„Rejtőző népek” és közösségiek
„Rejtőző népek” és közösségiek
A rabszolgaság elleni védekezés egy másik – élet- és társadalmi viszonyokat kialakító – formáját a „rejtőző népek” valósították meg. Magyar László a Munda-Evámbo, Lungo és Kapota tartományok vidékén találkozott rejtőző néptörzsekkel, azután, hogy belvillongások miatt elhagyni kényszerült bihéi otthonát, tehát 1857 után.
Az időpont megjelölése azért fontos e kérdés elemzése során, mert ekkor már Magyar szinte mindent tudott az általa bejárt óriási területen élő népek társadalmi és politikai szervezetéről. A „rejtőző népek” életmódja azonban e kiterjedt ismeretekkel rendelkező kutató számára is újdonság volt.
Magyar értelmezése szerint a „rejtőző” jelző elsősorban nem település- hanem életformát fejez ki.
A „rejtőző” népek valamikor – valószínűleg az emberkereskedelem kezdeti szakaszában – találkozhattak a rabszolgaság borzalmaival, és hihetőleg személyes és fájdalmas tapasztalatokat szereztek a rabszolgatermelő és rabszolganevelő társadalmak életéről, morális zülléséről. Ezért a folytonosan fenyegető létbizonytalanság elől elmenekültek. De nemcsak messzebb vonultak, hanem ténylegesen elrejtőztek.
A rejtőzéshez a természet segítségét, helyesebben a mostoha természeti viszonyokat is felhasználták. Az említett Munda-Evambo tartományt a „tüzes szelek” országának tartották. Európaiak elkerülték ezt a zord vidéket és fel sem tételezték, hogy ott emberi telephelyek léteznek.
E különös természeti jelenségről Magyar László az alábbiakat közli: „Különös figyelmet érdemel még ezen tartomány climatologiájában évenként egy, bizonyos időszakban… beálló keleti szél, mely égető kénköves tulajdonságánál fogva, a bennszülötteknél Feraandala (tüzes szél) nevezettel ismeretes…
Rendesen május hó 15. de elmúlhatatlanul 20-káig éjfélutáni 3 óra tájban kezd ezen orkán betörni, melyre a légmérséklet legott langyossá és továbbá égetővé lesz, igen oly formán, mint valamely nagy sütő kemence közelében érezhető. – Dühében hovatovább nevekedve, napkeltével már egészen dühös orkánná válik, kaviccsal kevert iszonyú porfellegbe burkolván a láthatárt, míg a délutáni naphajlattal mindinkább csillapulva, este felé egészen szélcsenddé leend, de a következő reggeli 3 óra tájban, hasonló módra ismét fölkerekedve, a leírt módra dühöng, rendesen három egy másra következő napokon keresztül, míg egészen megszünve, az egész éven által nem tapasztalható többé… a leghatalmasabb állatot is képes lábáról lefordítani, óriási fákat csavar ki gyökerestül a földből; de nem csak ezen okból, hanem inkább az egészségre ártalmas befolyásánál fogva félelmes ez az emberre, mert általános testi lankadtság kemény főfájás és émelygés állanak be azonnal a testen, a bőr a fehéreknél zöld-sárga, a fektéknél hamvas fakó színt ölt, sok repedéssel, a szemekben vérrel injectált foltok mutatkoznak. – A házi állatok, még a szárnyasok is, gondosan elrejtőzve igyekeznek kikerülni e kínzó elemet. A fűnemű plánta-élet, a széltől illetve, azonnal kiszárad, a fák levelei fonnyadtan hullanak alá, a tavakban létező vizek, a nagy párolgás következtében, mintegy varázslattal illetve, tűnnek a föld alá. A léget betöltő finom fövény a leggondosabban elzárt ládákba is behatván, a bennek rejtett tárgyakba vegyül; de még ezen ládák deszkái is megrepedeznek és hajlanak, a bennek megfeszített szögek ingadozókká és könnyen kihúzhatókká lesznek.”
