HÁROM ÉVTIZED
HÁROM ÉVTIZED
Lóczy Lajos életével meglehetősen nagy irodalom foglalkozik. Kortársak és az utókor, akadémiai méltatások, hazai és külföldi folyóiratok, újságcikkek és a közelmúlt szájhagyományai. Barátok és tartózkodók, hűvös hangú mérlegelők, olyanok, akik a kritika leírására vesznek kezükbe tollat és olyanok, akiknek hamvába hullt szívéből is a láng lobogásával törnek elő a dicsérő jelzők. Úgy érzem magam, amikor ennek a könyvnek megírására ezt az irodalmat olvasom, mint csónakban ülő, akit hullámok áradása sodor. Igazságosnak lenni? Igyekezem. A kormány kezemben van, de a két part, a valóság két távoli csíkja alig-alig jelzi a hajósnak a helyes irányt.
Harminc év. Mit jelent harminc év egy ember életében? Néhány rövid év: a gyermekkor, és néhány alig-alig serkedő esztendő, az igazi ifjúság ideje. És mégis. Harminc év akárhány ember életében a minden.
Lóczy Lajos életében a kezdet volt. A gyermekkortól élete első nagy fordulójának, a világhír szárnyat bontásának az órájáig. Ami azon túl esik majd, az egyén egyre emelkedő útjának követése. Követése a csúcsra, ahonnét Lóczy Lajosnál a sors kegyelméből nincs hanyatlás. Ahol csak a halál nyugalma vár rá. A halál nyugalma, amely fölé a hírnév emel egyre magasabb boltozatot.
Egy-egy életrajz első adatai rendszerint néhány szám és név. Kevés vagy semmi mozgalom. Szemünk átfut rajtuk, sietve tovább indulunk a jövő irányába, és elfeledkezünk róluk. A mi esetünkben másként kezdődik a dolog. Lóczy Sándor vámhivatalnok, kedves, fiatal feleségével az Arad megyei Ópálosról, az Alföld és az Erdélyi-érchegység határáról sebbel-lobbal menekülni kénytelen 1848 őszén a határvidéken Bécs messzetörő szándékától felizgatott lakosság elől. Pozsonyba megy. Itt születik Lajos fia 1849. november 4-én. A mozgalmas évet nem követik nyugodalmas esztendők. A család rövidesen Pécsre költözik, ahol édesatyja nem találja helyét, nyugalomba vonul és visszamegy Ópálosra, az elhagyott családi házba. Húsz hold szőlője van. Messze földön híres szőlő, messze földre szállított boraival, amelyeknek a bécsi udvar is vevője.
Lóczy Aradra kerül középiskolába. Itt érettségizik kitűnő eredménnyel. Atyja ekkor már nem él. 72 éves korában, 1864-ben, amikor fia még csak 15 esztendős, meghal.
Lóczy édesanyja, Orosházi Kun Mária tovább viszi vállán a szőlőbirtok gondját, s így módjában van fiát az érettségi után Svájcba, Zürichbe a mérnöki egyetemre, az úgynevezett polytechnikumra küldeni. Állandóan törődik a fia sorsával. Kenyérbe sütve küld utána pénzt, és kifogyhatatlanul írja az otthoniakról beszámoló és buzdító leveleket.
Lóczy a négy év alatt kitűnően tanul és szabad idejében fáradhatatlanul járja a tektonikájukról híres svájci hegyóriásokat. Kitűnő tanárai vannak. A földtant előbb Escher von der Linth tanítja, majd halála után Albert Heim. Az európai, sőt világhírű mestereknek kedvence. Bevonják nyári térképező munkáikba.
A Magyar Állami Földtani Intézet hatalmas tudománytörténeti gyűjteményében megvannak Lóczy egyetemi jegyzetei. Nincsenek bennük megszakítások, fáradhatatlanul látogatta az előadásokat. Vasszorgalommal, kitűnően vetette papírra a hallottakat és illusztrálta rajzokkal az anyagot. A mérnöki és földtani előadásokon kívül csillagászatot, matematikát és nyelveket tanult. Megvan a történeti gyűjteményben diplomája is, amelynek kelte 1874. március 21 .
Hazajön. Családja szeretné, ha kultúrmérnöki munkát vállalna, őt azonban elsősorban továbbra is a földtan érdekli. Sorsa szerencsésen alakul. A Magyar Nemzeti Múzeum ásványtárának igazgatója, Krenner József meghívja múzeumi segédőrnek, arra az állásra, amely néhány évvel azelőtt megüresedett, amikor Hantken Miksát a Magyar Állami Földtani Intézet vezetésével bízták meg. Lóczy gondja Hantken örökének rendezése, a tekintélyes földtani anyag gondozása és a gyűjtemény továbbfejlesztése. Örömmel vállalja, amire a Nemzeti Múzeum igazgatója, egyúttal Lóczy új pártfogója, Pulszky Ferenc, 1874. december 2-án kinevezi. Krennerben pedig az osztályvezetőjén kívül barátra is talál, mert hiszen Krenner lesz az, aki Lóczyt később maga mellé veszi rendkívüli tanárnak a Műegyetemre, hogy ott a földtant tanítsa.
Az események továbbra is gyorsan kergetik egymást. Körülbelül abban az időben, amikor Lóczy átlépi a Nemzeti Múzeum küszöbét, Széchenyi Istvánnak, a reformkor elindítójának idősebbik fia, Széchenyi Béla elhatározza, hogy ázsiai kutatóútra indul, ahol vadászszenvedélyét is kielégítheti. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen Kína a múlt század derekán az európaiak számára még nehezen hozzáférhető titokzatos birodalom. Széchenyi ekkor már sokfelé utazott a világban és tisztában volt az ilyen felfedező út nehézségeivel. Ő maga nem volt tudós, tehát, ha komolyan akarta venni a még alig ismert földrész felkutatásának gondját, szakembereket kellett keresnie. Többeknél több felé érdeklődik. A térképezésre és a csillagászati bemérések végzésére Gusztáv Kreitner főhadnagyot szerződteti Bécsben. Nyelvészeti és néprajzi ismeretek gyűjtésére a már kitűnő nevű szakembert, Bálint Gábort hívja meg. Amikor természeti megfigyelésekre, elsősorban földtani és földrajzi vizsgálatokra keres magyar szakembert, a bécsi egyetem világhírű geológus professzora, Eduard Suess és a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója; Pulszky Ferenc egyformán a legmelegebben a fiatal Lóczy Lajost ajánlják. Lóczy Széchenyi levélbeli meghívásának kitörő örömmel tesz eleget és így kerül a múlt század egyik legjelentősebb Ázsia-kutató expedíciójába.
Lóczy ekkor alig két éve dolgozik a Nemzeti Múzeum ásványtárának földtani gyűjteményében és barátkozik a Múzeum országos hírű, kitűnő szakembereivel. Ezek az emberek a maguk módján egyéniségek voltak, a legtöbbször nehezen kezelhető, különc tudósok. És íme, amikor az alig 28 éves Lóczy Lajost búcsúztatják, a búcsúvacsorán ott találjuk Pulszky Ferencet, Semsey Andort, a legnagyobb magyar mecénások egyikét, Krenner Józsefet, Rómer Flórist, a kitűnő régészt, s végül a két geológus barátot, Pethő Gyulát és Inkey Bélát, akik a későbbi évek során megbecsült nevet vívtak ki maguknak. A búcsúbeszéd pohárköszöntőjét nem kisebb ember, mint Herman Ottó tartotta.
