A „MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE II. JÓZSEF KORÁBAN”
A „MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE II. JÓZSEF KORÁBAN”
Marczali tudományos tevékenysége kezdettől fogva sokirányú volt. Anonymus-tanulmányait gyorsan követte egy kötet, melyben – egy akadémiai pályázatnak megfelelően – Árpád-kori történeti forrásainkat vetette vizsgálat alá. Ez az akadémiai pályadíjat nyert munka hosszú időre alapvető volt a korszak kutatásában, s meghatározta annak további irányát is. Ma már nem, vagy csak ritkán szokták kézbe venni, pedig még hiperkritikus bírálója, Pauler Gyula szerint is hatalmas tárgyi tudás, széles körű tudományos és irodalmi ismeretek és az összefüggések felkutatásában megnyilvánuló nagy tehetség jellemzik. S hozzátehetjük: nem utolsósorban gondolatgazdag koncepció.
Ezt a munkát azonban megszakította egy másik, tudományosan nem kevésbé jelentős feladat: a XVIII. század történetének feldolgozása. Marczali már németországi tanulmányútja során jelentős levéltári anyagot gyűjtött össze, amely a porosz-magyar viszony alakulását tárta fel 1789–90-ben. Itthon pedig Pulszky Ferenc körébe kerülve, további erős ösztönzést kapott az újabb korok történetének feltárására. Pulszky már akkor is élő történelem volt a fiatal tudós számára, aki szalonjának légkörében került be igazában a korabeli magyar szellemi élet különféle áramaiba. Pulszky szalonja egyedülálló volt az akkori Magyarországon, s szerepe – mutatis mutandis – némileg a XVIII. századi francia irodalmi szalonokéhoz hasonlítható. Marczali itt ismerkedett meg közelebbről Pulszky Polixenával, férjével, Hampel Józseffel, Treforttal, Szilágyi Dezsővel, Fraknói Vilmossal. Ez a szalon, általában Pulszky köre ekkor az Akadémián, de egyebütt is a konzervatív erők szemében vörös posztó volt, mert mindenben a haladó tendenciákat támogatta. Itt kapta Marczali a legfőbb indítást abba az irányba, hogy egy addig ugyancsak feltáratlan területen, a XVIII. század történetén próbálja ki tehetségét.
Bármilyen furcsának tűnik is ez a megállapítás: a magyar történelem abban az időben gyakorlatilag teljes egészében szűz földnek számított. Utaltunk már az egyetemi történelmi oktatás elavulására, arra, hogy a történetírók általában nem rendelkeztek a kellő módszertani alapokkal. Ehhez számítsuk hozzá azt a hiányt a forrásokban, ami a történeti feldolgozások elé gyakorlatilag leküzdhetetlen akadályokat gördített. 1867-ig a fő hivatalok irattárai nem voltak nyitva a kutatás számára. Alkalmanként, különféle társadalmi s egyéb kapcsolatokat felhasználva akadtak ugyan történetírók, akik kutathattak egy-egy hivatal, egy megye, valamelyik egyház vagy nemesi család levéltárában, de erre rendszeresen nem kerülhetett sor. A középkori oklevelek jelentős része ugyan már össze volt gyűjtve, de mindaz, ami megmaradt, végeredményben nem a királyi kancellária levéltárából való, hiszen azt 1526-ban elnyelték a Duna hullámai (egy része külföldre került). Kiadatlanok voltak az országgyűlések iratai, a .fontosabb törvények, egyszóval a magyar történelem legalapvetőbb forrásait sem ismerték még a maguk lehető teljességében. Nem véletlen tehát hogy a kiegyezés utáni évtizedeket egyfajta forráséhség jellemezte. A dolgok teljes félremagyarázása ezt a jelenséget a pozitivista történetszemléletnek tulajdonítani, amint tette ezt Szekfű vagy Hóman a két világháború között, amikor a szellemtörténeti iskola megalapozása során az elődök puszta forrásközlő tevékenységét a „pozitivista” címkével látták el Ez a történetkutatói gyakorlat az igazán pozitivista történetfelfogástól messze volt, a forrásfeltárás, az adatgyűjtés e gyakorlatát nem valamiféle filozófiai alapállás, hanem szinte kizárólagosan a források meglelésének és közlésének lehetősége befolyásolta. Így félreértés volt ezt a korszakot Magyarországon a „pozitivista történetírás” időszakának nevezni, ha akadtak is olyanok, akiket megérintett ez a filozófiai