AZ ÉRETT TÖRTÉNETÍRÓ
AZ ÉRETT TÖRTÉNETÍRÓ
Marczali 1892 után állt tevékenységének tetőpontján. A következő évtizedben hozta létre számos, máig maradandó munkáját, ekkori kutatásainak nyomtatott formában mérlegelhető eredményei puszta tömegükkel is imponálóak.
A társadalmi elismerés terén is a tetőponton állt. 1893-ban (többszöri próbálkozás után) végül is akadémiai levelező tag lett, majd 1895-ben egyetemi tanár. A Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmányába választotta. Egyidejűleg helyet kapott azokban a nagyobb jelentőségű vállalkozásokban, amelyeket a magyar történettudomány a millennium alkalmából hozott létre, s amelyek jó alkalmat jelentettek számára kutatásainak nagyobb, reprezentatív kiadványokban történő összefoglalására, s ezzel hozzájárultak történetírói arculatának formálódásához. Mindehhez kapcsolódtak kötelezettségei, illetve olyan tervei, amelyek az egyetemi oktatás modernizálásával függtek össze, melyek között pl. az ún. Enchiridiont, a történelem oktatásához szükséges forrásszemelvényeket tartalmazó olvasókönyvet (A magyar történet kútfőinek kézikönyve) is találjuk. Ha pedig hozzászámítjuk mind ehhez azokat az egyéb munkáit is, amelyeket a bibliográfia átlapozásakor ismerhetünk meg, bízvást mondhatjuk, Marczali valóban tartalmasan használta ki napjait. Igaz, helyzete könnyebb lett: mint egyetemi tanárnak a korábbinál több ideje jutott a tudományos munkára, de még így is meglepően nagy a teljesítmény.
Kezdjük az áttekintést a magyar történelem korai szakaszainak ábrázolásával, annál is inkább, mert Marczali tevékenységében is időben elsőnek erre került sor. A Szilágyi Sándor szerkesztette A magyar nemzet története tízkötetes sorozat első két darabjában Marczali írta meg Magyarország történetét a honfoglalástól az Árpádok kihaltáig. Sokakat meglepett Szilágyi választása, mi azonban ma már inkább jó érzékét dicsérjük. Pauler ugyanis, akinek Szilágyi magától értetődően elsőnek ajánlotta fel ezt a munkát, arra nem vállalkozott. Így azután Szilágyi Marczalit kérte fel rá. Hogy Pauler munkája milyen lett volna, azt tudjuk, hiszen már megjelentette kétkötetes nagy összefoglalását, s annak kiegészítését is a magyar nemzet történetéről Szent Istvánig. Marczalinak ez az ajánlat lehetőséget nyújtott arra, hogy mindazt összefoglalja, amit a magyar történelem e szakaszáról mondani tudott.
Meglepetést keltett, mint mondottuk, Marczali vállalkozása. Ekkor már úgy könyvelték el, mint aki a XVIII–XIX. század történetével foglalkozik. S a magyar történetírás sohasem volt bővében az olyan tudósoknak, akik több korszak szakértőinek tekinthetők. Pedig Marczali más irányú tevékenysége idején is nyomon követte a középkor korai századaival foglalkozó irodalmat, alkalmanként hangot is adott nézeteinek. Így számunkra természetes, hogy munkája, mely a sorozat két első kötetében 1895–1896-ban látott napvilágot, adatokban is mennyire gazdagon áradó történelmi összefoglalás. Marczali széles ívelésű áttekintése, a sokszor rejtett összefüggések feltárása, a társadalomtörténet iránti érdeklődés – mindez kiemeli munkáit nemcsak a sorozat többi darabjai közül, hanem általában is az Árpád-kori történelem korabeli művelőinek munkái sorából. Marczali a magyarság történetét európai környezetbe helyezi, erőteljesen kidomborítja – részben a korabeli osztrák történetírók nézeteivel vitázva – az ország független fejlődését, önálló politikáját mind a német birodalommal, mind pedig a pápasággal szemben. Egyidejűleg hangsúlyosan gondol a politikai események ismertetése mellett a társadalom viszonyainak bemutatására is. A társadalom állapotát és átalakulását külső és belső tényezők hatására Marczali előtt senki sem ábrázolta ilyen átfogóan és sokoldalúan, mint A magyar nemzet története e két kötetében. Nem csupán a külső analógiákra, hasonlóságokra gondolunk, bár ezek sem lennének lebecsülhető eredmények (az aranybulla aragóniai vonásainak kiemelése pl. Marczali, s nem a tőle átvevő jogtörténészek teljesítménye), hanem arra a képre, amelyet a X–XIII. századi magyar társadalom egyes osztályairól, rétegeiről, helyzetük átalakulásáról, változásáról rajzolt. Marczali könyveinek ezekben a fejezeteiben egyébként könnyed stílusban, olyan fontos társadalmi és gazdasági problémákkal foglalkozik, amelyeket a korabeli magyar történetírók közül a legtöbben nem szoktak érinteni. Eredményei nem lehettek véglegesek, de a kötetek tudománytörténeti megítélése nem ezen múlik. A kutatás azóta sokkal több forrást hozott felszínre, s több területen új eredményekre jutott már az 1910–20-as években is. A mi számunkra a történetírói teljesítmény a fontos, s Marczali összefoglalása nélkül sok tekintetben nehéz elképzelni az Árpád-kor gazdaság- és társadalomtörténetének kutatását a megjelenését követő évtizedekben. Amikor megjelent Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar története, természetesen Marczalinak e köteteit is utolérte az összefoglalások törvényszerű sorsa: azóta mindenki ezt a kézikönyvet használja, pedig e két kötetben még ma is számos olyan részlet található, amely maradandónak bizonyult, s nem egy olyan szempont, ami termékenyen hathatna a további kutatásokra.
