A BÖLCSŐTŐL AFRIKÁIG
A BÖLCSŐTŐL AFRIKÁIG
Magyar László születésének időpontjáról, helyéről és körülményeiről életrajzírói eltérő adatokat közölnek. Legtöbben Szabadkát tartották – tévesen – szülővárosának, noha Hunfalvy János már 1866-ban Szombathely szülöttjének nevezte az Afrika-kutatót. Szabadka valószínűleg azért vált Magyar László feltételezett szülővárosává, mert édesapja – Magyar Imre – itt telepedett le, és e város közelében, Öttömösön szerezte azt a földbirtokát, amelytől nemesi előnevét is nyerte. Letelepedése és birtokszerzése azonban már jóval a Magyar László születése utáni időpontra esik. A külföldi megemlékezésekben ennek ellenére Szabadkát ruházzák fel a szülőhely rangjával.
E kérdésben mutatkozó tájékozatlanság és titokzatosság Magyar László születésének körülményeivel – a kor felfogása szerint „törvénytelen” voltával – magyarázható. Maga Magyar László sem tudta pontosan, hogy hol és mikor született. Midőn a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául választotta, felkérte Magyar Lászlót életrajzi adatainak közlésére. Magyar László Afrikából édesapjához fordult az alábbi kéréssel: „Toldy Ferenc úr… megkér az Akadémia nevében, hogy tulajdon életrajzomat (biographia) gyermekkoromtul kezdve, annak minden viszonyaival, leírjam… Kérlek azért édes Atyám, légy szíves a leendő legelső leveledben születésem napját, évét és hollétét minden egyéb azt illető és néked alkalmasnak látszó körülményekkel vélem tudatni.”
Az apa számára valószínűleg nem látszott alkalmasnak a „körülmények” részletes leírása, vagy ezzel kapcsolatos levele nem érkezett meg Afrikába, mivel Magyar László a későbbiek során soha nem hivatkozott apjától nyert életrajzi adatokra.
Születésének adatait a szombathelyi római katolikus egyház anyakönyve őrizte meg. E szerint 1818. november 13-án született, házasságon kívül. Édesapja Magyar Imre, gróf Festetics György csáktornyai uradalmának gazdatisztje, édesanyja Horváth Anna, ismeretlen foglalkozású fiatal nő volt.
A László névre keresztelt újszülött – amint a házasságon kívül született gyermekek általában – édesanyja családi nevét nyerte el.
Az a körülmény, hogy a keresztapa tisztét a város egyik leggazdagabb kereskedője és legtekintélyesebb polgárainak egyike, Zanelli Ferenc vállalta – akit eddigi ismereteink szerint semmiféle rokoni kapcsolat nem fűzött a leányanyához – arra enged következtetni, hogy Horváth Anna a kereskedő házában alkalmazotti – nem kizárt lehetőség, hogy szolgálói – minőségben élt.
Horváth Anna kevéssel a szülés után meghalt. A kisfiút nagyanyja, Horváth Apollónia vette gondozásba. Horváth Apollónia személyét éppúgy homály fedi, mint Horváth Anna kilétét, és semmiben sem segít hozzá Horváth (Magyar) László születése körülményeinek tisztázásához. Ellenkezőleg. Inkább bonyolítja és megkérdőjelezi valószínűnek hitt feltételezéseinket. Ha ugyanis Horváth Apollónia valóban Horváth (Magyar) László anyai nagyanyja volt, akkor édesanyja nem lehet azonos azzal a Horváth Annával, aki 1798. február 15-én született és 1818. december 6-án Szombathelyen hunyt el, (s akit egyedül halálának időpontja miatt hoztak kapcsolatba Magyar Lászlóval), mert ennek édesanyját Szalay Évának nevezték. Következésképp: az Afrika-kutató édesanyjáról – nevén kívül – semmiféle hitelt érdemlő adattal nem rendelkezünk.
Az apa, Magyar Imre törvénytelen gyermekének születése után rövidesen elhagyta csáktornyai szolgálatát. Lehet, hogy Festetics gróf 1819-ben bekövetkezett halála indította erre, lehet, hogy a menekülés tragikusan végződött szerelmének színhelyéről. A gyermek továbbra is Szombathelyen maradt, de az apa akkor sem fogadta törvényes gyermekévé, amikor 1821-ben házasságot kötött. Lászlót Dunaföldvárott lakó szüleinél helyezte el. E lépésre is csak akkor határozta el magát, amikor a nagy szegénységben – szinte koldussorban – élő anyai nagyanya ereje és anyagi helyzete végképp megromlott, és a gyermeket tovább már nem tarthatta magánál. Az öregasszony későbbi sorsa teljesen ismeretlen.