irányzat. Ez a félreértésből adott meghatározás azután az utókor szemében rajtamaradt e korszakon, teljesen méltánytalanul, hiszen a kor történetíróinak túlnyomó része nem is ismerte a pozitivizmust, s akik ismerték, néhány kivételtől eltekintve elutasították ezt az irányzatot. Akik pedig vallották, azok nem jutottak szerephez a történettudomány irányításában. Nem ennek a felfogásnak kell tehát tulajdonítani ezt a forráséhséget, s azokat a forráskiadvány-sorozatokat, amelyek az éhség csillapítását voltak hivatva szolgálni, hanem egyszerűen annak a ténynek, hogy rendszeresen és folyamatosan először 1867 után nyílt alkalom a magyar történelem forrásainak kiaknázására, olyan történelmi iratok fellapozására, amelyekbe még sohasem láthatott bele történetkutató. A Magyar Történelmi Társulat vándorgyűlései – amelyek során egy-egy megye vagy kisebb környék levéltárait kutatók egy csapata szállta meg, s dolgozta fel akár csak regesztaszerűen a meglátogatott megyei, egyházi, de főleg családi levéltárak anyagát – csupán a konkrét megjelenési formái ennek a jelenségnek. S ugyanennek tekinthetjük a Századokban azokat a közléseket, amelyekben rendszeresen nyomon követték az Országos Levéltár megnyitása után annak tevékenységét, azt, hogy kik s milyen témákhoz kutatnak anyagai között.
Ez a gyűjtő tevékenység elsősorban a magyar történelem korábbi századainak eseményeit tárta fel. Marczali munkásságának kezdetekor a legjobban a XIII–XV. sz. története volt feltárva. Az 1711. utáni időszakot azonban szinte nem érintették. Szalay László Magyarország története c. munkája megszakadt azt megelőzően, Horváth Mihály ugyan egészen 1849-ig feldolgozta a magyar történelmet, munkái azonban a dolgok természetéből következően csupán a már megjelent történelmi feldolgozásokra, egyes korabeli nyomtatványokra, folyóiratok, majd később újságok adataira s emlékiratokra támaszkodhattak, a reformkortól pedig saját emlékeire. Mindez ugyan nem volt kevés, de messze volt attól, hogy rá tudományos alapokon nyugvó történelmet lehessen építeni. A Magyar Tudományos Akadémia, illetve annak történeti bizottsága, tudatában lévén mindennek, erőteljesen szorgalmazta a XVIII. század történetének feldolgozását. Így pályázatot írt ki, majd a beérkezett javaslatok alapján megbízásokat adott a XVIII. század egyes kérdéseit feldolgozó történelmi munkákra. Ennek keretében kapott megbízást Molnár Aladár a magyar közoktatásügy történetének feltárására, Ballagi Aladár az 1720–30-as évek közművelődési viszonyainak megírására és Marczali Henrik II. József és II. Lipót uralkodásának feldolgozására. Végül is Molnár Aladár munkája torzó maradt, melyet Fináczy Ernő fejezett be, s Marczalié készült el. Ballagi tervei nem valósultak meg.
A korabeli magyar történetírás színvonalát figyelembe véve, valamint a Marczalival egyidejűleg pályázók javaslatai alapján tekinthetjük csak igazán bátornak a témaválasztást. A „bátorság”-ot adott esetben nem csupán etikai értelemben kell venni, hanem a szó közvetlen jelentésében is. Mindenekelőtt óriási forrásanyagot kellett áttanulmányoznia annak, aki levéltári bázison kívánta megírni a korszak történetét. A kancellária, a helytartótanács, a kamara, az erdélyi kancellária vagy az egyes megyék levéltárai óriási, kutatói szem nem látta iratanyagot rejtettek. Mindezt áttanulmányozni még „lefölöző” módon sem mindennapi teljesítmény. S ehhez járult még a Nemzeti Múzeum és az Akadémia kézirattára, egyes családok és az egyházak levéltárai (elsősorban a prímási, az egri és kalocsai érseki levéltárak), valamint a röpiratirodalom, általában a nyomtatott sajtóanyag – hogy csak a leglényegesebb forrásokra utaljunk. Mindehhez kell még számítani a bécsi, valamint kisebb mértékben a berlini levéltárat. S még nem is említettük a korszakra vonatkozó történeti irodalmat, ami ugyan akkor még másutt sem volt számottevő, a német és francia nyelvű anyag azonban jóval jelentősebb volt, mint a korabeli magyar.
