A RABSZOLGAKERESKEDELEM HATÁSA AZ ANGOLAI TENGERPART MÖGÖTTES TERÜLETEIN ÉLŐ NÉPEK ÉLETÉRE

Teljes szövegű keresés

A RABSZOLGAKERESKEDELEM HATÁSA AZ ANGOLAI TENGERPART MÖGÖTTES TERÜLETEIN ÉLŐ NÉPEK ÉLETÉRE
Az afrikai rabszolgakereskedelem korszak meghatározó volt az afrikai társadalmak történelmében is. A rabszolgakereskedelem – a külső erő – arányainak növekedésével egyre gyengültek a társadalmak életét szabályozó belső fejlődéstörvények, míg végül a társadalom minden életjelenségét e kereskedelem igényei és kegyetlen törvényei határozták meg.
Kongói útinaplójában Magyar László 20 000 emberre becsülte 1848-ban az évenként e tartományból kiszállított rabszolgák számát.
Ez az adat, ha összehasonlítjuk Tuckey kapitány harminc év előtti, évi 2000 főt megjelölő adatával azt bizonyítaná, hogy a külföldre irányuló rabszolgakereskedelem a XIX. század második negyedében tízszeresére növekedett, annak ellenére, hogy 1815-től a Bécsi Kongresszus határozata erélyesen tiltotta a rabszolgák kivitelét Afrikából.
Vagy talán Magyar eltúlozta az Újvilágba kivitt rabszolgák számát?
Szó sincs erről. Magyar helyes adatot közölt, és a rabszolgakereskedelem tízszeresére növekedett forgalmával egy igen lényeges folyamatra – a rabszolgakereskedelem koncentrálódására – irányítja figyelmünket. Kényszerít arra, hogy keressük a gyors növekedés okát, amely olyan körülmények között következett be, amikor a fejleményekkel ellentétben éppen a rabszolgakivitel lényeges csökkenése lenne várható és logikus.
A rabszolgakereskedelem koncentrációja a gyakorlatban azt jelentette, hogy a XIX. század 20-as, 30-as éveiben a tengerpartokon működő rabszolgakereskedelmi központok – hogy kikerüljenek a rabszolgakereskedelmet tiltó hatalmak, elsősorban Anglia, hadihajóinak ható- és látóköréből – beljebb települtek a kontinens területére, olyan helyre, ahol biztonságban és rejtve űzhették tovább, immár törvénytelen mesterségüket, ugyanakkor hajóik is, akár rabszolgákkal terhelten, akár üresen meg tudták közelíteni, illetve elhagyni az új telephelyeket. Ilyen alkalmas rejtekkikötő az Egyenlítőtől délre eső nyugat-afrikai partok mögöttes területein igen kevés akadt. Valószínű, hogy a Magyar által meglátogatott két Kongó-menti központon kívül nem is létezett a kontinens dél nyugati részén több jelentős állomás.
A rabszolgakereskedelem koncentrálódása nyomán a korábbi és az egész partvidékre kiterjedő sok kis piac egyesült. Ez a koncentrálódás Tuckey kapitány idejében még nem valósult meg. Akkor a Kongó menti piac csak egy volt a sok kisebb rabszolgapiac között, melynek forgalma, éppen félreeső volta miatt kisebb volt, mint a hasonló tengerparti állomásoké. Az innen a XIX. század első évtizedeiben évenként elszállított 2000 rabszolgát nem ugyanaz a méretű és rangú piac produkálta tehát, mint 1848-ban az évi 20 000 rabszolgát. Közben az összes parti rabszolgapiac a Kongó alsó folyása mentén, Ponta de lenho és Bóma környékén egyesült, és ezen egyesült piacok bonyolították le az évi 20 000 rabszolga Újvilágba szállítását.
Ezért nem állíthatjuk, hogy a rabszolgakereskedelem a XIX. század második negyedében, a tiltó rendelkezések ellenére, megnövekedett. Ellenkezőleg. Lényeges csökkenést tapasztalunk, mivel a Kongó alsó folyása mentén egyesült tucatnyi rabszolgakereskedelmi központ közül számosan, önálló működésük idején, maguk is kiállították az évi húszezer, sőt ezt a számot is meghaladó rabszolgatömeget. 1848-ban pedig csak együttesen voltak képesek erre.
A rabszolgakereskedelem koncentrálódásának figyelmen kívül hagyása, vagy e folyamat fel nem ismerése – amint példánk mutatja – olyan hamis következtetésekhez vezethet, mintha a XIX. század második negyedében nem csökkent, hanem lényegesen növekedett volna a rabszolgák kiszállítása Afrikából. E következtetést pedig éppen Magyar László adataival támasztják alá.