A dunaföldvári katolikus iskolában kezdte meg tanulmányait, amelyet a helybeliek „nemzeti oskolá”-nak neveztek akkoriban. A gyermekévek örömtelenül repültek el a szülői szeretetet nem ismerő kisfiú felett. Egyik, Afrikából apjának írott levelében, 1861. december 25-én, úgy emlékezett „árva ifjúkorára”, hogy annak „egyedüli jótevő angyala” egy szomszédbéli kislány, Gyurikovics Fánni volt.
Kortársai, életrajzának későbbi kiegészítői – utólag – a gyermekben is a későbbi felfedező erényeit keresték, és az ifjúságra általában jellemző tulajdonságokat az ő esetében rendkívülivé, küldetésszerűvé magasztosították. Ilyen utólag készült, a gyermekben felnőttet és felfedezőt vagy legalább a későbbi világhíresség bontakozó csíráit meglelő életrajzi vázlatot küldött a kortárs Antunovics József a Magyar Tudományos Akadémiának:
„Mint gyermek, csintalan és merész volt és friss elmetehetséget árult el. Olvasni szeretett, leginkább pedig utazásokat. Már mint kisebb tanuló, ha tengeri utazásokra szert tehetett, azokat egész szenvedéllyel olvasta; később, idősebb lévén, csakis ily leírások olvasásával foglalatoskodott, s bajtársai társaságában is a tengereken túl levő világrészekről és országokról legörömestebb és elég elmésséggel beszélgetett, anélkül, hogy lehetségesnek látta volna vágyai s képzelődéseinek valahai teljesülhetését.
- Mint ifjú az okosabbak társaságát kedvelte, azokat örömest hallgatta, s elismerését irántok nyilvánította, amennyiben tőlük valamit tanulhatott; ellenben az üres beszédűeket kerülte és az olyanokkal foglalkozókat, ha az illedelem engedte, rendre is, vagy okosabb beszédekre utasította.”
Itt valószínűleg túlzott erényeket tulajdonít az emlékező Antunovics Magyar Lászlónak, vagy nem értette meg, hogy a gyermek két okból is társaságkerülő, magányos volt. Egyrészt örökké gúnyolt „zabi”-gyerek volta, másrészt kancsalsága miatt.
Az azonban kétségtelen, hogy Horváth (Magyar) László nagy kedvet és nosztalgiát érzett már gyermekkorában is a tengerész élet iránt. Amikor 1845-ben az Argentin Köztársaság hajóhadában hadnagyi rangot nyert, „gyermekkori álmait érezte beteljesedve”. A tengerészpálya iránti gyermekkori vonzalmáról – apján kívül – egyetlen embernek vallott: gróf Széchenyi Istvánnak, abban a levélben, melyet dél-amerikai expedíciós tervéhez csatolt, és amelyben személy szerint is felkérte a Magyar Tudós Társaság alapítóját vállalkozása anyagi támogatására. De ezek a gyermekálmok nem jelentették azt, hogy tudatosan készülődött a felfedező, a kutató nehéz, de dicsőséges életére. Őt egyszerűen csak a tenger, az ismeretlen megismerésének vágya vezette.
Középiskolai tanulmányait a kalocsai piarista gimnáziumban és Szabadkán végezte, 1831 és 1836 között. Ezekre az évekre esik (közelebbről meg nem határozható időpontban) törvényes gyermekké fogadása. Erre – feltehetően – azért szánta el magát a gyermekét mindaddig törvényesen el nem ismerő apa, mert a gimnazista fiú helyileg is közel került azokhoz a körökhöz, ahol őt, az apát jól ismerték. S amint egykor a társadalmi előítéletektől való félelem a „törvénytelenség” sorsára juttatta a pályakezdő, karrierre törekvő fiatalember házasságon kívül született gyermekét, úgy a megváltozott körülmények között, ugyanezen társadalmi előítéletek a közismert és köztiszteletben álló férfiú számára nem tették lehetővé „törvénytelen” gyermek nevelését.
A gimnazista diák már a Magyar családnevet viselte.
Ezen a néven kellene szerepelnie a pesti egyetem bölcsészettudományi karának anyakönyveiben, mivel gimnáziumi tanulmányai után, életművének gondozója, Hunfalvy János tudomása szerint, „bölcsészeti tudományok tanulására Pestre küldeték”. A hallgatók jegyzékében azonban olyan Magyar vagy Horváth családnevű hallgató, akinek egyéb adatai kétségtelenné tennék személyi azonosságát Magyar Lászlóval, 1833 és 1843 között – e nagy rátartással megállapított évkörön belül – a pesti egyetemek hallgatói között nem fordul elő.
