AZ EMBER
AZ EMBER
Manninger Rezső életpályájának legkiemelkedőbb állomásai–22 évesen kitüntetéses oklevél, 2 év múlva summa cum laude minősítésű doktori oklevél, majd 28 évesen egyetemi magántanár, 37 évesen ny. r. tanár, egy év múlva az Országos Állategészségügyi Intézet igazgatója, majd újabb egy évre rá az MTA tagja – arra utalnak, hogy egy különösen sima pályán emelkedett az állatorvosi szakma kiemelkedő egyéniségévé. Az a tény, hogy a századforduló és az azt követő 3 évtized vezető állatorvos egyénisége, Hut˙ra Ferenc korán felismerte a kitűnően felkészült, szorgalmas és jó megjelenésű fiatalember rátermettségét, komoly lehetőséget nyitott meg előtte. A körülmények és a főiskola Hut˙ra által képviselt érdekei azonban jelentős feladatok elé is állították.
Egész életén át hálásan emlékezett tanítómesterére, bár enyhe keserűséggel emlegette, hogy ő térítette el eredeti kedvelt tárgyköre, a biokémia területéről. Mesterében tisztelte, hogy életét és energiáját, szakmai elhivatottsággal a főiskola és az állatorvosi kar tudományos fejlesztésének és társadalmi felemelésének szentelte, és a változó időkhöz alkalmazva – ez vált Manninger vezéreszméjévé is.
Manninger Rezső egyéniségét a kreativitás jellemezte, amelyet kiváló tehetséggel és nagy szorgalommal gyűjtött, széles körű szakmai és általános műveltsége alapozott meg.
Határozott és szuggesztív egyéniség volt, aki puszta megjelenésével magára tudta vonni környezete figyelmét. Tudatában volt tekintélyének, amelyet tehetségével és tudásával vívott ki magának, és az ügy érdekében – amelyet képviselt – élni is tudott ezzel.
Közéleti tevékenysége arra a fél évszázadra (1912–1963) esett, amelyet két világháború és az azokkal kapcsolatos politikai és társadalmi viharok jellemeztek. Cselekedeteiben mindenkor a mély humánum vezette. Nehéz időkben megfontolt és bölcs előrelátással cselekedett. Kerülte a karrieristákat, bármilyen vonatkozásban is találkozott velük. Igyekezett elkerülni az éles összecsapásokat, de sem szellemi, sem anyagi vonatkozásban nem volt hajlandó megalkuvásra. Tehette ezt, mert anyagiakat illetően szerényen élt, életpályájának magas ívét pedig saját szellemi igényessége rajzolta meg. Bármilyen pozícióban levő felsőbb vezetők nemtetszése sohasem gátolta meg abban, hogy mindenkor szakmai meggyőződése és lelkiismerete szerint dönsön. Ezért mondott le 1943-ban az Országos Állategészségügyi Intézetben 15 évig viselt igazgatói funkciójáról, és tagadta meg az 1950-es években, hogy külföldön a hazai járványhelyzetről a tényeknek meg nem felelő képet fessen. Ellenállt annak a felszólításnak is, hogy Az állatorvosi bakteriológia, immunitástan és általános járványtan című tankönyvét második kiadása (1953) előtt a liszenkói genetika elemeit a mikrobiológiába átültető Bosján szellemében átírja. Az átírást követelő cenzúrának meg kellett elégednie e könyv 19. oldalán található apróbetűs lábjegyzettel, amely szerint „Vitás még az a feltevés is, hogy a baktériumoknak szűrhető alakjuk volna, amelyből a mikroszkóppal felismerhető baktériumalakok fejlődnének, ahogy azt Fontes, Bosján és mások állították”. A beavatottak megértették, hogy elhatárolta magát egy tudománytalan, spekulatív elmélettől, sőt az idézett sorokból a szaksajtó cenzúrája elleni finom fricskát is megérezték. Neki magának pedig – szemben számos, e kort túlélő, a genetika közelébe sodródott szakemberrel – később nem kellett pironkodnia azért, ami korábban nevével jegyzetten napvilágot látott. A tudományos meggyőződéséhez való ragaszkodása csak növelte tekintélyét idehaza és nem viszonylag fiatalon az oktatás, a kutatás és a szakmai közélet vezető egyéniségévé vált, ezért véleményére mindenkor igényt tartottak azok, akik az állategészségügy területén döntéseket hoztak. Így volt ez igen gyakran, ha szakmai vezető helyek betöltéséről volt szó, és ő ilyenkor is mindig meggyőződése szerint őszinte véleményt mondott. Érthető, hogy az általa felállított magas szakmai és erkölcsi követelményeknek meg nem felelők között, akikről adott esetben negatívan nyilatkozott, sértődöttek is voltak. Elkötelezettsége azonban nem téríthette el attól, hogy ha kellett, vállalja őszinte véleményét, amelynek megalapozottsága egyébként később messzemenően igazolódott.
A szélesebb értelemben vett munkatársait és az arra rászoruló tanítványait nagyvonalúan támogatta pályájukon. Közvetlen munkatársaival úgyszólván naponta konzultált. A szorgalmas emberek botlásait elnézte, mert vallotta, hogy csak az téved, aki dolgozik. Az őszinteséget azonban megkívánta. Kiváló emlékezőképessége, emberismerete és kifinomult érzéke kizárt minden mellébeszélést. Közvetlen munkatársának lenni rangot jelentett a szakmában, de az igényességben példát mutatott, és ezt másoktól is megkívánta.
