KÖZÉLETI TEVÉKENYSÉGE
KÖZÉLETI TEVÉKENYSÉGE
A századforduló körüli időben a magyar tudósok, különbösen azok, akik egyetemi katedrán ültek, rendkívül fontos feladatuknak érezték, hogy részt vegyenek az ország közéletében. Ahhoz tehát, hogy az illetőről reális képet kaphassunk, nem elég csak a munkahelyén kifejtett tudományos és oktatói tevékenységét szemügyre venni, hanem azt is nagy súllyal kell mérlegelnünk, milyen mértékben vette ki részét hazánk pezsgő egyetemen belüli és kívüli életében mint tudományszervező és társadalmi vezető, mint iskolán kívüli ismeretterjesztő.
Az egyetemen belüli megbecsültségét eléggé mutatja, hogy abban az 1895/96-i tanévben ültették a rektori székbe, amikor az ország az ezredévi ünnepség lázában élt. A jelentős, mégha talán túl is hangsúlyozott évforduló alkalmával az egyetem 53 tiszteletbeli doktorának diplomáját írhatta alá és adhatta át, köztük olyanoknak is, mint volt professzorának, Than Károlynak, volt külföldi mesterének R. Bunsennek, továbbá olyan híres természettudósoknak, mint M. Berthelotnak, Lord Kelvinnek. Ő maga akkor miniszteri tanácsosi kitüntető címet viselt, amivel az akkor sokak által irigyelt „méltóságos” cím járt. Amikor azonban a rektori székétől az egy év letelte után búcsúzott, jellemzően nem ezt, hanem azt érezte legnagyobb kitüntetésének, hogy rektori munkásságával az egyetemi ifjúság ragaszkodását érdemelhette ki.
Vezető állásában mutatott bölcs mértéktartását egyetemi tanár kollégái sem felejtették el, s a legnehezebb esetekben őt kérték fel a tanácsadásra.
Így történt ez az egyik legkényesebb ügyben is: valaki (esetleg csak akaratlanul) letörte az egyik címer koronájáról a keresztet. Ezt kihasználták a diákság antiszemita beállítottságú hangadói, és inkább politikai, mint vallási jelképként a kereszt kifüggesztését követelték minden tanteremben. Lengyel, akit az ügy kivizsgálásával és javaslattétellel bíztak meg, igen jó taktikával és logikával elfogadta a diákság hangadóinak azt az érvelését, hogy a kereszt jelképe a Pázmány Péter által alapított egyetem múltjával és jellemével nem ellenkezne, de hozzátette, hogy „ebből nem következik, hogy ennek kifüggesztése szükséges, vagy célszerű”. Csak arra vezetne ez, hogy más felekezetűek (pl. a reformátusok vagy az egyetemi hallgatóság 30/-át kitevő nem keresztények) érzékenységét megsértené. „Már pedig a tudományos, tehát tárgyilagos igazságok hirdetését, elfogadását semmi sem akaszthatja meg jobban, mint az erre hivatottak egyenletlensége vagy éppen szenvedélyessége, származzék az bármily okokból” – írta jelentésében.
*
Igen jellemző az, amit Lengyel Béla egyetemen kívüli működéséről megállapíthatunk.
Elsőnek azt kell megnéznünk, mit tett a Természettudományi Társulatban, hiszen ez az 1841-ben alakult, egy időben Európa legnagyobb taglétszámú s egyébként is legerősebb természettudományi egyesülete a hazai sajátos helyzetben a tudományos kutatások irányítása és összefogása, valamint terjesztése terén az egész világon példa nélkül állott. Lengyel Béla még egyéni tudományos ambícióit is feláldozta azért, hogy e társulat ügyét előbbre vigye, mint azt a Társulat története hangsúlyozza is.
Már akkor a Társulat tagjai közé lépett, amikor az – az alapító Bugát Pál által a reformkorszakban kijelölt úton haladva, a Bach-korszak elnyomását elég nagy nehézséggel ugyan túlélte, de a kiegyezés korát megelőző években kifulladt és – új utak kidolgozására szorult.