Semmi módon nem csökkentheti Magyar László adatainak forrásértékét az a körülmény, hogy egyes történészek nem a konkrét történelmi folyamat teljes körű vizsgálatába ágyazva használták fel azokat, hogy nem a koncentrált rabszolgakereskedelemre jellemző adatként értelmezték Magyar László számadatait, és így a valóságos folyamattal éppen ellenkező jelenséget konstatáltak.
Magyar László kongói útinaplójának – a már említett történelmi, földrajzi és néprajzi vonatkozásain túl – legfőbb tudományos értékét, véleményünk szerint, éppen a koncentrált rabszolgakereskedelem ábrázolása és számokban történő kifejezése képezi.
A rabszolgakereskedelem koncentrálódása gyökeresen megváltoztatta az angolai partvidék és mögöttes területeinek gazdasági és politikai viszonyait. A korábban virágzó tengerparti kereskedelmi központok – attól kezdve, hogy a rabszolgapiacok a belső területekre települtek – hanyatlásnak indultak. Egyik ilyen jelentőségét vesztett városról, Bengueláról Magyar ekként ír:
„… a városban közönségesen puszta csend uralkodik; s ezt csak időről időre a belföldről érkező kisebb karavánok szakasztják meg, melyek az eladásra magukkal hozott árucikkekkel, milyenek az elefántcsont, viaszk, kopálmézga és festőmoh, a benguelai külkereskedelmet még némileg fölélesztik. Azelőtt ez a nagy számmal kivitt rabszolgáknál fogva nagy értékű volt, de most már igen csekély és jelentéktelen.
Ha a napközben uralkodó síri csenden a jövevény… erősen megdöbben… estve a nyolc és kilenc óra között tökéletes sötétségbe borult városon el fog szörnyülködni: sehol emberi lényt nem lát, mind elhagyta az utcákat, melyeken csak a prédát kereső hiénák és sakálok fülhasító ordításai és a tenger felől fúvó szél üvöltései hangzanak el, azt gondolná: valami egyiptomi nekropolisba (holtak városa), nem pedig élő emberektől lakott városba érkezett.”
A rabszolgapiacok koncentrálódása azonban nemcsak a gazdaság szerkezetét alakította át, hanem megváltoztatta az élőáruval folytatott kereskedés feltételeit is. Mindenekelőtt a piacok lényegesen eltávolodtak az „áru” színhelyétől. E körülmény következtében 120–150 napig tartott, amíg a kontinens belsejéből az árut – a szó valódi értelmében – felhajtották. E miatt sokkal nagyobb volt a rabszolgák elhullása az úton és drágább volt élelmezésük, mint a korábbi, tengerparti piacokra vezető felényi vagy ennél is sokkal rövidebb karavánutakon. Mindezek a rabszolgák árának tetemes növekedését idézték volna elő, ha a rejtett kikötőkbe érkező rabszolgákat – a korábbi gyakorlat szerint – teljes számban elszállíthatták volna. De a tengeri utak ellenőrzése, a folytonosan cirkáló angol hadihajók jelenléte miatt a tengerpartra vitt rabszolgáknak gyakran csupán 20–25%-át sikerült kicsempészni az amerikai gyarmatokra. A kiviteli lehetőség e csökkenése négy-ötszörös kínálatot idézett elő, ami a rabszolgák árának olyan zuhanásához vezetett, ami példátlan az afrikai rabszolgakereskedelem három évszázadot is meghaladó történelmében.
Afrika belső területeiről a tengerpart közelébe hurcolt rabszolgák a nagy kínálat miatt nemcsak értéküket vesztették el, hanem létalapjukat is, amely immár a rabszolgagazdához kötötte őket. De a rabszolgagazda számára – ha a kereskedők nem vették át egész „árukészletét” – az el nem adott rabszolgák terhet jelentettek, akiktől úgy szabadult meg, hogy egyszerűen beszüntette élelmezésüket és kizavarta őket a rabszolgaszerályok épületeiből.
A felesleges, már rabszolgának sem alkalmas – ellátatlan – emberek óriási tömege alakult ki és nőtt minden egyes belföldi rabszolgakaraván érkezésével a nyugati partok közelében fekvő rabszolgacentrumok körül. Ezek a feleslegessé váló emberek több ezer kilométerre kerültek el szülőföldjüktől, számos törzsből verbuválódtak, nem értették sem sorstársaik, sem a helybeli lakosság nyelvét. Idegenek voltak, a meg élhetés és a beilleszkedés reménye nélkül.
