OKTATÁS
OKTATÁS
A róla szóló megemlékezések szerzői és tanítványai gyakran vetik fel azt a kérdést, mi volt a varázsa Manninger Rezső előadásainak. Miért voltak mindig tömve a padsorok előadásain, bármit is adott elő, pedig nem olvasott katalógust, és kitűnő tankönyveinek rendszeresen átdolgozott, újabb kiadásaiból hallgatói elsajátíthatták a vizsgaanyagot. Ezekből a könyvekből a gyakorló állatorvosok is folyamatosan kiegészíthették a fertőző betegségekkel kapcsolatos ismereteiket.
A feltett kérdésre nehéz egyszerű választ adni. Megválaszolásához előadásainak lényeges szakmai és logikai gyökereihez kell eljutni. Előadásait nagyon komolyan vette. Két, vagy éveken át három szaktárgyának gyakorlatilag minden óráját maga tartotta meg, pedig – amint a későbbiekből még kiderül – közben egyéb funkcióinak is messzemenően megfelelt.
Vallotta, hogy az egyetemi tanárnak nemcsak kötelessége, de legnemesebb hivatásbeli feladata is, hogy oktasson és ezzel neveljen is. Ennek pedig maga a legnagyobb igényességgel felelt meg. Hallgatói nyilván megérezték, milyen komolyan veszi óráit. De a tömött padsorok, az áhitatos figyelem amellyel érveléseit és fejtegetéseit követték, le- és megjegyezték, még mélyebb gyökerekre utaltak. Széles körű irodalmi, történeti, művészeti, valamint a társtudományokat is felölelő gazdag ismeretanyagából csak annyit szőtt bele érveléseibe, amennyit szükségesnek tartott a meggyőzéshez, de ami nem terhelte túl és főként nem terelte el a hallgatóság figyelmét előadásainak tudatos logikával felépített vezérfonalától. A ma oly divatos idézetekkel ritkán élt. Szerette gondolatait a maga szavaival megfogalmazni. Különösen vonzódott az ókor költőihez és filozófusaihoz, akiknek a munkáit az eredeti görög és latin nyelvű szövegekből ismerte. De ezek idézéséhez is – többnyire csak szűkebb munkatársai körében – akkor folyamodott, amikor a kritika finom tűhegyére tűzte mások botlásait, akik idézetekben vagy közszájon forgó idegen szólásokban elkövetett nyelvtani hibákkal árulták el nyelvi műveltségüket.
Bárkinek is beszélt, külföldi egyetemeken, kongresszusokon, kutatóknak, gyakorlati szakembereknek, vagy itthon hallgatóinak, állatorvosoknak vagy állattenyésztőknek, előadásaival olyan légkört tudott teremteni, amellyel maradéktalanul lekötötte hallgatóit. Előadásaival nemcsak ismereteket közvetített, hanem maradandó élményt is nyújtott mindazoknak, akik hallgatták. Visszaemlékezve számos külföldi és hazai előadására, amelyeket működése utolsó másfél évtizedében a krónikás meghallgathatott, úgy tűnik, hogy előadásainak kivételes varázsa széles körű és napra kész szakmai felkészültsége mellett, kiváló retorikai készségének és szuggesztív egyéniségének tulajdonítható. Ezzel is szolgálta az ügyet, amiért érvelt, miközben sugárzott belőle az elkötelezettség és az egészséges magabiztosság.
