ÁLTALÁNOS KÉMIA
ÁLTALÁNOS KÉMIA
A kémia elméleti kérdéseivel Lengyel – Ilosvay szerint – „csak annyiban foglalkozott, amennyiben az elmélet a szaktudós tudományos műveltségének kiegészítéséhez feltétlenül szükséges”. Ez így nem is egészen igaz, tény azonban, hogy az általános kémia terén különösen jelentőset nem alkotott. E területen kifejtett munkásságáról így is érdemes megemlékeznünk, ezzel szemléltethetjük ugyanis a legjobban rendkívüli sokoldalúságát és azt a képességét, hogy sok, látszólag eltérő tudományág között kapcsolatot teremtett.
Az égés. Már 1872-ben, a Természettudományi Társulat szakgyűlésén szólt az égés tüneményéről. Erre a kérdésre az elkövetkező évtizedben, főleg népszerűsítő formában, több ízben visszatért, és Pozsonyban a népszerű főiskolai tanfolyam keretében 6 előadást is tartott erről. Előadásainak egy része cikk formájában is megjelent. 1878-ban pedig – később ugyancsak kinyomtatott – mintaelőadást tartott a robbanóanyagokról, kihasználva azt, hogy 1878-ban „mindenki érdeklődik a háború eseményei iránt, föltehettem, hogy a t. hallgatóim érdeklődni fognak azon anyagok iránt is, melyek a döntő eseményeknél oly első rangú szerepet visznek”.
Részletesen tárgyalta a robbanóanyagokat a lőportól a lőgyapotig, illetve a dinamitig, de, mint az ismeretterjesztés iránt különösen jó érzéssel megáldott tudós, felhasználta a lehetőséget, és az égés és robbanás elvi kérdéseit is részletesen kifejtette előadásaiban, cikkeiben. Szólt a levegőről, a gyors és a lassú égésről, a robbanásról, még a világítógázzal történő világításról is, olyan alaposan, példamutató szakmai pontossággal, könnyen érthető stílussal, hogy az minden vonatkozásban követésre méltó ma is.
Az égés kérdése vezette őt arra, hogy csaknem 20 évvel később a legérdekesebb kérdéssel, a foszfor lassú égésével foglalkozzon. Népszerű előadásának van egy hosszabban fejtegetett kérdése, amelyet azóta is sokat vitatnak, s ez a foreszkálás oka. Lengyel felfogása szerint a foszfor párolog, párolgása közben oxidálódik, eközben azonban ózon is képződik, s az ózon hatására világít a foszfor. Bizonyítékul azt hozta fel, hogy azok az anyagok, amelyek az ózont megkötik, a foszfor világítását is gátolják.
Az égés gyakorlati kérdései is érdekelték. Kisebb ismeretterjesztő közleményében 1871-ben foglalkozott az amerikaiak egy újításával, amely szerint sűrített oxigénnel és hidrogénnel a kórházakban, iparban, tantermekben jól használható lámpát lehet készíteni.
1876-ban spektroszkópiai kutatásai mellékeredményeként, az előbbi kérdéshez csatlakozóan a hidrogénláng gyakorlati alkalmazásáról számolt be. Különösen az üvegtechnikában használhatta jól, mivel magasabb hőmérsékletet lehet így elérni, és az üveg eközben nem homályosodik (kormosodik) be. A vidéki, gázzal nem rendelkező iskolák számára is ajánlotta a Deville-palackhoz hasonló hidrogénfejlesztőjét. A hidrogénlángot szintelensége miatt az alkáli- és alkáliföldfémek lángfestéses alapon való kimutatására is igen ajánlotta.
Hidrogén előállítására különleges eljárást is javasolt, oltott meszet (kalcium-hidroxidot) és antracitot kevert össze és hevített.
Az égés jelenségét tehát nemcsak az általános kémia szemszögéből vizsgálta, hanem minden alkalmat megragadott a gyakorlati vonatkozások hangsúlyozására, ami gondolkodásmódját annyira jellemezte.
A kritikus állapot. Nagyon jellemző, hogy Lengyel Béla nemcsak a sikerek, hanem a sikertelenségek közreadásával is tanítani akart. 1888-ban Eötvös Loránd felkérésére a folyadékok „valóságos hőmérsékletét” kívánta a kritikus hőmérséklet közelében. megmutatni.
Olyan folyadékot akart választani, amelynek kritikus hőmérséklete nem nagyon magas. Erre a célra a cseppfolyós szén-dioxid ígérkezett a legalkalmasabbnak. Szükség volt egy szilárd testre, hogy úszó jelzőül szolgáljon, egy olyanra, amelynek fajsúlya feltétlenül kisebb, mint a folyadéké, tehát úszik rajta, de kisebb „a folyadék és gőz keverék fajsúlyánál is, ha az a kritikus hőmérsékletet túllépte”.
Előbb bodzabél golyócskával kísérletezett, sikertelenül. Utána kis üveg areométert készített, ami még neki, a kiváló üvegtechnikusnak is problémát jelentett. Amikor azonban 31,3 C°-ra, a szén-dioxid kritikus hőmérsékletére akarták felmelegíteni a készüléket (meleg vízzel) az egész felrobbant, Eötvös is megsebesült. A robbanás történetét egészen őszintén németül és magyarul is közreadta, hozzátéve az utóbbihoz, hogy tanuljon belőle a következő generáció.
„Kedves olvasó!… Tájékoztatni akartalak egyrészt arról, hogy a kísérleti tények megállapítása mennyi fáradsággal jár, másrészt képét akartam adni annak, hogy új kísérletek tervezésében mily sok apró részlet esik megfontolás alá, s mégis mily sok a tévedés!”