Feltételezhető, hogy Magyar László hivatalos beiratkozás nélkül látogatta az egyetemet, vagy pesti tartózkodása idején nem egyetemi stúdiumokkal foglalkozott. Az utóbbi feltételezést valószínűsíti, hogy ismerősei körében egyetlen egyetemen szerzett barát vagy kolléga sem található, és ő maga sem hivatkozott soha egyetemi végzettségére vagy ott szerzett ismereteire. Első kenyérkereső foglalkozása is távol esik a bölcsészeti tudományok körétől: 1840-től gazdasági gyakornok volt apja mellett, majd ispán a báró Orczy család jankováci uradalmában. A tengerészpályával kapcsolatos elképzeléseit apja mereven ellenezte, és vitathatatlan jóindulattal mindenáron a gazdatiszti pályán akarta megtartani, amely, amint személyes tapasztalatai is igazolták, jólétet és nyugalmat ígért, és a birtokszerzést, nemesi rang elnyerését sem zárta ki.
1842-ben Kiss Pál, Fiume kormányzója, felhívással fordult az ifjúsághoz a tengerészhivatás felkarolása és népszerűsítése érdekében. Magyar László az elsők között jelentkezett a kétéves tanfolyamra, melyet 1843-ban sikeresen elvégzett, és kadetti minőségben egy Triesztből Brazíliába induló osztrák postahajó személyi állományába került.
Mielőtt tengerre szállt, meglátogatta édesapját. Ekkor találkoztak utoljára, és ez volt búcsúja hazájától is.
Életének ezután következő viharos szakaszáról maga Magyar László számolt be egyik, Közép-Afrikából édesapjának küldött levelében „Oda hagyván Triesztet az ausztriai postahajón, hol mint hajós kadét szolgálatot vállaltam, egy szerencsés utazás után Brazíliába, a Bahia de todos os santos-i öbölben horgonyt vetettem; itt odahagyván az ausztriai hajós szolgálatot, Nyugat Indiákra hajóztam, hol Havannából egy spanyol contrebande hajón, mint köztengerész, a guineai szerecsen partokra vitorláztam. Felette szerencsés valék ezen veszedelmes és átkozott kereskedésben, mert öt hónapi utazás után, igen betegen, de teli erszénnyel ismét Cubára visszatértem, a nyert 1500 spanyol koronás tallérok tanulni kívánó lelkemet el nem csábították… hat hónapig egy jeles nauticus professzornál a nevezett célra órákat fizettem, hol magamat elegendőleg kiképezve, és a szükséges hajósi műszereket megszerezve, az »Albatros« spanyol hajón mint másod pilot a Keletindiákra eveztem, hol a kapitány meghalálozott és Szumátrán, Jáván keresztül Madagaszkár szigetén az antongili öbölbe érkeztem. Itt csaknem halálra megbetegedtem a sárga-hideglelésben. Majd egy francia hadihajón, mint utas, a Jóreménység Fokára utaztam, hol mintegy két hónapi mulatás után a tengerészek ispotályában egészségem helyreállott. Innét egy portugál hajón, már mint első pilot, Brazíliába Rio Janeiroba hajóztam. Tudván, hogy ezen városban lakozik Vámosi József, debreceni hazánkfia, jónak találtam őtet felkeresni. Felette kedvesen fogadott ezen tisztelt földi, ki több évek óta egy szerencsés kereskedés következtében meglehetős vagyon birtokába juta. Vámosi barátom csakhamar tudtomra adá, hogy a platai köztársaság dictatora d. Manuel Rosas rendelést adott az itt tartózkodó miniszterének, a status flottájára több alkalmas hadi tiszteket szerződtetni… azért barátomtól a szükséges ajánló levelekkel ellátva, Buenos-Ayresbe vitorláztam, hol ajánlóleveleim következtében a dictatortól audentiát nyertem, ki… meghatározta a próbatétel napját, melyen reménységemen felül jó sikert nyerve, a flotta-hadnagyi patenslevelet és egyszersmind a polgári jogot megkaptam.
Édes Atyám, soha nem éreztem nagyobb örömet, mint amidőn először láttam vállaimon ragyogni a díszes arany epauletteket, ezzel látám gyermekkori álmaimat beteljesedve. – Felesleg említeni a véres háború viszonyait La Plata és Uruguay statusok között; ezen utóbbi hatalmasság az angol és francia flottákkal erősítve, csaknem mindig győztes maradt. A Plata folyón a buenos-ayresi flotilla az említett francia és angol hadi flották által egy hosszas ágyúzás által tönkre tétetvén, én, mint hadifogoly, az uruguayi ellenség kezébe estem, hol hadi törvényszék elé állíttatva, több tiszttársammal halálra ítéltettem, fő okul adván (de hamisan), hogy az uruguayi hadifoglyok legyilkolásában én is részt vettem; de köszönet a nemesszívű francia hajó parancsnokának (neve Lainé), aki… a hadi törvényszéknek ártatlanságomat megmutatá, midőn szabadon bocsátva, és tiszti rangomat megtartva, magamat köteleztem: míg a háború tartand, a buenos-ayresi lobogó alatt az uruguayi status ellen szolgálatot nem venni, mire odahagyva Montevideot, ismét Rio Janeiróba hajóztam. Munkás élethez szokva, a nyugodalom csakhamar unalomra lett, ezért feltettem célomul Délamerika belsejébe utazni, az Andesi-Cordillerákon keresztül az inkák országát, vagy Perut és az ottan elszórt régiségeket megvizsgálni; ezen tervem kivitelére folyamodtam egy tudós társasághoz… de ezen költséges utazást nem vihettem végre.”