Előadásainak a hatását fokozta, hogy mindig szabadon adott elő. Vonakodott attól, hogy leírt szöveget olvasson fel. A hallgatóság tekintetéből olvasta le, hogyan hatottak szavai, és ennek megfelelően érvelt vagy magyarázott. Kitűnő érzékkel osztotta be az idejét, soha sem került időzavarba. Ha olykor egyszerre nézte meg kar- és zsebóráját, ezt inkább lazításként tette. Mestere volt az oktatás lélektanának. Magabiztos retorikai készsége kiváló rögtönzőképességre utalt. Pedig minden előadására gondosan felkészült. Bizonyították ezt az egyetemi előadásai alkalmával viselt fehér köpenyének zsebében felejtett alkalmi cédulákra írott kulcsszavak, amelyek logikáját csak ő fejthette meg. Előadásai közben csak ritkán vett elő a zsebéből egy-egy ilyen cédulát, hogy pl. néhány számadatot felírjon a táblára. Ekkor is többnyire megjegyezte, hogy ezeket ne tanulják meg a hallgatói, mert adatok emlékezetből való alkalmazása az orvosi foglalkozásban veszélyekkel járhat. Ezt különösen gyógyszeradagokra értette, azzal, hogy ezen a téren az egyetlen fajjal dolgozó humán orvossal szemben, az állatorvosnak olykor naponta 6–8 háziemlős- és madárfajjal van dolga (nem is számítva a kedvtelésből tartott állatokat), amelyeknek igen változatos lehet az érzékenysége bizonyos gyógyszerek iránt.
Az alapos felkészülés egy-egy szakmai vitában való felszólalásaira is érvényes volt. Minden hozzáférhetőt elolvasott, és így ismeretei mindig korszerűek voltak. Munkatársait is bírálta, ha nem az eredeti közleményekből, hanem csupán összefoglalókból vagy referátumok alapján tájékozódtak. Az ilyen „időkímélés” nála lustaságnak számított.
Szakvitákban többnyire utolsónak szólt hozzá a tárgyhoz, és különös érzéke volt mind az előre mutató eredmények, mind a vitatható, spekulatív következtetések értékeléséhez. Ilyenkor nemcsak érveivel, de logikus és világos okfejtéseivel is maradandó hatást gyakorolt a hallgatóságra.
Oktatói működésének korai éveiről sajnos alig maradtak tárgyi emlékek. Akkori tanítványainak az elbeszéléséből tudunk arról, hogy nagy felelősségérzettel oktatta az immunológia legújabb vívmányait 1918 után, mint e tárgy magántanára. Meghívták 1922-ben a Közgazdaságtudományi Karra is „állatkórtani és állatjárványtani” előadások tartására, de ezek tematikájáról sem maradtak fenn írásos feljegyzések.
Mind a saját megnyilatkozásaiból, mind az akkori hallgatóitól tudjuk, hogy örömmel vállalta az élettani intézet vezetését és e tárgy oktatását 1925–1926-ban, amikor a kijelölt tanszékvezetőt egy évre külföldi tanulmányútra küldték. Hallgatói osztatlan elismeréssel beszéltek élettani előadásainak érdekességéről és korszerűségéről. Ekkor korábbi biokémiai érdeklődésének örömteli kiélésére is alkalma nyílt, noha már a fertőző betegségekkel kapcsolatos tárgyköröknek volt elkötelezettje. Ezért különösen nagy felelősségérzetre vall, hogy e távoli terület ideiglenes oktatására is maximális igényességgel készült fel. Ennek tulajdonítható, hogy élettani előadásai a hallgatókban osztatlan elismerést váltottak ki, pedig akkor a hallgatók a 35 éves Manninger előadásait más tárgyak rutinos és nagy tanáregyéniségeinek az oktatási módszereivel vethették össze.
Bármilyen vállalt feladatot egyforma energiával és igényességgel teljesített egész életpályája során. Jelleme és egyénisége nem engedte, hogy a legkisebb vagy csak rövid időre szóló feladatot kisebb energiával és elkötelezettséggel próbálja megoldani. Csak azt oktatta és arról vállalt előadást, aminek a fontosságáról meg volt győződve, és amivel teljes mértékben azonosulni tudott. Előadásainak – hallgatói körében olyan sokat emlegetett – varázsához nyilván ez is hozzájárult.