Hogy mennyire feleslegesek és értéktelenek voltak a rabszolgává tett, de rabszolgaként fel nem használt emberek, azt talán legszemléletesebben az a német Afrika-kutató, Hermann Wissmann illusztrálja könyvében, aki harminc évvel Magyar László után több ponton érintette a magyar Afrika-kutató útvonalát. Wissmann egy képet közöl: egy néger rabszolgakereskedő pisztollyal céllövést gyakorol. Céltáblái eleven emberek, néger rabszolgák. Két rabszolga, golyótól találva, már a földön fekszik, a többiek meg egy csoportba terelve, a hajcsárok gyűrűjében félelemtől eltorzult arccal várják, hogy egy pribék a gazda fegyvere elé lökje valamelyiküket.
De sokkal korábban is meggyőződhettek a magyar olvasók is arról, hogy Afrika nyugati partjai mentén nagyon olcsó a rabszolga és fölös számban van belőlük. A Magyar Kurir 1822. április 5-i számában arról írt, hogy egy spanyol hajó kapitánya a Pongos vizén 26 rabszolgát vett fel. A rabok panaszkodtak, mert alig kaptak élelmet és vizet. A kapitány ugyanis az élelem számára szolgáló rakodótérben is „élő árut” helyezett el. A panaszt hallván, a kapitány többször belelőtt az összeláncolt tömegbe, majd vissza vitorlázott a rakodóhelyre, és a megöltek helyett újabb rabszolgákat vett fel.
A társadalom felesleges tömegeit életösztönük olyan megélhetési források felé fordította, amely súlyos válságot idézett elő a nyugat-afrikai partok mögöttes területein élő népek társadalmában és életvitelében. E válság részletesebb ismertetésére a Kimbundu-Ovimbundu-népek társadalmának ismertetése során még visszatérünk.
Sajnálatos, hogy tanulmányunk keretei között nem térhetünk ki a kongói útinapló további adatainak részletesebb elemzésére. A rabszolgakereskedelem centralizálódásának folyamatáról azonban még a helyszűke körülményei között is bővebben kellett szólnunk egyrészt azért, mert a késői rabszolgakereskedelem e formájáról Magyar kongói útinaplója az első, szemtanútól származó hiteles leírás, másrészt azért, mert Magyar László helyes és megbízható számadatai – ha nem a koncentrált rabszolgakereskedelemre vonatkoztatjuk, hanem egyszerű összehasonlítási alapként használjuk fel azokat – helytelen következtetésekhez vezethetnek. Így jutott téves következtetésre a XIX. század 20-as 30-as éveiben zajló rabszolgakereskedelem méreteit és tendenciáját illetően – és éppen Magyar László felületesen használt adatai alapján – Sigbert Axelson Culture Confrontation in the Lower Congo című, 1970-ben, Falköpingben (Svédország) megjelent munkájában.
A rabszolgakereskedelem hatása az afrikai népek életére, társadalmi viszonyaira, többféle és igen eltérő volt, attól függően, hogy a rabszolgaszerző hadjáratok közvetlenül vagy közvetve érintették az egyes népeket, hogy e népek haszonélvezői vagy szenvedői voltak az élőáru-kereskedelemnek; és végül attól függően, hogy a társadalom belső önigazgatási mechanizmusa milyen mértékben maradt fenn az új körülmények között, vagy hogy milyen irányban alakult át.
A számos hatás között, mellyel a rabszolgakereskedelem a társadalom szerkezetére befolyást gyakorolt, a legerősebb, legáltalánosabb és legtovább élő hatás azon törekvés volt, amely a rabszolgák számának minden eszközzel való növelésére irányult.
A Magyar által vizsgált népeknél a rabszolgává válásnak a XIX. század közepén tízféle oka és lehetősége létezett:
1. ha valaki rabszolgának született;
2. ha háborúban – harcosként – fogságba került;
3. ha háborúban nem harcosként, hanem zsákmányként került az ellenség fogságába (rendszerint nők, gyermekek, ritka képességű mesteremberek);
4. ha rabszolgaszerző expedíció áldozata lett;
5. ha bírói végzéssel rabszolgaságra ítélték;
6. a társadalmi szokások következményeként;
7. ha adósságát nem tudta visszafizetni;
8. ha egy másik személy vagy testület rabszolgaságra adott olyan személyt, aki felett rendelkezési joga volt;
9. ha a szabad ember zálogként vált ideiglenes rabszolgává;
10. ha önként állt rabszolgának.
