ÉLETRAJZI ADATOK
ÉLETRAJZI ADATOK
Az a család, amelyben Lengyel Béla a Békés megyei Körösladányban 1844. január 4-én megszületett, az „ebesfalvi” nemesi előnevet viselhette, ami bizonyítja, hogy az erdélyi Ebesfalváról, a későbbi Erzsébetvárosról származtak. Nem tudjuk, hogy az ősök mikor mozdultak ki az ősi fészekből, valószínű azonban, hogy az elszegényedett, értelmiségi pályára, megyei szolgálatba lépett köznemesek sorsa volt az övék is. Az első, akiről határozott tudomásunk van, nagyatyja, aki Békés vármegyénektiszti ügyésze volt, s akiről a hagyomány azt tartja, hogy működésével kiérdemelte az „igazságos” jelzőt.
Édesapja, Lengyel Kálmán, gazdatiszt volt, aki fiatalon, 38 éves korában, 1852-ben meghalt; túladagolt gyógyszer okozta mérgezés vitte sírba. Édesanyja, Schrot Ágnes, aki egyébként Than Károly édesanyjának, Schrot Juliannának volt testvére, 1954-ben Pestre költözött, hogy könnyebben oldhassa meg az alsóbb iskolai osztályaiban kimagasló tehetséget és szorgalmat mutatott fiának iskoláztatását.
Az akkori „úri” iskola a főgimnázium volt, a polgárság, s vele együtt a modernül gondolkozó értelmiség jelentős része egyre jobban igényelte és megkedvelte viszont a rövidebb tanidejű (6 éves), de a gyakorlati életre jobban felkészítő reáliskolákat. Így lett Lengyel Béla a pesti főreáliskola tanulója. Kémiából az a Preysz Móric volt tanára, aki a borfőzés útján való tartósítási módszerét már pár évvel Pasteur előtt felfedezte, és akit középiskolai tanárként ért az a kitüntetés, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé választotta.
Annyira megszerette itt Lengyel Béla a műszaki tantárgyakat és talán még jobban az elméletet kiegészítő gyakorlatokat, hogy a „főreáltanoda” elvégzése után a mai műegyetem elődjére, az akkori ún. „politechikum” mérnöki szakosztályába kérte felvételét. Tekintettel kitűnő reálsikolai végzettségére, a mérnöki szakosztály második évfolyamába vették fel. Amikor utolsó (ötödik) 1865/66-i tanévébe lépett volna, jó polytechnikumi eredményei és egykori reáliskolai tanárának, Preysz Móricnak igen kedvező véleményezése alapján unokatestvére, Than Károly segítségével beiratkozott a tudományegyetemre is, sőt, amikor elnyerte az egyik vegyésznövendéki ösztöndíjat, elhatározta, hogy végleg pályát változtat.
Különösen a kémiai gyakorlatokon felmutatott rendkívüli kézügyessége, kitartása a kísérletezésben az, amivel már reáliskolai tanulóként felkeltette Preysz Móric figyelmét. „Az elemzésben tanúsított biztos tapintat és az előforduló munkálatoknál kifejtett kéz beli ügyessége” – mindez jó elméleti kémiai megalapozottsággal párosulva – tette méltóvá, hogy már a következő, 1866/67-es tanévben megtisztelő tanársegédi kinevezést is adhattak Lengyel Béla kezébe.
Akkor – és még sokáig – a tansegédszemélyzet megbízását évről évre meg kellett újítani, ezt az ő esetében is megtették. Tanársegédi ideje alatt olykor Than helyett előadásokat is tartott, fő feladata azonban a gyakorlatok vezetése volt. Itt a hallgatókkal való foglalkozás mellett alaposan begyakorolta magát az akkor korszerű klasszikus analitikai eljárásokba. Analitikai tudását felhasználva részt vett a természettudományok nagy tekintélyű szervezője és terjesztője, a Természettudományi Társulat által meghirdetett pályázaton. Öt magyar búzafajta elemzését végezte el és az ebből levonható következtetéseket állította össze. Pályaművét dicsérettel jutalmazták.