Hosszú életpályája során oktatta az immunológiát 1918-tól, a járványtant 1927-től, a mikrobiológiát 1933-tól nyugalomba vonulásáig, 1963-ig, és a törvényszéki állatorvostant 1933-tól 1946-ig. Ez utóbbi tárgyat, miután „sikerült tőle megválnia”, úgy emlegette, mint olyan terhet, amelyet mestere, Hut˙ra Ferenc nyugalomba vonulásakor kötelezettségből vállalt. Pedig nekünk, akik az előbbi összes tárgyat az ő előadásában hallgattuk, a törvényszéki állatorvostani órákon az egyetem igazságügyi felülvéleményező bizottságához került szavatossági jogviták megítélésének a levezetése a tőle kapott útravaló legemlékezetesebb eseményei közé tartozik. A szakértői tevékenység, a ténybeli adatok mérlegelése és az ezekből levezethető következtetések alkalmat kínáltak számára nemcsak saját logikai képességének és szuggesztivitásának a kiélésére, hanem – ami részére a legfontosabb volt – megtaníthatta hallgatóit az orvosi gondolkodás alapvető szabályaira. Ezeken a példákon át – amelyekről egyébként továbbképzési céllal időnként közleményeket is megjelentetett – érttette meg hallgatóival az egyes kórfejlődési és klinikai folyamatok összefüggéseinek a törvényszerűségeit.
Az oktatási tevékenységhez hozzátartozik a vizsgáztatás is, amelyet igen komolyan vett, mert a hallgatók felkészültségében saját oktatási módszereinek tükrét látta. Egyébként vizsgáztatásában is sok sajátos vonás volt. Aktív pályája utolsó szakaszában vezették be a tételhúzást és „a gondolkodási idő” alatt készített jegyzetek alapján való szóbeli vizsgázást. Ezt a módszert mint előírást – kényszerből – átvette, de megszokni és főként helyeselni nem tudta. Az volt a véleménye, hogy ezzel a szóbeli vizsga, lényegében leírt szövegek felolvasására süllyed, elvész a szóbeli kifejezőképességet fejlesztő korábbi módszer, amikor a feltett kérdésre a vizsgázónak közvetlenül kellett válaszolnia. Egy lényegre törő, logikusan felépített és szabatosan megfogalmazott feleletet mindig többre értékelt bármilyen nagy szorgalommal bemagolt adathalmaznál. Különösen értékelte, ha az előadásaiban kifejtett, de a tankönyvében nem található tételeket megfoganni látta a vizsgázóban. Minthogy évközben nem olvasott katalógust, csak kevés hallgatót ismert név szerint a vizsga előtt. Leckekönyvet csak akkor nézett meg, amikor már megítélte a vizsgázó érdemjegyét. Ezért nem volt ritka, hogy valaki nála szerezte első jelesét, vagy megfordítva, hangyaszorgalommal összegyűjtött jó jegyek után nála szerepelt gyengén, ha nem tudta őt meggyőzni arról, hogy tételes tudása mellett a kérdések logikai összefüggéseivel is tisztában van.
Előadásaiban és a vizsgákon egyaránt a betegségek elkülönítő kórjelzésének klinikai és kórtani elemzésére fektetett különös hangsúlyt. A vizsgán is úgy tette fel a kérdést, hogy a vizsgázónak bele kellett élnie magát pl. egy-egy állatfaj idegrendszeri, légző- vagy emésztőszervi betegségeinek kórfejlődéseibe, és ennek alapján kellett elemeznie a kérdésben foglalt és a gyakorlatból merített helyzetet. Manningernek köszönhetően állatorvosi karunk erősségévé vált e logikus orvosi gondolkodásmódot előtérbe helyező oktatási és számonkérési elv gyakorlati alkalmazása.