A „tüzes szelek országa” azonban csak a rabszolgakereskedők elleni biztonságot nyújtotta a védelme alá menekülőknek. A társadalom fejlődésének lehetőségét a zord természeti környezet végletesen korlátozta.
A „rejtőző” népek közösségeiben legtovább maradtak fenn ugyan a társadalom archaikus intézményei, de leghamarabb vesztek ki azok a fejlettebb művelési kultúrák, amelyek a számukra kedvező korábbi szálláshelyeken a fejlettség magasabb fokán álltak. Az új körülmények között azon művelési ágak, melyeknek folytatására a természeti feltételek hiányoztak, kivesztek és két-három generáció múltán teljesen elfelejtődtek. A „rejtőző” népek többsége „természeti” állapotba kényszerült, és a föld- vagy kézműves kultúrák művelése helyett gyűjtögető életmódra degradálódott. Képletesen azt mondhatnók, hogy a rabszolgakereskedelem az afrikai népesség egy részét „visszakergette a fára”.
Az életmódot, ezekben a közösségekben a kényszer, a zártság és rejtőzés követelményei alakították ki: a menekülő és rejtekhelyen szállást foglaló népek, helyesebben a népek szétszórt csoportjai ugyanis szükségszerűen olyan helyekre települtek, amely területeket köröskörül valamiféle természetes határ védelmezett, és amelyek kiterjedésükkel sem váltak feltűnővé. A jó rejtőzés – amely a rabszolgakereskedelem évszázadaiban szabad életet jelentett – csak kicsiny méreteket tűrt meg. Így az eredetileg is kicsiny „élettér” a telephely lakosságának szaporodásával idővel elégtelenné vált a rejtekhelyen meghúzódó emberek táplálására, ezért a túlnépesedett rejtekhelyekről egy-két nagycsalád, a felesleg gyakran kirajzott, és új rejtekhelyén minden kapcsolatot elvesztett az őt kibocsátó anyaközösséggel. E körülmény egyik lényeges tényezője és forrása a nagy népcsaládon belül végbement nagyfokú etnikai differenciálódásnak, amely egyetlen más kontinensen sem jelentkezett olyan arányokban, mint Afrikában. A rabszolgakereskedelem, a rabszolgasors elleni védekezés tehát olyan folyamatot indított el, amely ahelyett, hogy a külső veszéllyel szemben eredményesen fellépni képes nagyobb csoportok kialakítását mozdította volna elő, szétdarabolta és egymástól elzárta azon rokon népeket, amelyek a rabszogaság elleni védekezésként a rejtőző életformát választották.
Míg a szökött rabszolgák szabad szállásain egyfajta integrálódási folyamatot észlelünk, addig a „rejtőző” népek közösségei egymástól egyre távolodtak, míg végül a szállásról kirajzó csoportjaik minden kapcsolatot elvesztettek egymással. E folyamat nehezen legyőzhető akadályokat állított később a nemzetté válás felé haladó népek útjába.
Magyar László részletes ismertetést közölt A dél-afrikai Munda-Evambo, Lungo és Kapata tartományok általános földirati vázlata című tanulmányában a Mundombe néptörzseinek rejtőző életmódjáról. Álljon itt néhány szemelvény, amely az afrikai társadalmak életének egy teljesen ismeretlen mozzanatára irányítja figyelmünket.
„Az idegenekkel a legkisebb érinkezést is minden módon kikerülni igyekeznek, és annyira megy nálok ezen ovakodás a külsők iránt, hogy az általok lakott tartományba, a szó teljes értelmében véve épen semmi utak nem léteznek; mert közös szokás nálok, ritkán vagy soha nem térni vissza az előbbi úton, de mindig toronyirányban más útat keresni; ezt pedig csak egyedül azon okból cselekszik, hogy ily móddal nem maradván lábcsapás, az idegenek hozzájok közelítését könnyebben kikerülhetik.