A Társulat történetében sorsdöntő volt az a felismerés, hogy az új körülmények között a népszerűsítéssel végezhetnek csak hasznos munkát, s ezzel menthetik meg egyesületüket is. A döntő lépést az akkori első titkár, a neves fizikus és nyelvész, id. Szily Kálmán nevéhez szoktuk kötni, ez azonban csak részben igaz, mellette tevékeny részt vállalt az akkori egész vezetőség, Than Károly elnök és a két másodtitkár, akik közül az egyik Lengyel Béla volt. Mindaz a dicséret, amely e kor társulati vezetőiről elmondható, jelentős részben reá is áll. Ettől az időtől kezdve több mint négy évtized alatt olyan munkát végzett, amelyről csak a legnagyobb szerénysége folytán mondhatta ezt: a Társulatot „több-kevesebb sikerrel, de mindig szeretettel és oly mértékben szolgáltam, a mennyire alkalmam nyílt és tehetségem megengedte”. Lengyel Béla működése a Társulatban korszakalkotó eredményekre vezetett.
A másodtitkárságot rövid ideig viselte, 1871-ben, majd 1887-től 1893-ig az első titkári tisztet látta el, utána egy ideig nem viselt különösebben időigényes vezető funkciót a Társulatban (erre az időre esnek legfontosabb tudományos eredményei). 1904-től 1910-ig alelnök, majd 1910-től 1913-ig, haláláig a Társulat elnöke volt, ezek mellett 1895-től a Chemia-Ásványtani Szakosztály alelnöke, majd Than halála után elnöke volt. Több mint 40 évig volt tehát a Társulat vezetőségében, erre az időre esik – jelentős mértékben az ő érdemének tulajdoníthatóan – a Társulat rohamos megerősödése. Míg a 60-as években alig több mint 500, 1913-ban már jóval több mint 1000 szakember és érdeklődő fogadta el a Természettudományi Társulat célkitűzéseit és fizette rendszeresen az akkori időkben számottevő tagsági díjat.
A Társulat elnöki székében harcolt azért, hogy a tagok is, a természettudományok művelői, az ipar előretörésével együtt méltó megbecsülést kapjanak, szakítsanak azzal, hogy az ország vezetői csak jogászok lehessenek.
Elsősorban Lengyel Béla személyes érdeme, hogy a Szily Kálmán által javasolt út töretlenül megvalósult a Társulat életében. Nekik köszönhető, hogy a népszerűsítés vonalának követése nem vezetett más irányban torzulásra. Helyesen, idejében vette észre, hogy „a lendület, a melyet a természettudományi ismereteknek népszerű modorban való terjesztése adott, teljesen háttérbe szorította a szakszerű működést”, márpedig a két oldalt elválasztani rendkívül veszélyes lenne, mert – mondotta – „Téved az, a ki azt véli, hogy szakszerű tudományos munkásság nélkül jó népszerű előadásokat lehet tartani és jó czikkeket írni”. Igaz meggyőződéssel mondhatta halála előtt pár hónappal: „Az az út, amelyen eddig haladtunk, helyesnek és jónak bizonyult.” Jó bizonyítékként szolgált ehhez az, hogy egyidejűleg ő számolhatott be a tízezres taglétszám eléréséről, amely a Természettudományi Társulatnak lényegileg a tetőpontját jelentette. Rövidesen kitört a világháború, ez, majd a békekötés következményei véget vetettek a Társulat aranykorának.
A Szily által alapított Természettudományi Közlönynek Lengyel első titkársága alatt buzgó szerkesztője volt. Erre az időre esik, az ő személyes érdemének tulajdoníthatóan, a Közlöny kibővítése a negyedévente megjelenő Pótfüzetekkel. Úgy gondolta, hogy itt jelenhetnek meg a terjedelmesebb népszerű előadások, s egyben ebben lesz szó a világ „természettudományi mozgalmairól”.