Az egyetemi oktatás keretein túlmenően is mindent elkövetett, hogy tanítványai – és ez, életkorának előrehaladásával gyakorlatilag az egész aktív állatorvosi kart jelentette – folyamatosan tudomást szerezzenek a tudományág fejlődéséről, és korszerű ismeretek birtokában megfelelhessenek a velük szemben támasztott követelményeknek. Publikációinak jegyzékéből nyomon követhető az akkor éppen aktuális, a fertőző betegségekkel kapcsolatos újabb ismeretanyag. Összefoglaló, a továbbképzést szolgáló közleményeket nemcsak az állatorvosi szakirodalomban jelentetett meg rendszeresen, hanem a mezőgazdasági és a szélesebb körű természettudományi szaksajtóban is. Tette ezt főként akkor, amikor egy-egy újabb fertőző betegségtől való mentesítési akcióhoz kellett megnyerni például az állattartók, a szakigazgatásban dolgozók vagy a széles közönség aktív közreműködését. Ilyenkor ismételten szerepelt a rádióban is. Különös gonddal fordult az orvosi karhoz, ha valamilyen zoonosist okozó kórokozó elleni akciót kellett támogatni. A bovin gümőkór, a brucellosis, a leptospirosis vagy a veszettség elleni küzdelem érdekében mozgósított minden érdekeltet, mert meggyőződéssel vallotta, hogy ezekben a kérdésekben csak úgy lehet tartós eredményeket elérni, ha az állatorvosok a közegészségügy, az állattenyésztés és az igazgatás területén dolgozók széles táborának tudatos támogatását élvezik. Ezzel a tevékenységével nagyban hozzájárult a második világháború után ismételten behurcolt fertőző betegségek, pl. a lovak malleusának, a tenyészbénaságnak vagy az előbbiekben már említett, kutyák terjesztette, ún. urbanus veszettségnek a gyors felszámolásához. A malleus és a veszettség mint zoonosisok felszámolásával az állatorvosi kar Manninger irányításával a közegészségügynek is jelentős szolgálatot tett.
Nem rajta hanem az akkori mezőgazdasági szakigazgatás csúcsán levő egy-két szűk látókörű ember diktátuma akadályozta meg abban, hogy az 1950-es években, amikor arra nagy szükség lett volna, nem hallathatta szavát pl. a ragadós száj- és körömfájás és más igen fontos olyan fertőző állatbetegség elleni védekezésről, amelyeknek az előfordulásáról hivatalosan nem szabadott tudni, bár külföldi hírközlő szervek beszámoltak hazánkban való előfordulásáról.
Kedvezőtlen körülmények között is megtalálta azonban a módját annak, hogy a tanácsait mindig nagyra értékelő vezető és gyakorló állatorvosokat szakmailag informálja és irányítsa, nem is beszélve arról, hogy az egyetemi katedrán következetesen hirdette a járványtan egységes mércével megítélendő tételeit.
Működése során személyes feladatának tartotta, hogy volt hallgatóit folyamatosan informálja a fertőző betegségekre vonatkozó minden olyan ismeretről, amelyek a gyakorló állatorvosoknak nehezen hozzáférhető külföldi irodalomban jelentek meg vagy kongresszusokon hangzottak el. Például az 1960-as években az állati termékek fokozott nemzetközi forgalmával kapcsolatban világszerte megnövekedett a trópusokon endemiásan előforduló egyes, ún. egzotikus fertőző állatbetegségek, így az afrikai sertéspestis, az afrikai lópestis, a bluetongue stb. behurcolásának a veszélye. Manninger azonnal reagált erre a kihívásra, és cikksorozatban tájékoztatta a szakmai közönséget e betegségekről és megelőzésük lényeges tudnivalóiról (1962–1964). Hasonló figyelmeztetései gyakran igazgatási intézkedések megtételére is sarkallták az illetékes szakigazgatási szerveket.
Oktatói tevékenységének kiemelkedő és maradandó részét képezték tan- és kézikönyvei, amelyekből a hazai és a nemzetközi állatorvos-generációk több évtizeden át tanulták a fertőző betegségek tanát.
