadalmi posztokra nem volt egyszerű feladat megtalálni a megfelelő embert. A választás többnyire úgy történt, hogy kiválasztottak egy „kádert”, lehetőleg fizikai dolgozót – a mi esetünkben egy betegápolót –, aki szerény szellemi képessége és ennek általa fel nem ismert volta miatt könnyen kézben tartható és irányítható volt, s lőn belőle szakszervezeti titkár.
Csaknem úgy, mint a teremtésnél.
Ezt a szegény embert bízták meg ezután, hogy egy személyzeti ügy kapcsán kiderítse, mennyire kezelhető és befolyásolható a frissen kinevezett idegklinikai igazgató.
Környeyhez könnyű volt bejutni, nem sokat adott az előzetes bejelentés formaságaira, fogadási időre, de súlyt helyezett az ügy fontosságára, ha a délelőtti órákban keresték. A szakszervezeti férfiú tehát bekopogtatott – az ürügyet egy lustasága miatt megfeddett betegápoló „esete” jelentette –, és bemutatkozás nélkül, meglehetősen egyszerű stílusban felelősségre vonta, hogy fegyelmi eljárás nélkül hogyan merészelte megdorgálni a „szakszervezeti tagot”!?
Környey az íróasztala mögött ült, átható tekintetével ránézett, majd felállt. Kezet fogva bemutatkozott, kinyitotta az ajtót, s „erre parancsoljon” megjegyzéssel kitessékelte. A derék funkcionárius lógó fejjel kisompolygott.
Úgy nézett ki, hogy az ügy ezzel befejeződött. Néhány héttel később, egy másik üggyel kapcsolatban barátunknak megint fel kellett volna keresnie a klinikát, ő azonban közölte, hogy még egyszer semmi pénzért nem hajlandó tárgyalni azzal a „reakciós vademberrel”.
- Miért? – kérdezték. – Gorombáskodott magával?
- Nem – válaszolta a férfiú.
- Mondott magának valamit egyáltalán?
- Nem – volt a válasz.
- Hát akkor mi az ördögöt csinált?
- Nem csinált az semmit, kérem, csak „úgy” nézett!
Aki ismerte ezt a tekintetet, az tudja, hogy nemigen volt más választása szegény embernek, mint a távozás. A társadalmi szervekkel kommunikálni képtelen „reakciós vadember” kifejezés megtapadt, és egész egyetemi pályafutása során elkísérte, sőt még azután is, ha a szükség úgy kívánta, visszhangzott többnyire olyanok szájából, akik Környeyt még csak nem is látták.
Röviddel ezután az érdemes szakszervezeti férfiú megbízói is belátták, hogy ez az ember alkalmatlan arra a szerepre, melyre szánták, és áthelyezték egy másik munkakörbe. Az Egyetemi Könyvtárba került, egy ott üresedésben lévő könyvtárosi állásra. A nyilvánvaló „ Verhältnis-Blödsinn” (pszichiátriai fogalom: a helyzetből adódó ostobaság) nem tett jót a hipertóniájának, és a „fordulat évében”, a május elsejei sörözés után, délutáni álmából nem ébredt fel többé. Agyvérzésben halt meg.
Lehet, hogy valamivel nagyobb türelemmel és engedékenységgel sok apró bosszantástól megkímélhette volna magát, de mert nem így volt, a kérdés már nem válaszolható meg. Azok közé tartozott, akiknek valamennyi érdemét elismerték, de… és mindig jött a de! Lehet, hogy ezen az áron sok mindentől megóvta magát, melyet talán nem szívesen mondott vagy tett volna? Lehetséges!
Leányának, amikor végzett, Budapesten nem jutott állás! Neki valószínűleg kétszer, de egyszer biztosan elutasították Állami díjjal való kitüntetését. Végül a nyolcvanas évek elején az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet igazgatójának előterjesztésére a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetésben részesült, mely akkor már inkább sértésnek, mint elismerésnek számított.
Már tanácsadóként dolgozott Budapesten, midőn megírta a magyar neurológia történetét, angolul. Ezt a kis kötetet egy kongresszusi kiadványnak szántam, és magánkiadás formájában jelent meg. A könyv híre eljutott szerte a világba, és soha annyi különlenyomat-kérést nem kaptam, mint ezért a könyvecskéért.
Később volt munkatársaival „közösen”, gyakorlatilag saját maga, megírta a magyar nyelvű Neuropathologiát, melyben Csermely Hubert régi barátja és neuropatológus társa volt a legfőbb segítsége. A köteten tíz éven keresztül dolgozott hangyaszorgalommal. Megjelenése után röviddel mindketten meghaltak.
Magyarországon 10 volt tanítványa lett egyetemi tanár, külföldön kettő, és számosan lettek kórházi főorvosok, c. egyetemi tanárok és docensek.