Kora középkori témákkal alkalmilag még később is foglalkozik, így az Árpádok és Dalmácia viszonyával, pontosabban Dalmácia helyzetével a magyar államban, Zách Felicián merényletének jellegével vagy a világháború elején a Botond-mondával. S forráskritikai tudását is megcsillantja A magyar honfoglalás kútfői c. kötetben, melyet az Akadémia adott ki ugyancsak a millennium alkalmából 1900-ban De figyelme 1896 után mégis az újabb korszakok története felé fordult. 1898-ban jelentette meg az A magyar nemzet története sorozat VIII. köteteként összefoglalását Magyarország 1711 –1815 közötti történetéről. Itt már nem lehetett vita, ez a munka a korszakot akkor legjobban ismerő szakember kezébe került, s az eredmény is kevesebb ellenállát váltott ki, kevesebb vitára ingerelt. Marczali itt megragadta az alkalmat, s áttekintette az egész XVIII. századot. Korábban már foglalkozott Mária Terézia uralkodásával monográfiájában, s 1891-ben a Magyar Történelmi Társulat felkérésérc annak életrajzi sorozatában megjelentette Mária Terézia életrajzát, de az egész anyagon csak most volt lehetősége áttekinteni, s azokkal a korszakokkal, kisebb szakaszokkal is foglalkozni, amelyekre eddig még nem kerülhetett sor. A korszakhatárok kijelölése az utókort némi vitára serkentette (1815 mint korszakhatár a magyar történelemben egyébként nem annyira szokatlan, mint amilyennek manapság tűnik), holott ennek csupán személyi okai voltak. Szilágyi a Marczaliét követő kötet szerzőjével már megállapodott korábban, s így nem volt mit tenni.
A XVIII. századi magyar történelem összefoglalása ugyanolyan magas színvonalon sikerült, mint az Árpádok kora. Marczali itt is tekintettel volt a nemzetközi körülményekre, s az ország történetét széles európai perspektívába helyezte. Ugyanakkor számos területen tovább ment, mint korábbi monográfiájában, így különösen társadalomtörténeti vonalon. A korabeli nemesség helyzete, szerepe, a parasztság és a polgárság, az arisztokrácia és az egyházi hierarchia plasztikus rajza felülmúlja a monográfia hasonló fejezeteit. Különösen kiemelkedik az ország beágyazása a korabeli európai diplomáciai viszonyok közé.