Miután 1927-ben átvette a járványtan oktatását, előbb Kotlán Sándorral A szárnyas baromfi fertőző és parazitás betegségei című könyv, majd A házi emlősök fertőző betegségei (1939) című könyve jelent meg. Ezeket követte a Mócsy Jánossal írott Belgyógyászat állatorvosok és állatorvostanhallgatók számára (1943), amelynek 5 további kiadása lehetővé tette, hogy hallgatói és a gyakorló állatorvosok folyamatosan értesüljenek a szakterület újabb vívmányairól és azok gyakorlati alkalmazásáról. Ennek a könyvnek az első kötetében Manninger a fertőző, a másodikban pedig Mócsy János a nem fertőző betegségekről szóló fejezeteket írta. Bizton állítható, hogy évtizedeken át aligha volt hozzánk hasonló nagyságú (kicsinységű) nyelvterület, amely ilyen jól el volt látva állatorvosi tankönyvekkel. Nem mellőzhető azonban, hogy ez a tény a felbecsülhetetlen szakmai előny mellett azzal is járt, hogy a hazai állatorvostan-hallgatók nem voltak rákényszerítve arra, hogy világnyelveken írott könyvekből készüljenek fel vizsgáikra, mint pl. a Skandináv, Benelux vagy akár a szomszéd közép- és dél-európai kisebb országok hallgatói. Így tanáraink lelkiismeretes könyvírói tevékenysége folytán nem tűnt fel, hogy hallgatóink nem fejlesztették a középiskolákból magukkal hozott igen szerény nyelvismeretüket. Természetesen ez a körülmény nem a kitűnő könyvek szerzőinek róható fel. Sőt e könyvek nemzetközi színvonalát bizonyítja, hogy bár a hazai hallgatóknak és szakembereknek íródtak, az előbb említett Manninger–Mócsy-féle „kis” belgyógyászatot szlovák (1954). francia (1963) és vietnami (1963) nyelvre is lefordították.
Manninger másik tárgyából, a mikrobiológiából írott könyvének első kézirata 1944-ben, a lakását ért bombatámadáskor elpusztult, ezért az Állatorvosi bakteriológia, immunitástan és általános járványtan csak 1950-ben jelent meg először, további kiadásai pedig 1953-ban és 1960-ban.
Manninger Rezső, hasonlóan elődeihez, olyan oktató volt, akinek a szelleme a magyar nyelvterületet jóval meghaladó nemzetközi kiterjedésben hatott. A Hut˙ra Ferenc és Marek József által 1905-ben kezdeményezett Spezielle Pathologie und Therapie der Haustiere című kézikönyv (a „nagy” belgyógyászat) első, a fertőző betegségekkel foglalkozó kötetének folytatását Hut˙ra halála után, a könyv 7. kiadásának (1938) teljes átdolgozásával Manninger vette át és folytatta a 11. kiadásig (1959). Ez az állatorvosi szakmában páratlan nemzetközi pályát befutott mű az eredeti németen kívül 5 angol (1912, 1916, 1926, 1938, 1946), 3 orosz (1910, 19377 1961), 3 olasz (1916, 1929, 1949), 2 spanyol (1947, 1959), továbbá 1–1 szerb (1949), lengyel (1962) és kínai (1962) kiadásban is megjelent, magyarul azonban nem. Nemzetközi becslések szerint voltak évtizedek, amikor a világ állatorvostanhallgatóinak többsége ebből a részből tanulta a fertőző – és a mű Marek, illetve Mócsy által írott második kötetéből a nem fertőző – állatbetegségek tanát. Számos távoli országban megfordult szakembereink még az 1970-es években is ott találták e mű valamilyen nyelvű változatát az állatorvostudomány és gyakorlat legkülönfélébb szintjein dolgozó szakemberek kezeügyében, a legszükségesebb referencia művek között. E világszerte ismert műben egy-egy hivatkozás erejéig szerepelni rangot jelentett a szakmában. Manninger nemzetközi tekintélyét, amelyet e művével is vívott ki magának, jól jellemezte az amerikai Modern Veterinary Practice szemleírója, aki az 1959-ben, Madridban tartott állatorvosi világkongresszusról és azon Manninger professzornak az Állatorvosok Világszövetsége tiszteletbeli tagjává való megválasztásáról így írt: „…a kongresszus több ezres közönsége, amelynek minden egyes tagja szakmai tudásának egy részét ennek az embernek köszönhette, felállva ünnepelte Manninger professzort kitüntetése átvételekor.”