Ez a pályázat is hozzájárult ahhoz, hogy ismertté vált neve szakkörökben. Így érthető, hogy amikor 1868-ban a debreceni Mezőgazdasági Tanintézet kémiai tanszékének betöltéséről volt szó, reá (az akkor mindössze 24 éves fiatalemberre) esett a választás.
Régi szokás volt, hogy a valamelyik tanszékre kinevezettnek, ha nem volt külföldi tapasztalata, legalább fél, de inkább egy év külföldi tanulmányútra adtak ösztöndíjat. Így jártak el a Műegyetem első kémia professzora – aki egyben Lengyel Bélával is megszerettette a kémiát –, Nendtvich Károly esetében is, hogy csak egyetlen példát mondjunk a sok közül, és így történt az az éppen kinevezett főiskolai tanár esetében is. Állami ösztöndíjjal Heidelbergbe zarándokolhatott el, ahova elsősorban Robert Bunsen, a kémiai analitika világhírű művelőjének, a spektroszkópia egyik megalapítójának híre vonzotta, akiről egyetemi tanítójától és intézeti főnökétől, Than Károlytól oly sok szépet hallott. Heidelbergben azonban talán még jobban hatottak reá a fiatalabb, ugyancsak maradandó nevű tudós professzorok, Helmholtz és H. Kopp, akiknek óráit szorgalmasam látogatta.
A heidelbergi tartózkodás más vonatkozásban is igen gyümölcsöző volt. Than felkérésére részletesen tanulmányozta az ottani, világszínvonalon álló laboratóriumok építési elveit és korszerű berendezését. Ezeknek a megfigyeléseknek gondos figyelembevételével készült el a pesti egyetem új kémiai intézete, amely túl is tett a példaként megfigyelt intézeten. Teljes joggal írhatta később, az intézet elkészülte után Lengyel, hogy „a felszerelése olyan, minővel a külföld egy hasonló czélú intézete sem versenyezhet”. Érthető tehát, hogy később messzi egyetemek tervezték kémiai intézetüket a pesti mintájára (pl. Birmingham).
A tanulmányút során Lengyel már félév múlva, az 1868/69-es tanév második felében az előadások hallgatása mellett tudományos kutatómunkát is végzett. Bunsen tanársegédével. A. Emmerlinggel együtt a Than által felfedezett karbonil-szulfid és a foszgén sajátságait vizsgálta. Egyidejűleg Bunsen részére, aki akkor ródiumvegyületek tanulmányozásával foglalkozott, különféle új ródium vegyületeket állított elő.
Ebben a munkában kifejtett buzgalma és ügyessége folytán felfigyelt reá Bunsen, s felkérte, hogy az éppen akkor megüresedett egyik tanársegédi állást foglalja el.
Itthonról kért és kapott engedély alapján – lemondva debreceni katedrájáról – az 1869/70-es tanévet is Heidelbergben mint Bunsen „előadási tanársegéde” töltötte el. Feladata a Bunsen előadásaihoz szükséges kísérletek előkészítése volt. Ekkor járta ki az előadási kísérletezés magasiskoláját, amely később saját előadásaival kapcsolatban oly sok elismerést, sőt csodálatot szerzett számára. Megfigyelte, hogy Bunsen előadásain és kutatómunkájában egyaránt sokszor igen egyszerű eszközöket használt, ezeket sokszor spanyolviasszal gyufaskatulyából, üvegcsőből állította össze, úgy azonban, hogy bemutató kísérletei szemléletesek voltak, s kutatómunkája során így is örök életű eredményeket kapott.
Az előadási tanársegédi munkakör sok munkát adott az igen lelkiismeretes, különben is ebben a munkakörben kezdő Lengyelnek, mégis maradt annyi ideje, hogy más professzorok előadásait is hallgassa, s hogy annyi kísérleti munkát végezhessen, hogy annak alapján 1870-ben doktori disszertációt nyújthasson be. Még abban az évben szép sikerű szigorlata alapján a heidelbergi egyetem bölcsészdoktorrá avatta.