Mind a Mária Terézia-életrajzban, mind pedig a XVIII. század történetéről készült összefoglalóban jelentkezik Marczali korábbi két álláspontja: az ország fejlődésében, előrehaladásában a XVIII. század óriási fellendülés kora – de egyúttal az az időszak is, amikor gazdaságilag Ausztria gyarmatává válik. Az első álláspontot nem kell részletesebben magyarázni. Az utóbbi folyamatot viszont Marczali szélesebb nemzetközi perspektívában ábrázolja. Azaz nem elsősorban a Habsburg uralkodóház, az udvar politikája következményeként fogja fel az ország gyarmati sorba kerülését (tekintsünk itt most el attól, hogy felvessük: egyáltalában igaza volt-e vagy sem azzal, hogy az ország helyzetét gyarmati helyzetként értékelte), hanem objektív fejlődési tendenciának. Megítélése szerint Magyarország gazdasági fejlődése a korábbi századokban lényegében lépést tartott Európával, a XVIII. században azonban megtört ez a lépéstartás s a magyar városok fejlődése nem csupán meglassult, hanem a városok vissza is estek egy korábbi állapotba. A nemesség ellenállása a felvilágosult abszolutizmus törekvéseivel szemben, illetve az udvar Magyarország számára hátrányos gazdaságpolitikája csupán motiválja ezt a fejlődést, de nem volt annak előidézője. Marczalit tehát az, hogy osztotta a kor történetíróinak kiegyezéspártiságát, nem gátolta abban, hogy ezen a ponton el ne térjen felfogása a többségétől, s ne éppen azoknak a kezébe adjon érveket; akik akkor s később a kiegyezés ellen léptek fel. Ki kell azt emelni, hogy Marczali mindkét újabb munkájában megmaradt álláspontja mellett, mely szerint az ország gazdaságilag Ausztria gyarmata lett, holott mindkettő ünnepi kiadvány volt, s így eleve az érdeklődés (s természetesen a kritikák) homlokterében állt.
Nem lehet számunkra meglepő, hogy Marczalit kérték fel a millenniumi történelmi összefoglalás tizedik kötete egy részének megírására is. Nem volt kétséges rátermettsége, tárgyi tudása. A szabadságharc történetének összefoglalására azonban e sorozatban nem vállalkozott. Láttuk, hogy a legújabb kor történetét tárgyaló munkájában az 1825 utáni magyar történelemnek milyen új forrásait tárta fel, s hogy milyen jelentős eredményeket ért el e korszak kutatásában. Ezt a munkásságot azonban tovább folytatta az 1892 utáni években is. Több írásában foglalkozott a reformkor, majd a szabadságharc történetével, s tisztázta a korszak egyes, még talán nem is eléggé ismert kérdéseit. Egyetemi előadásai során rendszeresen ismertette Magyarország történetét 1849–90 (majd 1900) között. Jelentős forrásanyagot is publikált, így különösen emlékiratokat, illetve naplókat, az egyetemi oktatás számára készített nagy forráskiadványában pedig a korszak számos lényeges dokumentumát közölte, s látta el forráskritikai bevezetőkkel és jegyzetekkel. Bánffy Miklós, Leiningen naplói, Lonovics emlékirata, Széchenyi naplója, Deák Antal levelei stb. – mindezek a források, illetve közzétételük új elemeket vittek a korszak történetének kutatásába. Tulajdonképpen annak a munkásságnak a kiteljesedéséről van itt szó, amely még a Magyarország története II. József korában c. monográfiájának anyaggyűjtése során indult meg: a családi levéltárak rendre megnyíltak előtte, olykor az egyházi gyűjtemények is, s Marczali élt az így adódott lehetőségekkel. Számos forrásanyag megjelentetése úgy vált lehetségessé, hogy egyesek felhívták a figyelmét, valahol, valakinél lappang ilyen anyag, s Marczali azután közölte azt, mert valamilyen szempontból értékesnek találta a forrást. E forrásfeltáró munkájának tetőpontját konstantinápolyi utazása jelentette, ha a publikáció szempontjából nem is volt kézzelfogható eredménye: 1898-ban több hónapig kutathatott a török levéltárakban, s ezen az útján olyan levéltári iratanyagba is beletekinthetett, amelyet még senki sem látott (természetesen a levéltárat sem!). Marczali az út kedvéért megtanult annyira törökül, hogy kiismerje magát az anyagban, de főleg, hogy megértse a törököket.