De más tekintetben is bátorságnak tarthatjuk a vállalkozást. Nem szabad elfelejteni, hogy 1880 táján Magyarországon még többé-kevésbé ugyanaz a vezetőréteg „csinálta” a politikát, mint – mondjuk – II. József idején. 1848 vagy 1867 ezen a téren nem jelentett olyan változást, amelynek nyomán ez a politikai vezető réteg kicserélődött volna. Hangsúlybeli különbségek, árnyalati eltolódások természetesen voltak, de azoknak a nemesi családoknak a sarjai vezették az országot, amelyek a XVIII. század végén is szerepet játszottak. Elsősorban néhány vezető arisztokrata család tartós történelmi szerepére utalunk. Ennek a következményei nyilvánvalóan megmutatkoztak mindenki számára, aki ismeri a korszak számos kisebb-nagyobb sajtóvitáját, irodalmi síkon folytatott „becsület bírósági” ügyét. Az amúgy is gyenge burzsoázia e téren aligha jelenthetett volna védelmet Marczali számára, még akkor sem, ha számos tekintély az Akadémián vagy a Magyar Történelmi Társulatban, esetleg a parlamentben melléje is állt volna. Hogy csak egy jellemző példát említsünk, Arneth, a bécsi levéltár igazgatója – akinek monográfiái és forráskiadványai Marczali fontos forrásai voltak – mondotta Marczalinak, hogy a Burgban II. Józsefet a legszívesebben még akkoriban is elfelejtették volna, s a nevét nem is ejtik ki. Hasonló adalék, hogy amikor Jókai megkérte Rudolf trónörököst, engedje meg, hogy Marczali műve III. kötetét neki ajánlja, a trónörökös ezt azzal utasította el, hogy örömmel venné ezt bármi más munka esetében, itt azonban nem fogadhatja el, hiszen ezzel politikai erők, a magyarok és osztrákok, a szabadelvűek és a klerikálisok kereszttüzébe kerülne. A bécsi kabinetiroda levéltárába, mely az államtanács iratait akkor őrizte, Trefort ajánlólevelével nem jutott be, itt csak Kállay Béni közös pénzügyminiszter feleségének magánúton történő közbenjárására kapott kutatási engedélyt, ami olyan jelentőségű volt, hogy később Marczali az uralkodónak, budapesti tartózkodásakor, személyesen mondott érte köszönetet. Hasonlóképpen kényes pontja volt az egész kutatásnak az egyház. Az 1880-as években már éleződött a vita az egyházi vagyon kérdése körül. A polgári irányzatok bizonyos egyházpolitikai reformokat tűztek napirendre, s ez az egyházat visszamenőleg is érzékennyé tette az ilyen témák iránt. Az esztergomi érsektől kapott ugyan engedélyt a levéltári kutatásra, de már Haynald kalocsai érsek Fraknóinak úgy nyilatkozott a munka második kötetének megjelenése után, hogy Marczali a vallásalap kérdésében elfoglalt álláspontja miatt az egyház legnagyobb ellensége. S az egyház semmiképpen sem volt lebecsülendő tényező a XIX. század végi Magyarországon. De az uralkodóházat magát sem szabad számításon kívül hagyni. A király aláírása szükséges volt az egyetemi tanári kinevezéshez, s Marczali esetében csak akkor került a kinevezési aktára Ferenc József aláírása, amikor két osztrák történetíró, Arneth és – a magyarul jól tudó – Krones szakmai szempontból kedvező véleménye támogatta a felterjesztést. Bátorságra tehát mindenképpen szükség volt, s egyúttal ezek a körülmények magyarázzák azt is, miért született olyan csekély számú hasonló monográfia a XVIII–XIX. század történetéről 1918 előtt.