A szépen felfelé ívelő életpályát megtörte a még abban az évben kitört francia–német háború, amelynek következményeként – mint külföldi állampolgár – Lengyel nem maradhatott tovább Heidelbergben, haza kellett jönnie. Még a tervezett nagy németországi körútját sem tudta megvalósítani, pedig szerette volna a kémia akkori vezető országának, Németországnak más egyetemeit is megismerni.
Itthon megszerezte a magántanári habilitációt a „vegytan módszerei”-ből. Mint ilyent érte a minisztérium kinevezése egyetemi „segédtanárrá”, ami kb. a mai docensségnek megfelelő rang volt. Than Károlynak kellett segítenie, most már nemcsak a gyakorlatok vezetésében, hanem az elméleti oktatásban is. A kémiaoktatási feladatok (vegyészek, tanárok, gyógyszerészek képzése, orvostanhallgatók oktatása) annyira felhalmozódtak, hogy azok ellátása érdekében már 1872-ben egyetemi rendkívüli, majd 1877-ben rendes tanárrá nevezték ki Lengyel Bélát. A két egyetemi tanár munkakörét nem választották szét egészen szabatosan, ezért munkájukban sok érintkező pont maradt, ami Than és Lengyel, e két kiváló tudós és ember között óhatatlanul bizonyos fokú súrlódásra vezetett.
Lengyel Bélának éveken keresztül heti 10 órát kellett tartania, 5 órában „kísérleti vegytan”-t, 5 órában „gyógyszerészi és elemző vegytan”-t adott elő. A hallgatók létszámának gyors emelkedésével elég hamar nagyobb oktatási terhelés hárult a két professzorra mint azelőtt egyre. Igen nehéz problémákat vetett fel az egyre szorítóbb helyhiány. Az 1872-ben még tágas, korszerű kémiai intézetben csak egy nagy és egy kisebb tanterem volt.
A vegyészhallgatók kísérleti kémia előadására Than Károly engedte át a nagy előadót, a kísérletes oktatás miatt a másik előadást oda, a nagyobbik előadóterembe beiktatni már nem lehetett, mert Than előadásain is sok, nagy munkával előkészíthető kísérletek folytak.
Előbb a kémiai intézet kis tantermében tartotta Lengyel a gyógyszerészek előadásait, de a 44 m2-es, 52 személyre berendezett tanterem rövidesen csak a hallgatók felét tudta befogadni. „A levegő 10’ alatt oly rossz lesz – panaszkodott a miniszterhez küldött beadványában Lengyel –, hogy a beszéd csaknem lehetetlenné válik, s az előadó meg hallgató főfájással távozik a teremből.”
Ezek a szavak nem a panaszkodókra jellemző szokásos túlzásából eredtek, ennek ellent mondana Lengyel szinte túlzásba vitt feltétlen igazmondása, de maga helyett beszél az az adat, hogy 887-ben egyik előadásának 137, másiknak 107 hallgatója volt, tehát kb. 250 hallgatónak összesen heti 10 órában tartott kísérletekkel egybekötött előadásokat.
Szívességből Jurányi professzor egy másik épületben elhelyezett növénytani intézetében engedte át az egyik előadás számára a kellően tágas, de nem a kémiai kísérletekhez berendezett tantermét. Az előadáshoz szükséges eszközöket és tárgyakat minden egyes alkalommal az utcán keresztül kellett szállítani, s erre a célra segítő személyzet (szolga) sem állott rendelkezésére. Lengyel azonban – egykori hallgatói szerint – így sem hagyott el soha egyetlen szükségesnek ítélt kísérletet sem, inkább csak figyelmeztetésként írta a miniszterhez írott felterjesztésében, hogy „ilyen körülmények között kísérlet helyett csak krétával lehet tanítani”.
Laboratórium céljára a kémiai intézet két, egyenként 30 m2-es helyisége szolgált, itt kellett volna elhelyezni az előadási eszközöket, gyűjteményt, itt kellett volna gyakorlatokat tartani, tudományos kutatásokat végezni, de itt helyezték el az „ásványvíz elemző intézetet”, amelynek ugyancsak ő volt a vezetője, s amelyről a későbbiekben lesz szó.