A Hut˙ra–Marek–Manninger–Mócsy-féle idegen nyelveken megjelent belgyógyászat páratlan nemzetközi sikere, több más, e témakörben megjelent összefoglaló művel szemben elsősorban azzal magyarázható, hogy az egyenként ezeroldalas, a témakörök nagyságához mérten igen tömören megfogalmazott két kötetet egy-egy szerző írta (a fertőző betegségekről szólót Hut˙ra, majd Manninger, a nem fertőző betegségekről szólót pedig Marek, majd Mócsy), a szélesebb területet átfogó gyakorlati és igazgatási szakember, de az oktató és hallgató részére is alapvetően fontos, egységes összehasonlító kórtani szemlélettel és az elkülönítő kórjelzésre helyezett különös hangsúllyal. Ezek a szempontok az olyan újabb kori átfogó munkákban, amelyekben gyakorlatilag minden betegségről szóló fejezetet más-más szerzők írnak, még a leggondosabb szerkesztő munkával sem juthatnak kifejezésre. Hozzájárul ehhez az is, hogy óriási tapasztalattal rendelkező szerzőinknek az egész nemzetközi szakirodalomból – amelyet napra készen, önfeláldozó, fáradságos munkával követtek – volt bátorságuk válogatni és mérlegelni, hogy a sokszor ellentétes adatok halmazából saját véleményüket fogalmazzák meg. Ezért volt egyedülálló és a maga nemében mások által nem folytatható ez a munka.
Bármilyen fájdalmas is volt ez az egész nemzetközi állatorvostársadalom számára – a hazai és a külföldi tanítványok kérése ellenére –, Manninger és Mócsy professzorok az 1960-as évek elején a nagy múltú könyvet lezártnak tekintették, és nem vállalkoztak a mű újabb kiadásának a megjelentetésére, pedig ehhez az anyagot, mint annyi évtizeden át, akkor is folyamatosan gyűjtötték. Úgy ítélték meg ugyanis, hogy ez a széles szakmaterület olyan mértékben aprózódott fel és ágazódott el szűkebb specializációs területekre, hogy a mű különleges értékét jelentő átfogó elvek a korszerűség fenntartása mellett már nem őrizhetők meg.
Manninger Rezső különleges oktató-nevelő egyéniségét különösen azok a tanítványai élvezhették, akiknek megadatott a sors kivételes kegye, hogy hosszabb-rövidebb ideig közvetlen környezetében és irányítása mellett dolgozhassanak, elsősorban a tanszéken, valamint az Országos Állategészségügyi Intézetben, amelynek másfél évtizeden át (1927–1943) igazgatója volt. Ennek későbbi vezetői és munkatársai is igényelték tanácsait, gyakran közvetlen segítségét is. Ők voltak a szűkebb Manninger-iskola tagjai. Mindig hálával és megbecsüléssel beszélt tanítómesteréről, Hut˙ra Ferencről és – ha így nem is említette – a magáét a Hut˙ra-iskola folytatójának tekintette. Közben szenvedélyesen harcolt a szakma megkövesedett és elavult tételeinek a csalhatatlansága ellen. Hangsúlyozta a biológiai alaptudományokkal való lépéstartás, a tegnap még alapigazságoknak számító tételek újraértékelésének a szükségességét, ha a tudomány haladása azt indokolta. Ezért alapvető felfogása ellen szólna, ha most–3 évtizeddel visszavonulása után – az ő iskolájának az örökségét nem abban keresnők, mennyiben tudták tanítványai továbbfejleszteni tanításait, hogy lépést tartsanak annak a szakterületnek a nemzetközi fejlődésével, amelynek a mércéjét valamikor az ő művei jegyezték.