Marczali nyilván felmérte e nehézségeket, de tehetségében bízva vállalta a feladatot, s sikeresen meg is oldotta azt. Ami a források nyújtotta nehézségeket illeti, olyan jegyzetelési módszert alakított ki, amelyik révén biztosan kiigazodott a forrásanyagban a kutatás előrehaladása során, sőt, már az anyaggyűjtés menetében, azzal egyidejűleg szinte félfeldolgozás jött létre. Nem cédulázott, hanem az egyes aktákról íveket fektetett fel, s a később előkerülő adatokat ezekre az ívekre vezette rá. Ha olyan aktára bukkant, amelyik több témához is felhasználható adatokat nyújtott, átutalásokat tett az ívekhez. Így viszonylag gyorsan haladt. Persze nem olyan gyorsan, mint tervezte. Kezdetben két év alatt akarta befejezni a munkát, mely azonban 10 évig tartott. S még így is azt kell mondani, rendkívül gyorsan készült el.
A 10 év természetesen nyomot hagyott a monográfián. Éppen arról a 10 esztendőről van szó, mely az ember talán legfogékonyabb korszaka (1888-ban, a harmadik kötet megjelenésekor Marczali 32 éves volt), s így elkerülhetetlen, hogy felfogása egyes kérdésekben ne módosuljon, változzon. De nyomot hagyott a munkán azért is, mert a levéltári anyag feldolgozásához választott módszer menet közben nem adott lehetőséget az egyes kérdések közötti összefüggések áttekintésére. Marczali pedig – részben az Akadémia sürgetésére – nem egyidejűleg jelentette meg mindhárom kötetet, hanem az első kötetet már 1881-ben, a másodikat 1884-ben, s csak az utolsó jelent meg 1888-ban. Az első két kötethez a levéltári anyagot csak 1785-ig nézte át, s csak az utolsó kötetnél rendelkezett a levéltári anyag felett teljes áttekintéssel. Ez természetesen érződik is a monográfia egyes kötetein. A harmadik kötetben egyes témákra újból visszatért, s részben másképpen is ábrázolta azokat, de mégsem ez a különbségek legfontosabb oka. Sokkal inkább az, hogy módosultak Marczali társadalmi nézetei. Azok az optimista felhangok, amelyek az első kötet megírásakor még jelezték a szerző bizakodását abban, hogy a kiegyezés megnyitja az utat Magyarország polgári fejlődése előtt, az utolsó kötet megjelenése idejére már elcsendesedtek, s Marczali kritikusabban szemlélte nemcsak saját korát, hanem a XVIII. századi Magyarországot is. Egyik bírálója, Grünwald Béla némi túlzással, de joggal mondotta a harmadik kötet megjelenése után, hogy míg az első kötetben a szerző a nemesség és az egyház, a klérus és az arisztokrácia tevékenységét konzervatív oldalról mutatja be, e téren a harmadik kötetre már jelentősen módosult álláspontja, s most már világosan kidomborította, hogy nem a nemzet és az uralkodóház, hanem a rendi érdekek és az abszolút monarchia közötti érdekösszeütközés a korszak alapvető jellemzője.