A tudós társaság, amelyhez Magyar László dél-amerikai úti tervével fordult, a Magyar Tudományos Akadémia volt.
A tervet gróf Széchenyi István, a Magyar Tudományos Akadémia alapítója ismertette az Akadémia gyűlése előtt, 1846. november 4-én. Magyar László e tervben előadta, hogy dél-amerikai tartózkodása idején a spanyol és portugál nyelveken kívül elsajátította a guarani és a quichna (kisna, inka), bennszülöttek által beszélt és a kontinensen leginkább elterjedt nyelveket, amelyek a bennszülöttekkel való korlátlan érintkezés lehetőségét biztosították volna Dél-Amerika csaknem valamennyi tartományában.
„Birtokomban látván e segédforrásokat, mint egyedüli salva guardiát mindazon akadályok legyőzésére, melyek a még kevéssé ismert Dél-Amerika belső tartományai beutazását gátolhatnák, hivatásom egész tüzétől ösztönöztetve, elhatároztam magamat, e még nagyobbára, s kivált tőlünk magyaroktól csak nevökről ismert tartományokat tudományos tekintetben beutazni, fő kötelességemnek tartván, tökéletes fizikai, topográfiai és politikai földleírást, valamint mappáit minden általam beutazott tartományoknak kidolgozni el nem mulasztván a természet ritkább tárgyait Magyarország ritkaság-tára számára, amennyire lehetséges, megszerezni.”
A dél-amerikai expedíció terve volt a kutató ébredése Magyar Lászlóban. S nem is csak egyirányú, hanem, amint Széchenyi Istvánhoz Maldonadóból küldött levelében írta 1846. június 2-án, a megjelölt tartományokról „Phisicai, Historiai és Politikai földleírást” szándékozott készíteni.
Magyar két kutató útat tervezett: az első Uruguayból (Maldonadóból) kiindulva, Paraguayon át Gran Chaco, Tucuman, Salto tartományokon és a Cordillerákon keresztül Limába vezetett volna, míg a másik út kiindulópontjául Rio de Janeirót választotta. E második expedíció során Minos Gerais arany- és gyémántmezőinek átkutatását és a Matto Grosso részletes feltérképezését tervezte. Ez az útvonal is keresztülvezetett volna Limán, majd onnan az Amazon forrásvidékéhez és az Orinoko folyamhoz.
A tervezett utazás során Magyar László különös figyelmet kívánt fordítani a lakosság „szokásainak és életmódjának leírására”. Az utazás kizárólagos célja a tudomány szolgálata és hazája tudományos hírének öregbítése lett volna. „Legyőzhetetlen hazafiúi büszkeség késztetett megmutatni a művelt világnak, hogy Magyarországon – amely geographiai fekvésénél fogva eddigelé a földleírási tudomány tekintetében hátra maradt – ma már találkoznak magyarok, akik minden veszélyt megvetve, fölkeresik földgömbünk legtávolabbi zónáit is, mikor a földleírás tudományának gyarapításáról van szó…”
A hazafias cselekedetként felfogott utazáshoz természetszerűen kizárólag a Magyar Tudományos Akadémiától kért és várt anyagi segítséget. A három esztendőre tervezett expedícióhoz mindössze 14 000 forintot. Ám Magyar, mivel személye teljesen ismeretlen volt, és a „pénztár állapota” sem engedte meg, még e szerény támogatást sem nyerhette el.
Négy évtizeddel Magyar László kezdeményezése után, Karl Steinen végigjárta a Magyar által bejárni kívánt és javasolt kutatóutakat. Megfigyeléseit és felfedezéseit két kötetben – Durch Zentral-Brasilien (1886) és Unter den Naturvölkern Zentral-Brasilien (1894) – közölte. Írásai különösen ama szokások felderítésével szolgáltak értékes kultúrtörténeti adatokkal a tudománynak, amely szokásokat Dél-Amerika XIX. századi indián lakossága őseitől archaikus állapotában őrzött meg.
Ezekre a szokásokra akart Magyar László is – 40 évvel Karl Steinen előtt – „különös figyelmet fordítani”.