Közvetlen munkatársaival szemben szigorú következetességgel volt igényes. Megkívánta a szorgalmas, célratörő munkát és önképzést, de humánus is volt, amikor beosztottjainak egyéni képességeihez mérte a követelményeket. Büszke volt arra, hogy munkatársai közül vezető oktatók, kutatók és egyéb szakemberek kerültek ki, és segítette munkatársait ilyenek elérésében, ha szigorú megméretés alapján, ezekre alkalmasnak tartotta őket. Kiváló érzéke volt arra, hogy munkatársait alkotásra és állandó önképzésre sarkallja. Sokrétű elfoglaltsága mellett is gyakorlatilag naponta megbeszélte munkatársaival kísérleteik állását, segítette őket tanáccsal, ha kellett, ösztökéléssel, részfeladatok kitűzésével, amelyekre határidőre választ várt. Egy-egy külföldi szakember látogatásakor, jelenlétében lefolyt referálás alkalmával vizsgáztak beosztottjai nyelvtudásból, szakmai felkészültségből, előadó- és vitakészségből. Ilyen beszélgetések után, gyakran mintegy mellékesen tett megjegyzéseket, amelyekből tanulhatott, akinek volt érzéke a finom, soha nem sértő jelzések felfogásához. Volt közvetlen munkatársai körében ma is közszájon forog számos, igen találó megjegyzése – a maradandó életbölcselet rá jellemző emlékeként.
Az oktatásra és nevelésre fontos alkalmat kínált a kéziratok lektorálása, javítása. Különösen a közvetlen munkatársai által írott szövegek javításával igyekezett ugyanazokat a magas logikai, szerkesztési és fogalmazási követelményeket érvényesíteni, amelyek saját írásait is jellemezték. A kéziratok margójára – gyakran finom éllel – tett megjegyzései a legmaradandóbb útbaigazításokat jelentették, amelyekből tanulhatott mindenki, akinek megvolt az érzéke és nyitottsága a mindig jobbító, nevelő szándékú kritika befogadására. Előfordult, hogy egy visszakapott kéziratban szerzője alig ismert rá eredeti szövegére, vagy például egy „nem” szócska törlésével a feje tetejére állította a szerző következtetését, felismerve a kísérletek értékelésének a hibáját.
Általában rosszat sejtetett, ha egy kéziratot tiszta margóval, mint „egyébként derék” munkát adott vissza szerzőjének, mert csak azt bírálta részletesen, amit erre érdemesnek tartott.
A letisztázott kéziratokban a betűhibák javításának az elmulasztását a hanyagság jelének tekintette. Természetesnek tartotta ugyanis, hogy egy munkatársa a korábban javított kéziratát elolvassa, mielőtt közlésre szóló javaslatával továbbította.
Elismerve szakterületét fölényesen uraló tudását és nyelvi igényességét, hazai és külföldre szánt szaksajtónk szerkesztői gyakorlatilag minden, az ő tudományterületére tartozó kézirat lektorálására őt kérték fel. Ezért megjegyzéseivel kapcsolatban fel sem merült benne, hogy lektori véleményével névtelen maradjon. A szövegbe beírt javításokban kézírását mindenki felismerte és értékelte.
Megnyugvással állapíthatjuk meg, hogy a tudományos, valamint szaknyelvünk tisztaságával kapcsolatos igényesség, amellyel Manninger életében döntően hozájárult szaksajtónk színvonalának emeléséhez, maradandó követelménynek bizonyult. Ez különösen abban mutatkozik meg, hogy állatorvosi szaknyelvünket azóta sem árasztották el az idegen szakkifejezések, mint ahogyan azt egyes rokon szakterületeken aggodalommal észleljük.