Kimondhatatlan béketűrés kívántatik arra, hogy az idegen, bármely színű legyen is, e népek bizodalmát csak kis mértékben is megnyerhesse; mert a legkecsegtetőbb szavait is annak mint hamisakat és czélokra tervezőket becsmérlik, valaminél bővebb vagy szaporább módra tett adakozásait pedig, mint a nekik vetett cselnek tekintik, azért épen el nem fogadják, vagy pedig a vett adománnyal eltávozva, nehezen, vagy soha többé nem kerülnek szem elé. Szükség, hogy a velök bizodalmas közlekedésbe avatkozni akaró személy erre való czélját velök épen ne tudassa, s csak apránként és mintegy esetleg igyekezzék velök találkozni, s őket ezen alkalommal holmi csecsebecsékkel, mint dohány, kések, és legfeljebb még némely színes üveg vagy porczelán gyöngyökkel ajándékozza meg.
Három egész év óta itt laktom után voltam csak képes nagynehezen az általok elhirlelt Kalumegyivoa (jó ember, vagy jó barát) nevet tőlök elnyerni.
Jelenleg már nem vonakodnak nékem mint útmutatók a tartomány belsejében szolgálni; mert valóban egyedül csak a bennszülöttek közbenjártával lehet ezen forró sivatagokat bejárni, hol az ivóvizek helyeivel ismeretlen idegen csakhamar kínzó szomjúságtól zaklatva a visszafordulásra lenne kényszerítve, vagy bizonyos halálra tarthatna számot.
Ezen népek szokástörvényeik, melyek által társasági létöket igazgatják, a mennyire ismerem, mondhatom szelidek és emberségesek. – A gyilkolás és lopás vétkei közöttök igen de igen ritka esetek; ez erkölcs még az idegeneket illető javak iránt is ismertetik; huzamos itt laktom tapasztalatából mondhatom, hogy épen semmi általok okozott lopásról sem volt alkalmam panaszolkodni; de a mi még inkább characterizálja ezen pásztor népeket a többi délafrikai népek között, az, hogy a rabszolgaságot, mint az emberiség legcsúfabb vétkét, lelkökből utálják, azért soha rabszolgákat el nem adnak, vagy vesznek, és igazán kimondva, közöttök a rabszolgaságnak még csak legkisebb jelét sem tapasztaltam. A közöttök előforduló pereket váltság útján szokták elintézni, az öregek közbenjártával.
Ámbár e népek is, a többi áfrikaiak módja szerint, a halálozás esetét, nem a természeti rendszer következtének, de mindig valamely ellenségtől származott erőszakos tettnek hiszik: annak okául, mindig valamely rég kimúlt, és a megholt rokonsághoz tartozó lelkek valamelyikét szokták kinevezni; melynek következtében elkerülik az úgynevezett boszorkányság vétkét, s mentve vannak ezáltal a sok véres boszúálló scenák ostorától, mely oly iszonyúan dúl és pusztít más afrikai népek között, s amelynek következtében számos család, de egész helységek is, elpusztíttatnak.”
Olvasva Magyar László e leírását a „rejtőző” népekről, valószínűleg túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a rejtőző népek szálláshelyein az egész emberiség történelmének egyik leghumánusabb és erkölcsileg legfejlettebb közösségei alakultak ki és léteztek évszázadokon keresztül.
A „rejtőző” életmód különleges helyet foglal el az afrikai népek fejlődéstörténetében. Ezen életvitel sajátosságait – törvényeit – a következőkben foglalhatjuk össze:
a) A „rejtőző” népek társadalmában – a külső termékektől való elzárkózás miatt – olyan sajátos helyzet alakult ki, amely egyrészről az önellátás kényszere és a társadalmi szükségletek más forrásból való ki nem elégíthetősége miatt – serkentette a termelőerők fejlődését, másrészről viszont, az elzárkózás következtében szükség- és törvényszerűen olyan helyzet alakult ki, amely fékezte a termelőerők fejlődését, és adott állapotukat évszázadokra konzerválta.
b) Azon körülmények, melyek a termelőerők fejlődése irányában hatottak, a rendkívüli helyzetből következően, a termelési módszerek sokféleségét alakították ki.
c) Azáltal, hogy a „rejtőző” közösségek az önellátás olyan körülményei között éltek tartósan, amelyekben elutasították a rabszolga-munkaerőt és ennek kizsákmányolását, nem halmozódhattak fel feleslegek, értékek, nem alakulhattak ki rétegképző vagyoni különbségek, nem volt lehetőség semmiféle öncélú, erőszakos kisajátításra.