Az ismeretterjesztő munkában személyesen is példamutatóan járt elől. Népszerűsítő előadásokat tartott, cikkeket, könyvet írt. Előadásai – a kortársak egybehangzó tanúsága szerint – kimagaslóan érdekesek, értékesek voltak. Minden előadását sok látványos és tanulságos kísérlet egészítette ki. Hírlapi cikkek témája volt nem egyszer, hogy az előadásaira az érdeklődők közül sokan már nem tudtak beférni, egy-egy előadása olyan jelentős eseménynek számított.
Nem a szokásos túlzás adta temetésekor Entz Géza szájába ezeket a szavakat: „Neve aranybetűkkel lesz beírva Társulatunk történetébe.”
A természettudományi szempontból addig kissé másodlagos szerepű Magyar Tudományos Akadémia jegyzőkönyveiben, folyóirataiban is gyakran találkozunk Lengyel Béla nevével. Kezdő tanársegéd korában több dolgozatát bemutatta az Akadémián akkori főnöke, Than Károly. Később pedig, amikor 1876-ban Lengyelt levelező, majd 1894-ben rendes taggá választották, még gyakrabban szerepelt az Akadémia III. (matematikai és természettudományi) Osztálya előadásain. Ezek az előadások néha csak rövidebb lélegzetű, sokat ígérő kísérleti eredmények előzetes bejelentését tartalmaztak, amelyek végső kidolgozására talán éppen társadalmi tevékenysége miatt nem mindig jutott ereje. Így még jellemzőbb bepillantást engednek ezek egy igazi természettudós műhelyébe és gondolkodásmódjába.
Az Akadémia egyik legfontosabb szervének, a Mathematikai és Természettudományi Bizottságnak évtizedekig volt előadója (titkára), egyben 1890–1894 között a bizottság folyóiratának, a Mathematikai és Természettudományi Értesítőnek szerkesztője. Az Akadémia e folyóirata az ő munkájával vált egyre tekintélyesebbé.
A Magyar Chemikuisok Egyesülete, amely 1907-ben alakult meg egykori tanítványa, Fabinyi Rudolf kolozsvári professzor vezetésével, Lengyel Bélát nyomban tiszteleti tagságával tüntette ki. A társulatban végzett munkájáról nem sokat tudunk, legfeljebb azt, hogy ennek az egyesületnek is szerepe volt a magyar kémikusok első kongresszusa; megrendezésében. E kongresszuson. Lengyel elnökölt, s elnöki beszédéből emlékezetessé vált az a rész, amelyben meglehetően élesen tiltakozott az ország egyoldalú „jogászállam” jellege ellen.
Ma is megszívlelendő az, amit akkori beszédében kiemelt: „A tudomány hatalom… annak a nemzetnek, amely a tudomány birtokában van, jólétet, gazdagságot, hatalmat biztosít és amellett olyan kincs, melyet tőle elrabolni nem lehet.”
Alapító tagja volt a Fodor József által létrehívott Magyar Közegészségi Egyesületnek, s az itt kifejtett munkája alapján 1908-ban kinevezték az Országos Közegészségügyi Tanács tagjává is. Hogy e téren vegyészi feladatát milyen komolyan vette, látjuk a fertőtlenítésről, fertőtlenítőszerekről írott cikkeiből is.
A Magyarhoni Földtani Társulatban és a Magyar Balneológiai Társulatban viselt tagságát vízanalíziseivel tette nyomatékosabbá. A balneológiai egyesület 1892-es közgyűlésén és 1893-as kongresszusán előadásával emelte a színvonalat.
Legtöbbet a Magyar Gyógyszerész Egyletben tevékenykedett, amelyben tiszteleti tagságot is viselt. Ő maga, mint láttuk, nem volt gyógyszerész, e szakkal úgy jutott közelebbi kapcsolatba, hogy az egyetemen a munkamegosztás során az ő feladatává vált a gyógyszerészhallgatók kémiai oktatása. Nagy tekintélye miatt, mint a hallgatók atyai jótevőjét és barátját, őt választották meg a gyógyszerészhallgatók segély- és önképzőegyletük felügyelőjévé. Így hallgatóihoz még közelebb került. Ettől kezdve lényegileg minden gyógyszerészeti kérdésben az ő véleményét is kikérték.