Marczali vitathatatlanul a kiegyezés híve volt. Egész életére jellemző az az epizód, hogy 1865-ben, amikor édesapja jó vizsgájáért jutalmul felhozta Pestre, a Városligetben meglátva az ott sétáló Deák Ferencet, odaszaladt hozzá és kezet csókolt neki. S ha fel is tételezzük, hogy ez az epizód inkább apja politikai nézeteit tükrözi, mint az övét, az a mód, amint erről élete végén írt, egyértelműen jellemzi az ő álláspontját is. Ugyanakkor azt sem tagadható, hogy a kiegyezésnek ez az igenlése, majd később – mint látni fogjuk – féltése egyáltalában nem jelentette azt, hogy azt végleges, tovább nem formálható megoldásnak tartotta volna. Közjogi téren ugyan – fenntartásokkal – ez volt a felfogása, de társadalmi és főleg gazdasági téren nem tekintette befejezettnek. Marczali nézeteire erősen hatott Széchenyi István. Apja Széchenyi híve, Marcali, a szülőfalu Széchenyi-birtok volt. A Széchenyire hivatkozás rendszeresen visszatér Marczali munkáiban, különösen a gazdasági-társadalmi kérdések tárgyalásánál. Széchenyi pedig Marczali számára egyértelmű volt a gazdasági fejlődés, a polgáriasodás igenlésével. Marczali világosan látta, hogy a magyar társadalom egyik leggyengébb pontja a polgárság fejletlensége, csenevész volta, s kezdetben úgy vélte, hogy a kiegyezés kedvező lehetőségeket nyújt majd az ország gyors gazdasági fejlődéséhez, s ennek nyomán majd a polgárság megerősödéséhez is. Ez a szemlélet tükröződik a Magyarország története II. József korában három kötetében is. Szerzőjük egyértelműen polgári álláspontról ítéli meg a XVIII. századi magyar rendi társadalmat, s ha az első kötetben talán túlzott megértéssel is van a nemesség iránt, mert úgy vélte ekkor még, hogy a magyarságot egyedül a nemesség tartotta fenn, de ez nem akadályozta tisztánlátását, amikor az udvar és a nemesség ellentétének megrajzolására vagy az abszolutizmus reformjainak bemutatására került a sor. A faluról jött Marczali ugyancsak együttérzéssel ábrázolja a jobbágyság helyzetét, ha némileg befolyásolja is ábrázolását az a körülmény, hogy ekkor még úgy vélte: a magyar nemesség nem uralkodó osztály volt, hanem maga a nemzet. S a XVIII. század lényegében még naturális gazdálkodásának következményei is (a természetbeni járadék rendszere, a robot viszonylag kicsi jelentősége) hozzájárultak ahhoz, hogy az első kötet ezt a némileg idillikus, noha a valóságot sohasem torzító nézetet vallja, a harmadik kötetre azonban mindez jelentősen átalakult. Abban a nemesség sokkal erőteljesebben az uralkodó osztály szerepében jelenik meg, amelyik rendi jogai (azaz osztályérdekei) védelmében száll szembe az uralkodó politikájával. Nem véletlen, hogy az első két kötetet a Budapesti Szemlében ismertető Pauler Gyula a harmadik kötet ismertetését már nem vállalta, sőt az sem, hogy arra végül is a Marczaliéhoz ekkor már sokkal közelebbi nézeteket valló Grünwald Bélát kérték fel. Pauler számára már az első kötet még kissé konzervatív felfogása is sok volt. Irritálta az a mód, amint Marczali a nemesi társadalmat, a táblabíróvilágot ábrázolta. Ismertetésében ennek az ellenszenvnek oly mértékben adott hangot, hogy az kirítt a Budapesti Szemle megszokott vitavezetéséből is. Különösen Marczali zsidó származására „játszott rá”, amikor azt hangsúlyozta, hogy ábrázolása azért hibás, mert míg ő (mármint Pauler) a táblabíróvilágot belülről mint saját ősei életét szemléli, Marczali ezt az életformát kívülről, kevés megértéssel ábrázolja. Zsidó származása, mindazzal, amivel együtt járt, természetesen hozzájárult ahhoz, hogy Marczali liberális polgárként szemlélte és ábrázolta a XVIII. század magyar nemesi társadalmát, ebben a vonatkozásban Paulernek nyilvánvalóan teljesen igaza volt.