A legújabb kor történetével kapcsolatos munkásságát bemutatva nem kerülhettünk meg egy kérdést. Azt, hogy Marczali milyen mértékben szolgált ezzel a tevékenységével aktuálpolitikai célokat. Azért is szólni kell erről, mert e munkáinak megjelenése idején nem egyszer vádolták meg azzal, hogy egyik-másik forrás közzétételével pártpolitikai célokat szolgál. Az – úgy véljük – magától értetődik, hogy a szerző politikai nézetei, társadalomfelfogása tükröződik történelmi írásaiban is, s ezt Marczali esetében sem lehet tagadni. Több olyan írását is ismerjük, amelyekben történeti kérdéseket azért tárgyalt, hogy szembeszálljon általa veszélyesnek tartott külföldi törekvésekkel (így Hasdeu román történetíróval, Lueger bécsi polgármesterrel vitatkozott), egy esetben arról is tudunk, hogy konkrét nagypolitikai célok érdekében, a magyarságnak a Monarchián belüli szerepe növelése céljából vállalkozott egy téma történeti elemzésére (ilyen célok érdekében dolgozta fel Dalmácia és Magyarország kapcsolatait a XI–XIII. században), de azt gondosan kerülte, hogy belekeveredjen a belpolitikai pártküzdelmekbe. Pedig mint minden tehetséges embert ebben a korban, őt is már korán megkísértette a politika. Szilágyi Dezső megkérte, hogy támogassa egyházpolitikai törekvéseit történeti témák feldolgozásával. Andrássy Gyula vele szerette volna sajtó alá rendeztetni beszédeit. S más kísértésekről is tudunk. Marczali azonban gondosan, mondhatni kínos igyekezettel kerülte az ilyen veszélyeket, éppen azért, mert nem akarta lerontani általuk tudományos hitelét. Mindenkor megmaradt tudósnak, s publikációiban kerülte a pártpolitikát. Nem kerülhette azonban el, hogy saját nézetei ne tükröződjenek munkáiban. Dehát nincs olyan történetíró, akinek munkái végül is ne a saját korának kérdéseire adott válaszok lennének.
A magyar történelemmel kapcsolatos tevékenységét érintve ki kell még térni egy olyan tevékenységre, mely ugyancsak megkülönbözteti kortársainak túlnyomó többségétől. Marczali erősen vonzódott a történetírás története, a historiográfia kérdései iránt. Szívesen írt portrékat egyes történetírókról, nemcsak magyarokról, mint Salamon Ferencről vagy Horváth Mihályról, hanem külföldiekről is, elsősorban azokról, akik hatással voltak történetírói formálódására, így pl. Rankéről és Mommsenről, vagy valamivel később a feledhetetlen Pulszky Ferencről. A felsoroltakon kívül több korszak magyar történetírását is összefoglalta.
Ezekben az években tehát Marczali magyar történelemre vonatkozó kutatásai kiterebélyesednek, s átfogják szinte az egész magyar történelmet. Néhány tanulmányt szentelt a XIV. és XV. század történetének is, ugyanakkor a XVI–XVII. századot egyetemes történeti munkáiban foglalta össze. Ő volt a korszak egyetlen olyan történetírója, aki erre tudományos szinten képes volt. Több támadás, mely ekkor vagy később érte, ugyancsak erre vezethető vissza. Voltak ugyanis, akiket – eltérő okokból – egyenesen irritált ez a mind szélesebb hullámokat vető nagyarányú tudományos tevékenysége. S őket még jobban felbőszítette, hogy Marczali vállalkozott mindezen tudományos munkálkodása mellett újabb egyetemes történeti összefoglalás szerkesztésére, illetve megírására. A Nagy képes világtörténet c. sorozat 12 kötetére gondolunk.
Ennek kiadására összefogott a Révai és a Franklin kiadó, ami önmagában is mutatja a vállalkozás méreteit. Marczali elképzelése a sorozattal az volt, hogy ő és munkatársai a legújabb eredmények alapján korszerű, a tudomány akkori színvonalán álló összefoglalást készítenek. Ez persze az ilyen vállalkozások szokásos akadályaiba ütközött. A kiadók viszonylag rövid idő alatt szerették volna megjelentetni a teljes sorozatot (a munka egyébként rekordidő alatt, 1898–1905 között jelent meg), ami konfliktusokat okozott a kitűzött cél és a lehetőségek között. Áldássy Antal visszalépett a részvételtől, miután már majdnem az egész rábízott rész kéziratát elkészítette, s akkor természetesen meg kellett alkudni a minőségi igények rovására a számításba jövő szakemberek nyújtotta reális lehetőségekkel. (Marczali pl. „beugrott” a 6. kötet szerzői gárdájába, s maga írta meg a Mátyás halála és 1526 közötti magyar történetet.) Ezért a 6. kötet megkésve, 1904-ben látott csak napvilágot, míg a 12. kötet 1905-ben jelent meg. A nehézségek ellenére is sikerült magas színvonalon tartani a sorozatot. A szerzők, Fogarassy Albert, Gyomlay Gyula, Geréb József, Borovszky Samu, Csuday Jenő, Schönherr Gyula, Goldziher Ignác, Mika Sándor a századfordulón a legjobbak voltak, s ha nem is biztosítottak teljesen kiegyensúlyozott teljesítményt, ha olykor a szerkesztő vagy a kiadók nem is a legjobb megoldásokra szorították őket, mégis nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ilyen színvonalú és terjedelmű világtörténeti áttekintés Magyarországon azt megelőzően sohasem jöhetett létre, s a rákövetkező korszak összefoglalása, a Hóman–Kerényi–Szekfű szerkesztette Egyetemes történet sem közelítette meg terjedelmileg, adatgazdagságban.