Az 1–6. pontban megjelölt rabszolgaságot általában örökletesnek, míg a 6–10. pontban szereplőket ideiglenesnek tartották, noha mind elméletileg, mind gyakorlatilag, esetenként lehetőségük adódhatott mindkét csoport rabszolgáinak a szabadulásra, de sorsuk és függőségük súlyosbodása is előfordulhatott.
A rabszolgakereskedelem idején Afrikában a rabszolgák két fő típusa, az ún. „házi” és az „export” rabszolga létezett. A házi rabszolgák a társadalom állandó, nagy tömeget alkotó és régi időktől meglevő osztályát képezték, de „háznál” maradásukat a rabszolgakereskedelem fellendülése után semmiféle törvény vagy szokás nem szavatolta. A gazda bármikor és tetszése szerinti mennyiségben adhatott el házi rabszolgáiból export célokra is. Egyedül a zálogos rabszolgákat védte meg helyzetük az Újvilágba történő szállítás veszélyétől.
Az „export” rabszolgákat kezdetben szinte kizárólag az intézményessé váló rabszolgaszerző háborúk hadifoglyaiból állították ki. A rabszolgaszerzés e módja azonban veszélyes volt a támadó félre nézve is, mert közülük is sokan vesztették életüket vagy kerültek a rabszolgasággal egyenértékű fogságba. Ezért mind nagyobb jelentőséget nyert a rabszolgák „békés” úton történő „termelése” – ami nem zárta ki teljesen a további háborúkat és a rajtaütésszerű rabszolgaszerző expedíciókat sem.
A rabszolgatermelés társadalmi folyamata együttjárt az afrikai társadalmak gyökeres átalakulásával. Annak érdekében, hogy az élet minden viszonyából rabszolgákat lehessen nyerni, célzatosan meg kellett változtatni a szokásokat, a társadalmi intézményeket, a vallást és az együttélés szabályait, kezdve a törzsi közösségtől a családig.
Legnagyobb átalakulás az igazságszolgáltatási szervezetben ment végbe. A „vének” egykori ítélőszéke – amely érdem szerinti büntetésre törekedve, a büntetések széles skáláját ismerte és alkalmazta – korrupt bírák és tanúk gyülekezetévé aljasult, amely a rágalmazástól az emberölésig egyetlen büntetést alkalmazott: a rabszolgaságra ítélést. Legfeljebb annyiban motiválódtak ezen ítéletek, hogy súlyosabb vétkek esetében az elkövető családját is rabszolgaságra kárhoztatták. Mint Magyar László írja: „…ezen kapzsi, irigy és egymással szüntelenül perlekedő népeknél a legkisebb vétség, vagy gondatlanul kiejtett szó… véteknek tekintetik, s minthogy írott törvény nincsen, a szokásokat pedig kényök-kedvük szerint, a legtöbb esetben a hatalmasabbak a gyengébbek kárára magyarázzák, s végre minthogy a vétkek súlya, s a neki megfelelő bűnhődés közt nincs kellő arány, a büntetés pedig mindig súlyos váltsági bírságban áll: azért nem lehet azon csodálkozni, hogy a nemzetnek csaknem fele a másik fele résznek, mint rabszolga adatik el.”
A rabszolgakereskedés évszázadai alatt átalakultak a családi kapcsolatok, és megszűnt a családi kötelék tisztelete. A házasság nem ritkán a rabszolgatermelés egyfajta eszközévé vált, és a családfők gyakran éltek jogaikkal: gyermekeiket örökös vagy időszakos rabszolgaságra adván.
A szokások, a vallás és a babona, különösen pedig a halálhoz fűződő hiedelem is oly módon változott, hogy e változások óriási tömegeket döntöttek rabszolgaságba. Az afrikai társadalmak valósággal beálltak rabszolgaáru-termelésre és e termelési folyamat a társadalom morális, fizikai gyengülésével, enerválódásával, a társadalmi kötelékek felbomlásával és az egyének erkölcsi süllyedésével járt együtt.
Magyar László mennyiségileg is igen jelentős és a társadalom belső megfigyeléséből származó azon adatai, amelyek a társadalom rabszolgákat létrehozó folyamataira és jelenségeire utalnak, lehetőséget nyújtanak a „rabszolgaáru-termelő” társadalom fogalmának megalkotására.
A „rabszolgaáru” termelésének folyamatában a lakosság többsége szenvedő félként vett részt. A lehetséges számítások és becslések egyaránt 100 000 000-ra teszik az Afrikából három évszázad alatt elhurcolt emberek számát. Egy év átlaga mintegy 300 000 fő volt.