Életpályáján meghatározó részt vállalt felesége, Tangl Herta, Tangl Ferencnek, a neves élettanprofesszornak a lánya, akivel 1919-ben kötött házasságot.
Felesége több nyelvet beszélő, nagy általános műveltséggel rendelkező, odaadó érzelemvilággal és kivételes tapintattal megáldott személyiség volt, aki gondoskodott a családi tűzhely bensőséges légköréről. Az emberi érintkezés árnyalatainak különös érzékével megáldott „nagyasszony” volt, aki tudott reprezentálni, ha a hazai és nemzetközi társadalmi érintkezés ezt megkívánta. Finom tapintattal a háttérben maradva segített férjének, akit egyébként mindig „uramnak” nevezett. Ellentéte volt a női emancipáció harcosainak, és talán éppen ezzel tudott egyedülállóan hatásos lenni férje pályájának a támogatásában. Vezette a háztartást, nevelte lányukat, majd később az unokákat, vendéget fogadott, és mindenekelőtt odaadó szellemi munkatárs volt. Többek között, a többnyelvű korrektúrák legélesebb szemű ellenőre volt, aki együtt élt férje munkájával, és aki minden egyéni életcélját, fenntartás nélkül alárendelte férje hivatásának. Viszonzásul, egy nagyon hosszú, szellemi teljesítményekben kivételesen gazdag életművet alkotó ember mélységes megbecsülését, bensőséges ragaszkodását, figyelmességét és tapintatát nyerte el, ami által a mű állandó alkotó társának érezhette magát.
Kivételesen gazdag oktató, kutató és közéleti tevékenységét még életében hazai és külföldi kormány-, valamint tudományos és társadalmi intézmények és szervezetek a legkülönfélébb magas elismerésekkel honorálták. Ezek közül csak a legjelentősebbeket soroljuk fel.
Kormányunk Kossuth-díjjal kétszer, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével kétszer és a Magyar Népköztársaság Érdemrendjével tüntette ki. A Magyar Tudományos Akadémia legmagasabb elismerésével, az Akadémia Aranyérmével, az Állatorvosok Társasága a Hut˙ra-emlékérem első, aranyozott példányával tüntette ki, saját egyeteme tiszteletbeli doktorává avatta.
Külföldi tudományos és társadalmi szervek is elhalmozták elismerésekkel.
Levelező tagja volt a francia Académie National de Médicinnek és az Académie Vétérinaire de France-nak, a Moszkvai Össz-szövetségi Mezőgazdasági Akadémiának, rendes tagja a Csehszlovák Tudományos Akadémiának és külföldi tagja a Bolgár Tudományos Akadémiának. Az Állatorvosok Világszövetsége, a Royal College of Veterinary Surgeons, a Görög Állatorvosok Egyesülete és a Lengyel Állatorvosok Tudományos Egyesülete tiszteletbeli tagjává választotta. Honoris causa doktori címmel tüntette ki a bécsi Állatorvosi Főiskola, a Lipcsei Egyetem Állatorvosi Kara és a Thesszaloniki Egyetem Állatorvostudományi Kara. A Madridi Egyetem Állatorvosi Kara honoris causa tanárává avatta.
Manninger Rezső életműve nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy századunk első felében a budapesti Állatorvosi Főiskola nemcsak tartotta az állatorvostudomány magas nemzetközi színvonalát, hanem annak mércéjére meghatározó hatást is gyakorolt.
Amikor 1963-ban nyugalomba vonult, rövid időn belül lemondott minden társadalmi tisztségéről. Ennek ellenére, 1970. február 4-én bekövetkezett haláláig élénken érdeklődött volt munkatársainak kutatásai, a szakmaterület történései iránt. Továbbra is a régi igényességgel javította a kéziratokat, amelyek lektorálására továbbra is felkérték. Örömmel vette, ha közvetlen munkatársai problémáikkal megkeresték, munkájukról referáltak neki.
Két évtizeddel halála után, egy-egy maradandó értékű megjegyzésének a felidézésével döbbennek rá volt munkatársai és tanítványai, mennyire hiányzik ma is tiszteletet parancsoló személyiségének, az önmagával szembeni igényességének és a közösségi jó ügyért tettre kész egyéniségének példamutatása.
*
Hálás tanítványai 1982-ben Sopronban, egykori középiskolája alapításának 425 éves évfordulója alkalmából, műemlékvédelem alatt álló szülőháza bejárata fölött emléktáblát helyeztek el ezzel a szöveggel: „Ebben a házban született a soproni lyceum eminens diákja, Manninger Rezső – 1890–1970 –, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, a Mikrobiológiai Társaság elnöke, az állatjárványtan világhírű egyetemi tanára, tudósa.”
Arcképét megfestette könyvtára részére a Phylaxia Oltóanyagtermelő Intézet. Ugyancsak ez az intézet, 1963-ban, fennállásának félévszázados fordulóján Manninger képmását viselő emlékérmet készíttetett, amely a „Manninger Rezső professzornak nagyrabecsüléssel a Phylaxia állatorvosai, 1963” és a hátlapon „Felix qui potuit rerum cognoscere causas” feliratot viseli.
Az Országos Állategészségügyi Intézet 50 éves jubileuma alkalmából, 1978-ban a már említett emléktáblán kívül, Manninger képmását viselő emlékérmet is készíttetett.
A Magyar Mikrobiológiai Társaság „Dr. Manninger Rezső emlékérmével” kitüntetett mikrobiológusai, a társaság évenként megrendezett kongresszusain emlékeznek meg az emlékérem névadójának saját kutatásaikhoz közel álló tevékenységéről, vagy idéznek fel vele kapcsolatos emlékeket.