A kémiai épület zsúfolttá válása során 1886-ban Lengyel Bélának át kellett adnia a kémiai épületben volt lakását, ebből azonban ő csak egy irodát és egy szertárhelyiséget tudott megkapni, a többi Than ugyancsak egyre szűkebbnek bizonyult intézetének lett a helyisége.
1888-ban végre a valóságban is megvalósult az egyetemi második kémiai intézet: a természetrajzi épület első emeletén kapott két nagyobb és három kis, egyablakos szobából álló traktust. Ez, ha tágasabb volt is az eddigi elhelyezésnél, kutatási és oktatási célra még az ez előttinél is alkalmatlanabb volt. Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy az egyetemi tanács azon nyomban elhatározta, hogy egy új kémiai intézet felépítése ügyében intéz felterjesztést a kormányhoz. Ennek azonban semmi hatása nem lett, Lengyelnek 21 évet kellett eltöltenie ebben a rossz helyzetben. Kitartott azonban az akkor oly lendületes fejlődésnek indult Budapest legmagasabb rangú oktatási intézménye mellett, hiába ajánlották fel neki már 1877-ben az akkor Kolozsvárt létesült második magyar tudományegyetem kémia katedráját, majd 1882-ben az akkor megüresedett, időközben ugyancsak egyetemi rangra emelt Műegyetem kémiai tanszékét.
A II. sz. Kémiai Intézet jó elhelyezést csak akkor kaphatott, amikor a Műegyetem lágymányosi épületei elkészültek, és a Műegyetem akkori Esterházy (mai Puskin) utcai épületét kiürítették, s a helyiségeket egységes terv szerint átalakították. Évekbe telt azonban, míg az erősen megrongált helyiségeket rendbehozták, addig a II. sz. Kémiai Intézet két helyen elosztva kapott helyet. Lengyel a „bölcsészhallgatókkal”, tehát a vegyész- és a tanárjelöltekkel a régi helyiségekben maradt, adjunktusa, Weszelszky Gyula viszont a gyógyszerészhallgatókkal a Műegyetem egykori, még használható helyiségeiben szorongott. Az épület helyreállítása után már csak az 1909/10-es tanévet kezdhették meg olyan körülmények között, amilyenekről Lengyel mindig álmodott. A szép környezetet, jó munkafeltételeket már nem tudta kihasználni. Egy szokásosan átdolgozott nap után, 1913. március 11-én reggel elérte a könyörtelen, hirtelen szívhalál. „Fájdalom, mikor már eljutottál oda, hogy se tér, se idő, se anyagi eszközök hiánya nem korlátozhatott volna eszméid megvalósításában, erőd kimerült, s végképpen pihenni tértél” – mondotta gyászbeszédében az Akadémia nevében az egykori tanítvány; a későbbi jó barát és az oktatásban és ismeretterjesztésben igaz harcostárs, Ilosvay Lajos.
Temetése a nagy embernek kijáró pompával történt az egyetem aulájából.
Élete lezárult, működésének emléke azonban tovább élt, elsősorban volt tanítványaiban, közvetlen munkatársaiban. Olyanokat találunk egykori tanársegédei között, akik később maguk is kimagasló nevet szereztek a kémia hazai történetében (Ilosvay Lajos, Kalecsinszky Sándor, Nuricsán József, Emszt Kálmán, Weszelszky Gyula, Doby Géza, Mautner Nándor stb.)
Tudományos kutatói, ismeretterjesztő és szervező tevékenysége egyaránt emlékezetes marad. Rendkívül sokoldalú volt, aki tudatosan nem maradt sokáig egy témánál. Szerinte a „chemiai kutatásoknál sohasem szabad a kísérletezőnek önmaga által megadott úton haladni, mert ezen körülmény esetleg elfogulttá teszi az illetőt vagy olyan dolgot szuggerál önmagának, mely a ténybeli észleletekkel merőben ellenkező”.
A továbbiakban megkíséreljük gazdag életművét néhány munkaterületének bemutatásával érzékeltetni.