Marczali nem csupán a sorozat szerkesztésének egyáltalában nem kis feladatát látta el, hanem a tizenkét kötetből hatot maga írt. Tudományos teljesítményének mérlegeléséhez csak az általa írt kötetek tartoznak. Tudjuk, hogy már korábban is megírta lényegében ugyanezt a korszakot, összesen négy kötetben. Marczali azonban nem egyszerűen közölte az előző évtizedben megjelent köteteket, sőt, nem is csupán kiegészítette az utóbbi évek irodalmának eredményeivel (s ez sem lett volna kis feladat), hanem kitágította annak horizontját, s átalakította arányait is. A reformációtól a francia forradalomig terjedő rész a korábbi két kötet helyett három lett, s ez önmagában is jelzi a lényeges átalakítást, még ha figyelembe is vesszük, hogy jelentősen megnőtt a képanyag is. A francia forradalomtól 1815-ig terjedő időszak története is két kötetre nőtt, míg önálló kötetet kapott az 1848-as forradalom és a rákövetkező évtizedek története. Ez utóbbi kötet időbeli határait is kitolta Marczali, közelítette saját korához, sok esetben egészen 1900-ig tárgyalta a történelmet, elsősorban természetesen ott, ahol erre a rendelkezésére álló forrásanyag lehetőséget nyújtott.
Ez a változás is jelzi, hogy itt nem egyszerű másodközlésről, hanem önálló vállalkozásról van szó. Ha pedig beletekintünk a Marczali által írt hat kötetbe, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a szerző a századforduló idején rendelkezésre álló teljes forrásanyagot áttekintette, a korabeli külföldi történet írás egyetlen jelentősebb alkotása sem kerülte el figyelmét. Ezt megkönnyítette nyelvtudása, hiszen a német és francia mellett angolul és olaszul is tudott. Ismeretei az elmúlt évtizedben jelentősen kiszélesedtek, s a felfogásától egyébként idegen munkákat is felhasználta. Míg pl. a legújabb kor történetének korábbi összefoglalásában a tudományos szocializmusról még érdemben nem írt, most nem csupán Marx tevékenységét ismerteti, hanem pl. elég részletesen ír az internacionáléról is. Sőt, Németország 1871 utáni történetének ismertetése során erősen támaszkodik Franz Mehring munkájára, holott annak felfogását a lényeges kérdésekben korántsem osztja. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy ne csupán tudomásul vegye, hanem fel is használja ezt s a hasonló írásokat.
Kitágította a vállalkozás horizontját abban a tekintetben is, hogy míg a megelőző munka kimondottan Európára koncentrálódott s azon belül is – hasonlóam az ilyenféle világtörténetekhez – elsősorban Nyugat-Európára, Marczali ebben a hat kötetben jelentős teret szentel Európa más részcinek, sőt a többi világrésznek is. Ha mai fejjel gondolkodunk, a szemérc lehetne ugyan vetni, hogy viszonylag milyen keveset foglalkozik Afrikával, Ázsiával vagy Dél-Amerikával, s amit ír, azt is főleg a gyarmatosító hatalmak szemszögéből s főleg a gyarmatosító országok történelmi irodalmának segítségével teszi, a századfordulón azonban még egészen más körülmények mérlegelésével lehet reális ítéletet alkotni munkájáról. Egyáltalában az, hogy Magyarországon az olvasó bármilyen hiányosan is, de megismerkedhetett ezeknek a földrészeknek a történetével, jelentős tudományos teljesítmény volt, s Marczali felkészültségét, tudományos lelkiismeretét dicséri. Most kamatoztathatta mindazt, amit Vámbéry titkáraként, Goldziher kartársaként a gyakorló iskolában elsajátított. Felhasználta a kínálkozó külföldi irodalmat is, elsősorban Lavisse és Rambaud egyetemes történetét. S ha kisebb terjedelemben is foglalkozott az Európán kívüli területek történetével, mint a gyarmatokkal rendelkező országok történeti összefoglalásai, de az ezeket a területeket tárgyaló fejezetek is a kor színvonalín állnak, egyáltalában nem nyújtanak kevesebbet, mint a hasonló külföldi vállalkozások.