De most már, azt hiszem, itt az ideje, hogy a hivatalos véleményt is ismertessem róla. Az utolsó előtti minősítése a pécsi egyetemen 1971-ből származik, így szól:
„Nemzetközileg elismert nagy tekintélyű szakember. Tudományos munkájában főleg neuropatológiával foglalkozik. Az anoxiás-vasalis agykárosodások kórszövettanáról és klinikumáról könyve jelent meg az Akadémia kiadásában. Ezen témakörön kívül másik fő kutatási területe az idegrendszer gyulladásos betegségei. Az idegsebészet megteremtője hazánkban. Iskolájából számos jól képzett neurológus került főorvosi állásokba, sőt tanszékre is. Klinikáján kiváló szakmai hozzáértéssel vezette be a modern diagnosztikai és terápiás eljárásokat és teremtette meg annak tárgyi és személyi feltételeit. Ezek és az általa létrehozott agyszövettani laboratórium egyben a tudományos munka magas színvonalú művelését is lehetővé tette. Tudományos munkáinak eredményeit könyvén kívül 125 magyar és külföldi szaklapokban megjelent közleménye dokumentálja és ezek elismerését számos külföldi (Erb-emlékérem) és magyar (Hőgyes-emlékérem) tudományos kitüntetés, akadémiai tagság (a hallei Akademia Leopoldina, Royal Society stb. tagság), különböző neurológiai és pszichiátriai társaságok tiszteletbeli, levelező és vezetőségi tagsága (német, angol, francia tudományos társaságok részéről) tanúsítja, melyekkel jelentősen hozzájárult a hazai ideg- és elmegyógyászat külföldi megbecsüléséhez. Tudományos kapcsolatainak és tevékenységének hatósugara határainkon kívül is messzire visz. A nyugati országokon kívül kapcsolatban áll a szocialista országok tudósaival. Több magyar és külföldi tudományos szaklapnak főszerkesztője, ill. szerkesztőségi tagja.
Oktatói és tudományos tevékenysége során iskolát teremtett.
Mindenkor készséggel adta át tudását hallgatóinak, tanítványainak. Egyetemi előadásai rendszerezett, magas szintű előadások. Nyilvános referátumok tartásával segíti a terület orvosainak továbbképzését. Éveken át elnöke volt az Egyetemi Tudományos Szakosztálynak és szervezője rendszeres üléseinek.
Klinikáján fegyelmet követel, a legcsekélyebb mulasztást sem tűri. Mindamellett tanítványai, munkatársai a legnagyobb megbecsülésben részesítik. Betegeit önzetlenül, lelkiismeretesen kezeli.
Mint ember őszinteség, nyíltság, szigorú szakmai igényesség és az önmagát nem kímélő munkatevékenység jellemzi.
(A minősítés itt a fentitől eltérő betűtípussal és írógéppel, feltehetően más fogalmazóval a kövekezőképpen folytatódik:)
Mindezek mellett sajnálatos tény, hogy az állami vezetéssel való kívánatos együttműködés harmóniáját nehezíti az egyetemi közélet iránti érdeklődés hiánya, ami abban nyilvánul meg, hogy a tanácsülésekről feltűnő módon következetesen kimenti magát, az egyetem hivatalos ünnepségein nem vesz részt, a társadalmi szervek intézeti feladatainak gyakorlása iránt közömbös.
Így volt? Csupa dicséret és a végén a de…
Voltak, akik elítélték. Többször, indokolatlanul mellőzték, de azok, akik igazán ismerték, tisztelték.
Munkatársai és barátai előtt tanártársairól csak jót mondott. Bár nagyra értékelte az őszinteséget és tisztességet, úgy vélte, nem engedheti meg magának, hogy reá is érvényes legyen Pascal állítása: „…ha az emberek tudnák azt, amit egyik a másikról mond, nem volna négy jóbarát sem a világon.” (Pascal Gondolatai. Franklin, Bp. é. n.). Barátai megválasztásában csak emberi tulajdonságaik és nem politikai vagy vallási felfogásuk játszott szerepet.
A tudományos munkában az alaposságnak volt prófétája. Erre maga is igyekezett példát mutatni. Úgy vélte (talán tévesen?), hogy a nagy írásbeli tevékenység az alapossággal fordítottan arányos. Így a nagyon termékeny szerzőket nagy óvatossággal és talán gyanakvással kezelte. Feleslegesnek tartotta az ismétlést és az olyan előadásokat és dolgozatokat, amelyekből hiányzott az újdonság vagy az eredeti gondolat.
Ahogyan a természettudományokban az új felismerés érvényességének előfeltétele, hogy a fontos és már ismert természeti törvényekkel ne legyen ellentétben, úgy a neurológiában az idegrendszer anatómiájával való összeegyeztethetőség volt számára a megbízhatóság ismérve. Tisztában volt természetesen azzal, hogy az élőlényekben a morfológián kívül más hatásoknak is van, méghozzá nem is lényegtelen jelentősége. A pszichoszomatikus betegség fogalma jól ismert volt, és minden neurológus (és gyakorló orvos) számolt a lelki jelenségek nem elhanyagolható hatásaival a legkülönbözőbb eredetű testi folyamatoknál is. Ezért a munkában való elmélyedésnek különös jelentőséget tulajdonított, s gyakran idézte Drydent:
Errors like straws upon the surface flow,
He who search for pearls must dive below”
(A tévedések, mint a szalma, a felszínen úsznak.
Annak, aki a gyöngyöt keresi, mélybe kell merülnie).
Igyekezett elkerülni a tévedéseket.
Meggyőződése volt, hogy a nagy felismerések épülete is kisebb „kövek és téglák” halmazából áll, s ezért a kis megfigyelés fontosságát sem becsülte le. Egyáltalán igyekezett úgy élni, ahogyan azt Bacon a magas poszton lévőtől elvárta: „Hivatalod ellátásában a legjobb példák lebegjenek szemed előtt, az utánzással a tapasztalatok összességét használod fel. Utóbb állítsd önmagadat például magad elé, s tarts szigorú önvizsgálatot: vajon helyesen cselekedtél-é kezdetben. Ne hagyd figyelmen kívül azok példáját sem, akik helytelenül jártak el a te posztodon: nem azért, hogy magadat szépítsd emlékük befeketítésével, hanem hogy tudd, mit kell kerülnöd.”
1988. július 20-án hunyt el.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages