A HANGSZERTÖRTÉNETI KUTATÓ
A HANGSZERTÖRTÉNETI KUTATÓ
„Úgy tervezem, hogy összegyűjtöm
a magyar ábrázolt hangszerek teljes corpusát.”
(1929)
a magyar ábrázolt hangszerek teljes corpusát.”
(1929)
Lajtha hangszertörténeti érdeklődése és e tárgykörben írt publikációi népzenekutató munkásságának néhány éves közjátékaként jelentkeztek. 1920–21-ben lassanként elcsitultak a megtorló intézkedések, és amikor házi fegyelmi ügye is elsimult, megbízást kapott a Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményének gondozására.
Tevékenysége így két gyűjtemény körében folyt: a népzeneiben és a hangszertörténetiben. Mivel ekkoriban a szűkös anyagi helyzetben a néprajzi gyűjtések gyakorlatilag szüneteltek elsőrangú feladata a hangszertörténeti anyag rendezése és gondozása lett.
Új megbízatása teljesítéséhez nagy lelkesedéssel látott hozzá. 1922 őszén már elvégzett feladatként jelentette a „zenészeti szerszámok rendezésének és meghatározásának” befejezését. Hamarosan nekilátott a múzeum első hangszerkiállításának megrendezéséhez. Az akkoriban mintegy 80–100 hangszerből álló gyűjteménynek csak kisebb részét állíthatta ki, hiszen az épületben nem volt lehetőség a teljes anyag bemutatására. A teremhiány gondja még 1929-ben sem oldódott meg.
A gyűjtemény gyakorlati gondozásával egyidejűleg hangszertörténeti kérdésekkel kezdett foglalkozni. A Néprajzi Társaságban tartott első előadása 1921-ben e tárgykörben készült.
Hangszertörténeti írásai 1923–1929-ig – Isoz Kálmán hasonló tevékenységével együtt – a tudományág hazai alapvetését jelentik. Publikációinak témái széles körű érdeklődését példázzák.
Joachim Tielke és Mattheo Sellas Két régi lantjáról szóló tanulmánya a ma is élő kérdést – a történeti hangszerek szerepét az előadói gyakorlatban – tárgyalta. „A XVIII. és főleg a XIX. században elkezdődve napjainkban is tart még az a folyamat, amelyben … a hangszerek készítésében eddig mellérendelt jelentőségű szempont döntő fontosságúvá vált. Ez az új szempont a hangszerek hangerősségének hirtelen, mondhatnám mérték nélküli fokozása volt. Tagadhatatlan, hogy a hang intenzitásának növelésére irányuló tendenciák már azelőtt is megvoltak, túlsúlyra azonban sohasem kerültek.” Ez az a folyamat, „amely megölte a kissé nazális hangú, de végtelenül finom gambát, amely kiszorította a gyengéd, fátyolos hangú sokféle violákat, amely a ragyogó, sokszínű, a polifóniát szinte tökéletesen reprodukáló cembalo helyébe a sok kvalitású és sok hibájú zongorát ültette”. (1927)
Állásfoglalása történészi szemponton kívül zeneszerzői meggyőződéséből fakadt. Erősen vonzódott a már használatból kiszorult hangszerek színbeli gazdagságához. Nem kis örömmel tapasztalta, hogy a francia zene új törekvéseiben is új szerepet nyernek a történeti hangszerek. Úgy vélte, hogy „egyre nagyobb azoknak a muzsikusoknak tábora, akik megunva a mai hangszermonstrumokat (nézetem szerint helyesen), követelik, hogy a barokk építési elveket újra alkalmazzák”. (Magyar hangszerábrázolásokról. 1929.)
A Nemzeti Múzeum gyűjteményének egyes darabjai inspirálták tanulmányait. S bár ezek címük szerint egy-két hangszer, hangszercsoport történetének bemutatását ígérték, jóval többet tartalmaztak. Történeti és zenetörténeti ismereteit egyidejűleg a múzeológiai tárgyleírás és gyűjteményvédelmi követelményekkel egészítette ki. Szinte valamennyi írásában hangsúlyozta a kutatás legfontosabb teendőit. A hangszergyűjteményt saját gyűjtései által is gyarapította. 1927-ben javasolta: „Fontos volna még átkutatható régi hangszerállományunk tudományos felleltározása. Értékes magángyűjteményeinkről is csak azt tudjuk, hogy vannak, és csak sejtjük, mit tartalmaznak … Hiszem végül, hogy ezáltal sok adat kerülne elő a régi magyar hangszerkészítő mesterekről is, és tisztább fényben láthatnók zenei kultúránknak ezeket a fejezeteit, amit eddig homály borított.” (1927)
A hangszertörténet vonzásában töltött néhány év további kezdeményezésekre vezette. Magyar hangszerábrázolásokról (1929) című tanulmánya a hazai ikonográfiai kutatás igen korai jelentkezése. E kutatások európai eredményeire hivatkozik, s rámutat, hogy „a magyar zene- és hangszertörténet az ábrázolásokon kívül úgyszólván mozdulni is alig tud. Hazánk annyi csapással, dúlással, pusztulással teljes története magyarázza, miért nem maradt fenn több hangszerünk. Amit a tragédiák meghagytak, azt a nemtörődömség, továbbá a hozzáértés és megbecsülés hiánya végleg elpusztította. Úgy tervezem, hogy összegyűjtöm a magyar ábrázolt hangszerek teljes corpusát” – közölte lelkes szándékát.
Tanulmányát sorozatindítónak szánta. Az elemzésül választott négy példában nem „rendszert” kívánt adni, hanem inkább a kor, az anyag szempontjából való változatosságra törekedett. A középkori pécsi székesegyház szobrait, szobortöredékeit, Kupetzky János festményét, Nagy Ignác Tisztújítását és egy néprajzi tárgycsoport értelmezését az elemzés példáiul szánta.
A néprajzi körű ábrázolások esetében a tárgyak csoportos értékelését javasolta. Felismerte, hogy „nemcsak valamely hangszer elterjedtségéről…hanem a hangszerek népi elváltozásának egész soráról tesznek tanúságot e népi kerámiák, faragások, vésések”. E tanulság újabb tervet ébresztett benne: „érdekes lenne nem zenei célzatú, sokszor sajátos elstilizált népi hangszerképek együttes publikálása” -írta említett tanulmányában.
Tudta, hogy az ikonográfiai kutatások eredményességének a nemzetközi kutatás összehangoltsága a feltétele. „Ha minden ország kiadná a maga kor s típus szerint csoportosított teljes anyagát, a hangszertörténet egyrészt nagy fontosságú forrásművekhez, másrészt meg sok kérdésre világot derítő segédtudományhoz jutna.” (I. m. 1929.)
Lajtha egymaga nem készíthette el a magyar ábrázolt hangszerek corpusát. Hangszergyűjtői programját sem tudta folytatni a múzeum hangszertörténeti gyűjteményéből való távozása után. Tucatnyi éleslátásától, ügyszeretetétől inspirált javaslatának megvalósítása nem egy ember, hanem – meglehet – fél évszázad feladata lesz.
1928-29 táján kötelességének érezte, hogy a kutatási lehetőségek javulásával egyidejűleg visszatérjen a népzenekutatáshoz. Ekkor már nem dolgozott a hangszergyűjteményben. Amikor tíz év múltán ismét hangszeres témáról publikált, tárgyát már a népi hangszerek köréből vette. Dincsér Oszkárral közösen írt tanulmányával végképpen elbúcsúzott a tárgykörtől. (A tekerő. 1938.)