A választott vezetőket személyes erényeik és tulajdonságaik alapján állították a közösség élére, hatalmuk azonban aligha terjedt túl a „primus inter pares” státusán.
A „rejtőző népek” közösségeiben, akárcsak a szökött rabszolgák szabad szállásain, ismét olyan mikrotársadalommal találkozunk, amelyben a társadalmi viszonyok függetlenné váltak a tulajdon alakító hatásától, és ez a körülmény lehetőséget teremtett olyan önigazgatású demokratikus együttélésre az emberek azonos jogokkal rendelkező kicsiny csoportjai számára, aminő a korabeli Európában nem létezett.
Ez a demokratizmus nem valami magasabb rendű szellemi állapot kifejezője, hanem materiális, gazdasági és társadalmi okokból eredő következmény, amely az adott viszonyok között másként nem is alakulhatott volna.
A „rejtőző” népek közösségeiben a passzív, olykor ösztönösen védekező eszközök mellett számos olyan jelenséget figyelhetünk meg, amelyek a társadalmi rend tudatos alakításáról, illetve az adott állapotban való megtartásának igényéről tanúskodnak. Ezek az igazgatás tartalmi jellegében és gyakorlati megvalósulásában jelentkeztek.
A társadalom életének ilyen tudatos befolyásolása figyelhető meg a peres ügyek elintézésének bírságolásos rendszerében, mely jogszolgáltatási eljárás kizárta a rabszolgaságra ítélés lehetőségét. Míg a „rejtőző” falvakat körülvevő afrikai közegben a rabszolgaszerzés megszállottsága már az apróbb bűneseteket is rabszolgasággal bűntette, a „rejtőző” falvakban még az esetleg előforduló főbenjáró vétket is bírsággal bűntették.
A társadalom rabszolgaságtól való megóvásának tudatos eltökéltsége leghumánusabb formában, magasfokú emberi, és társadalmi öntudattal és felelősséggel, legplasztikusabban a tradicionális halotti kultusz átalakításában mutatkozott meg.
A túlvilági erőktől való félelem és függés természetes szakasza és állapota az emberi civilizáció- és gondolkozás fejlődésének. A természeti körülmények vagy a civilizáció alacsonyabb fokán élő népek – ezek közé tartoztak a „rejtőző” mu-kuando és a vele rokon törzsek is – a halál természetes voltát – az emberi szervezettel kapcsolatos ismereteik hiányában – képtelenek voltak megérteni és szükségszerű állapotként felfogni. A halált ezért erőszakos, külső, gonosz akarat érvényesülésének tartották. A rabszolgatartó társadalmakban mindig olyan személyt választottak ki a halál okozójául, akit családostól rabszolgává lehetett tenni. A mu-kuando közösségek tagjai is valamennyien azt hitték, hogy a halált egy gonosz ember okozza. De – nehogy valakit is rabszolgasággal kelljen sújtani, ami a bűbájosság elterjedt büntetése volt – olyan személyt választottak bűnbaknak, akit már nem lehetett felelősségre vonni, mert maga is régen meghalt.
A halál okáról és okozóiról meglevő ősi hiedelem ilyenszerű átalakítása valósággal megóvta az élőket a rabszolgaságtól.
1864. november 9-én a fáradhatatlan magyar kutató örökre megpihent. Angolában, Afrika földjében nyugszik. Abban a földben, melynek megismeréséért nagyon sokat tett, de ebből hazája és a világ mindeddig csak nagyon keveset ismer.
Habent sua fata libelli!
Legyen e könyvecske sorsa és feladata, hogy megismertesse Olvasóival a halhatatlan életmű néhány részletét.