A magyar történetírás Marczali Henriket mint olyan történetírót tartja számon, aki nem a függetlenségi vonalat, hanem az ún. „nagymagyar” álláspontot képviseli, s „feltétlenül meghódol a Habsburgok előtt” (Lederer Emma). Ez azonban teljesen téves nézet, s nem annyira Marczali munkáinak ismeretén, mint inkább meggyökeresedett legendán alapul. Marczali munkájának valóban az az egyik sajátossága, hogy a magyar történetírásban először veszi észre: a XVIII. század az anyagi gyarapodás, az előrehaladás kora. A béke, a betelepítés, mindezek nyomán az ország gazdasági fejlődésének meggyorsulása – a magyar történetírásban Marczali előtt ezt ilyen nyomatékkal (hozzátehetjük: a valóságnak megfelelően) nem emelték ki. Nem vitás, Szekfű Gyulának negyven évvel később a magyar barokkról rajzolt képe e tekintetben Marczali ábrázolásán alapszik. De teljesen egyoldalú álláspont lenne ugyanakkor megfeledkezni arról, hogy a függetlenségi, ha úgy tetszik kuruc vagy „kismagyar” történetírásnak az a nézete, hogy a XVIII. században, de különösen Mária Terézia uralkodásától kezdődően Magyarország Ausztria gyarmata volt, ugyancsak Marczalit tekintheti ősének. Senki Marczali előtt olyan nyomatékkal nem tudatosította ezt olvasóiban, mint éppen ő, s ezen a téren semmi különbség sincs az egyes kötetek között. Az első kötetben Marczali éppen úgy kiemeli Magyarország gyarmat voltát, mint a későbbiekben, amikor II. József gazdaságpolitikájának egyoldalúságát hangsúlyozza. Igaz, Marczali valóban aláhúzza, hogy az uralkodó felajánlotta a nemességnek az ország gazdasági fejlesztését az adózásért cserébe, s az ajánlat elutasításáért egyértelműen a nemességet tette felelőssé. De az is igaz, hogy ugyanolyan erőteljesen bírálja József (vagy korábban Mária Terézia) egyoldalú gazdaságpolitikáját, amely végül is nem a nemességnek, hanem a polgárságnak és a parasztságnak okozott gondokat, s oka volt annak, hogy a polgárság olyan gyenge, elcsenevészesedett lett, mint amilyen korábban volt (sőt, bizonyos tekintetben ezekben az évtizedekben visszafejlődött). Így azután annak a sajátos helyzetnek lehetünk tanúi, hogy Marczali egyszerre mindkét irányzatnak az ősforrása. Nála ez a két álláspont – s aláhúzzuk: természetesen – nem ütközött össze. A századfordulón nem volt olyan céhbeli magyar történetíró, aki 1849 álláspontját tette volna a magáévá, bármilyen szélsőségesen „kuruc” elveket is vallott egyébként, így azután Marczali könyvében a kortársaknak elsősorban a nemesség szerepének elitélése és nem az ország gazdasági helyzetének gyarmatként való bemutatása tűnt fel. Csak a késői utókor állította szembe ezt a két nézetet.
Mindez azonban részletkérdés. Marczali ebben a monográfiában tulajdonképpen az egész XVIII. századi magyar fejlődésről áttekintést ad. Munkájának felépítése s sokban a megoldási módozatok is nagyon hasonlítanak ahhoz, amelyet Macaulay használt az angol történelemről rajzolt munkájában. Ez a körülmény, de sok más momentum is arra utal, hogy Marczali történetírói munkásságára, nézeteire, történetírói módszereire sokkal nagyobb hatással volt Macaulay, általában a művelődéstörténeti iskola, mint az általa nagyon tisztelt és elméleti megnyilatkozásaiban sok tekintetben követni vélt Ranke. Később még kitérünk történetfelfogására, módszertani nézeteire, elég itt most annyit megemlíteni, hogy a Macaulay-hatásnak köszönhető az a széles ívű áttekintés, amit a korabeli magyar viszonyokról rajzolt, a gazdasági élet szerepének az a hangsúlyozása, ami jellemzi a monográfiát, a magyar társadalom minden osztályának és rétegének sikerült festése. S hasonló történetírói tehetséget mutatott az egyéni jellemzésekben is. II. József trónörökösi tevékenységének ábrázolása nem csupán jó, hanem ugyanúgy önálló szempontokat érvényesítő részlete a munkának, mint politikájának értékelése, s abban a birodalmi szempontok hangsúlyozása. A monográfia megítélésénél végül még egy tényezőt kell figyelembe venni: már itt megmutatkozik Marczali hatalmas egyetemes történeti ismeretanyaga, vonzódása s egyúttal tehetsége is az összehasonlításra.
Marczali Horváth Mihály szavait komolyan vette: valóban arra törekedett, hogy a magyar történelmet bevonja az egyetemes fejlődés áramkörébe. Ezt nem utolsósorban az analógiák kimutatásával, ugyanakkor az ellentétes jelenségekre való utalással tette meg. Az egyetemes történelmi folyamatokba sem ő előtte, sem kortársai közül senki sem vonta be úgy a magyar történetet, mint ő. Nagy tárgyi ismerete megadta erre a lehetőséget, a széles áttekintés, a lényeglátás és az összehasonlítás tehetsége pedig segítette a megvalósításban. Munkáját éppen ez is kiemelte a korszak történetíróinak alkotásai közül.