Különösen hasznos munkát végzett a Gyógyszerész Egylet tanügyi bizottságában, ahol a gyógyszerészképzés mélyreható reformját készítették elő.
A reform megvalósítása során 1888-ban, ezek szerint érthetően, a gyógyszerészek budapesti vizsgabizottságának elnökévé nevezték ki. A reform szerint a gyógyszerészjelöltek attól kezdve 6 év középiskola és 3 év gyakornokoskodás után az egyetemen letett (ún. gyakornoki) vizsga után kezdhették meg egyetemi tanulmányaikat. (Korábban kevesebb középiskolai előképzettséggel és előzetes vizsga nélkül kerülhettek az egyetemre.)
Az egyetemre való belépést biztosító gyakornoki vizsgák során, bár kezdetben magasabb követelményekkel nem mertek fellépni, Lengyel igen lesújtó tapasztalatokat szerzett. A vizsgára jelentkezettek a középiskolában tanultakat nagymértékben elfelejtették (pl. alig egy-kettő tudott tizedestörttel dolgozni), ugyanakkor sokuknak laboratóriumi ismerete is alig volt. Ezért Lengyel Béla a Gyógyszerész Egylet közgyűlésén a következő javaslatokkal élt:
1. Kívánják meg a gyógyszerészhallgatóktól is egyetemre lépésükkor az érettségi vizsgát, tehát a teljes középiskolai végzettséget.
2. A gyakornoki évek alatt, amikor a gyakornok „leginkább technikát tanul, de észbeli képességeinek továbbfejlesztésére kellő gondot nem fordítanak”, addig is, míg a teljes középiskola elvégzését elő nem írják, gyógyszerész szakiskolákat kellene létesíteni, ahol a szükséges elméletet és gyakorlatot elsajátítanák.
Két év múlva megismételte a szakiskolákra vonatkozó javaslatait, egyben a gyógyszerészhallgatók egyetemi helyzetének fonákságait is ostorozta. Követelte, hogy a gyógyszerészképzés „ne legyen az egyetemnek olyan függeléke, a mikor két fakultáshoz” tartoznak, hanem létesüljön egy, az egyetemhez tartozó, de azon belül független és mindenképpen egységes gyógyszerészképző tanintézet.
A gyógyszerészek nagy többsége szívesen vette a gyógyszerészkar társadalmi tekintélyének emelését célzó javaslatokat, s az akkori szaklapokban lelkes együttérzésükről biztosították Lengyelt. Nem rajtuk múlt, hogy a javaslatok többségét csak két emberöltő után, a felszabadulást követő gyógyszerészképzési reform valósította meg.
A Magyar Gyógyszerészi Társaság úgy méltányolta Lengyel emlékét, hogy 1930-ban „Lengyel Béla emlékérmet” létesített, a társaság első kitüntetéseként, amelyet „a magyar gyógyszerészi kar és tudomány érdekében kifejtett tevékenységéért”, tehát a névadó munkája folytatójának ítélhettek oda. Ebben az emlékéremben kevesen részesültek, de mind olyanok, akik a magyar gyógyszerészetben maradandó nevet szereztek (pl. Jakabházy Zsigmond 1932-ben, Deér Endre 1933-ben).
Mint a tanárképzéssel is foglalkozó egyetemi tanár, bár maga tanári képesítéssel nem rendelkezett, tagja volt az Országos Középiskolai Tanáregyesületnek és a Tanárvizsgáló Bizottságnak is. Ezzel kapcsolatos tevékenységére a későbbiekben még kitérünk.
Általános érdeklődésére jellemző, hogy a Magyar Filozófiai Társaság választmányi tagjaként is végzett munkát.
Kivette tehát részét alaposan a különböző társadalmi szervezetek munkájából; tevékenységének értékét kutató- és oktatómunkájához hozzáadva érezhetjük Lengyel Béla alakjának igazi nagyságát.