Ilyen tömegű munkaerő kiszállítása a kontinensről már önmagában is elégséges magyarázat az afrikai elmaradottság forrásainak vizsgálatában. Ám, ha tekintetbe vesszük, hogy azok az afrikaiak, akik elkerülték az idegenbe hurcolás sorsát, szüntelen belháborúk, szétdúlt társadalmi intézmények, felbomlott családi viszonyok között kényszerültek élni, vagy természeti körülmények közé menekülve a rejtőző népek küzdelmes sorsát választották.
A veszteség, amely Afrika népeit a munkaerő elhurcolása következtében érte, számokkal aligha fejezhető ki. Érzékeltetni viszont talán lehet egy összehasonlítással: 1847-ben Brazíliában – amint azt a Lordok Házának a rabszolgakereskedelemmel foglalkozó különbizottsága 1849-ben megállapította – a rabszolgamunkaerő 3 779 641 Ł értékű javakat termelt. Pedig ebben az időpontban és ezt megelőzően vagy három évtizeddel, a régi rabszolgaszállítmányoknak már csak egytizede jutott el az újvilági ültetvényekre.
A rabszolgakereskedelemnek az afrikai népek életére gyakorolt hatását vizsgálva, nem hagyhatjuk figyelmen kívül e kereskedelem lebonyolításának egyes szakaszai által követelt halálos áldozatokat sem. Ezek számát illetően újra csak becslésre szorítkozhatunk, mivel a rabszolgakereskedők az „élőáru”-ról nem vezettek kettős könyvelést. A XVIII. század közepén azt a szállítmányt már jónak minősítették, amikor a rabok fele életben maradt. Még a XVIII. század végén – a hajózás nagyfokú tökéletesedése után is – egy-egy hajóút veszteségaránya 17% felett volt. A rabszolgakereskedelem három évszázados korszakára a veszteség átlagmutatójaként valószínűleg elfogadhatjuk a fenti két adat középarányosát – amely egyébként megegyezik az e kérdéssel kapcsolatos egyéb becslések eredményeivel –, az egyharmad részt. E szerint tehát összesen mintegy 30 000 000 afrikai, évente 100 000 ember vált teljesen értelmetlen áldozatává a rabszolgakereskedelemnek. És ebben a megdöbbentő számadatban nem szerepelnek azok, akik a rabszolgavadászokkal vívott küzdelemben vagy, a tengerpartig vezető, gyakran 1500–2000 kilométernyi, őserdei ösvényeken pusztultak el.
Jogosan vetődhet fel olyan kérdés, hogy helyes-e Magyar László életművének ismertetését a kutatónak a rabszolgasággal és a rabszolgakereskedelemmel kapcsolatos megfigyeléseire és ilyen vonatkozású adatainak elemzésére korlátozni?
Természetesen nem helyes, hiszen a Magyar-életmű tárgyi adataiban, földrajzi, néprajzi és természettudományi vonatkozásokban igen gazdag. De, ha ezen életmű teljes bemutatására nincs lehetőségünk, akkor azon elemeit kell előtérbe állítanunk, amelyek meghatározó jellegűek voltak az általa vizsgált népek és korok viszonyaira, és amelyeknek maga Magyar László is igen nagy fontosságot tulajdonított. Ilyen volt elsősorban a rabszolgakereskedelem – és nemcsak a Magyar által tanulmányozott Kimbundu (Ovimbundu) népeknél – hanem Afrika-szerte mindazon népek életében, amelyek valami módon kapcsolatba kerültek az emberiség első világméretű piacával, melynek törvényei maguk alá gyűrték az élet minden más megnyilatkozását.
Magyar László felismerte a rabszolgakereskedelem fékezhetetlen hatását a társadalmak és az egyéni sorsok alakításában. Ezért is szentelte munkáiban a legnagyobb teret és a legnagyobb figyelmet e kérdéskomplexumnak és szerteágazó összefüggéseinek. Az általa közölt adatok konkrét tartalommal töltik meg Marx jellemzését a rabszolgakereskedelem korszakáról, amelyben végbement „Afrika átváltozása kereskedelmi vadaskertté, ahol fekete bőrűekre vadásznak.”
S ezen túl, végbement a társadalmi intézmények átalakulása a rabszolgatermelés igényeinek megfelelően, a morális züllés társadalmi méreteket öltött, a közösségek és az egyének életét a létbizonytalanság és a félelem árnyékolta be. A lakosságnak mintegy fele rabszolgasorsra jutott, óriási tömegek áldozatai, mások pedig – zord természeti körülmények között – számkivetettjei lettek a rabszolgakereskedelemnek.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages