EGYETEMES TÖRTÉNETI TÁRGYÚ MUNKÁSSÁGA
EGYETEMES TÖRTÉNETI TÁRGYÚ MUNKÁSSÁGA
A Magyarország története II. József korában hatalmas és megérdemelt sikert aratott. Különösen a munka első kötetének volt szokatlanul széles sajtóvisszhangja, szakmai körökben pedig egyértelműen a korszak egyik kimagasló történetírói tehetségének tekintették Marczalit. Annál is inkább értékelni kell teljesítményét, mert – s ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – a források hatalmas tömegét rendes napi tanári munkája s egyéb feladatok megoldása mellett dolgozta fel. Így az év nagyobbik részében gyakorlatilag csak fél napokat tudott a levéltárakban vagy a könyvtárakban tölteni, s csupán a vakációk vagy egyéb szünetek idejét használhatta fel teljes egészében a kutatásra. Rendkívüli céltudatosság, akaraterő és fegyelmezett életmód nélkül aligha fejezhette volna be ilyen hamar a munkát.
S közben még jutott ideje más feladatok elvégzésére is. Rábízták a Magyar Történelmi Társulat által 1885-ben rendezett történelmi kongresszuson a referátumot a történelmi felsőoktatásról. Marczali ebben a referátumban meghatározta az egyetemi történelmi képzés máig érvényes alapjait, feladatait, az egyetemi tanárok, a szeminárium és az egyetemi intézet tevékenységének lényegét. Az a különbség, amelyet a tanárjelöltek és a történelmet egyéb célokból hallgatók oktatása között megvont, ugyancsak egészen az 1945 után megindult egyetemi reformhullámokig érvényes volt.
Ugyanezekre az évekre, 1885–86-ra esett nézeteltérése az Akadémia Történelmi Bizottságával. A Történelmi Bizottság kiadási tevékenysége már hosszabb ideje viták tárgyát képezte. Nemcsak azt vitatták, hogy mit kell publikálni, hanem azt is, hogyan. Marczali tanulmányútja után részletesen ismertette németországi tapasztalatait, a Monumenta Germaniae Historica sorozat eredményeit, nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy a levonható következtetéseket hasznosítsa az Akadémia illetékes bizottsága s persze a Magyar Történelmi Társulat. Ez nem történt meg, s így Marczali egy ismertetés kapcsán csatára kényszerült. Mátyás Flórián forráskiadvány-sorozatának egy kötetét ismertetve felhívta a figyelmet annak hiányosságaira, s ezzel az Akadémia Történelmi Bizottsága egész kiadói tevékenységére kiterjedő vitát provokált. Valóban „provokált”, mert előre felmérte az ismertetés várható következményeit. Salamon Ferenc, aki korábban maga is vitatkozott ezzel a kiadói tevékenységgel, nyomatékosan biztatta, s lényegében ezt tette Gyulai Pál is, noha figyelmeztette a várható veszélyekre. Az ügy hamarosan elfajult; Szilágyi Sándor és Fraknói Vilmos a Történelmi Bizottság védelmére keltek, mire Marczali egy újabb cikkben kiterjesztette bírálatát a bizottság minden publikációs sorozatára. Válasz és viszontválasz követte egymást, végül is Marczali álláspontja kerekedett felül, vagyis az a modern elv, amelynek értelmében a forrásokat értékelő bevezető, név- és tárgymutató és megfelelő kritikai és magyarázó jegyzetek nélkül nem volt szabad közölni. Egy idő után a személyes sértődések is megszűntek, Szilágyi és Fraknói is kibékültek Marczalival.
Sokkal jelentősebb akadályozó tényező volt az a vállalkozás, melybe ugyancsak ezekben az években kezdett: egy egyetemes történeti összefoglalás készítése. A magyar történetírás máig sem gazdag egyetemes történelmi munkákban, s ez így volt a múlt század második felében is. Egyes kutatók ugyan diplomáciatörténeti vagy kultúrtörténeti témák kapcsán érintették más országok történetének kérdéseit, ennél azonban nem mentek tovább. Az a néhány munka, ami megjelent, egyszerű kompilláció volt, idegen nyelvű világtörténetek „magyarítása”. Az 1870-es években Ribáry Ferenc kezdeményezett a Mehner kiadónál egy olyan világtörténelmi sorozatot, amely 8 kötetben foglalta volna össze az emberiség történelmét. Ebből ő maga készítette el az első 3 kötetet, az ókort, majd halála után Molnár Antal folytatta a középkor történetével két kötetben. Végül az – mint akkor nevezték – újkor történetének (a reformációtól 1830-ig) megírására a kiadó Marczalit nyerte meg.
A választás kétségtelenül az akkor legalkalmasabbra esett. Marczali kétéves külföldi tanulmányútja során megismerte kora nevesebb történetíróinak munkáit, azokat is, melyeket itthon még nem olvasott, így mindazzal tisztában volt, amit egy ilyen vállalkozás kivitelezőjének ismernie kellett. Emellett kezdettől fogva vonzódott az egyetemes történelemhez, magántanári próbaelőadását még 1878-ban Jeanne d’Arcról tartotta. Ismertetések sorozatában mutatta be és egyúttal bírálta meg kora legjobb német, angol, francia vagy olasz történetíróit. S mint fiatal házast, nyilván vonzották a vállalkozás anyagi előnyei is. Elfogadta tehát a megbízást, s 1883–1886 között három kötetben megírta Az újkor történetét.
Marczali nagyjából tisztában volt azzal, hogy mi az, amit Magyarországon az egyetemes történet terén létrehozhat valaki. A forrásanyagokat kénytelen másodkézből venni, s nyilvánvalóan nem is mindenhez juthatott hozzá. Igaz, a korabeli magyarországi könyvtárak ezen a téren akkor relatíve teljesebben bocsátották rendelkezésre a kutatóknak a külföldi kiadványokat, mint manapság, s főleg: feltétlenül sokkal hamarabb. Mégis, számos előre nem látható gyakorlati nehézséggel kellett számolnia. Ugyanakkor azonban azt is tudta, hogy kivéve azokat az eseteket, amikor valaki egy kisebb, körülhatárolt témához levéltári anyagot gyűjt, lényegében hasonlóak a viszonyok máshol is. „Világtörténetet” vagy egyetemes történetet írni egy angol vagy francia történetíró szánára sem sokkal egyszerűbb, mint egy magyarnak. Nem véletlenül tagolódnak a megelőző évtizedek, de még a századforduló világtörténetei is az egyes országok szerint, s inkább az egyes országok elszigetelt történetéről van bennük szó, mintsem egyetemes történelemről.
Ezen persze ő sem volt képes változtatni. Az összehasonlító, komparatív történetírás még nem született meg, illetve az ilyenféle vállalkozások, rendszerint egy ember munkái lévén, torzóban maradtak. Ilyen feladatot Marczali sem tűzhetett célul maga elé. Csupán azt, hogy – mint magyar történetíró – az egyetemes történelem fontosabb mozzanatait elfogulatlanul ítéli meg. Maga is mintegy tanulmányként fogta fel feladatát, hiszen – mint kifejtette – a magyar történelem csak úgy tárható fel előítéletektől teljesen mentesen, ha mind szélesebb körre terjed ki az egyetemes történelem, az egyetemes fejlődés ismerete.
Célkitűzéseinek viszont messzemenően eleget tett. Már formailag is megkülönbözteti az általa készített három kötetet az előzőktől az, hogy Marczali jegyzeteket is közölt, s ez a formai különbség nem véletlen. Marczali hatalmas történeti anyagot nézett át, nem csak feldolgozásokat, hanem közvetlen forrásanyagot is. Mivel már nagyjából ismerte az európai történetírás nevesebbjeinek munkáit, a megbízás vállalása után figyelmét elsősorban a kiadott forrásanyagra irányította. Szinte mindent felhasznált, ami fontos volt. Az 1880-as években Magyarországon aligha lehet elképzelni az övénél tartalmasabb, adatokban gazdagabb egyetemes történeti feldolgozást, amint az általunk ismert korabeli külföldi kiadványok között egyet sem találtunk, amelyik jobban oldotta volna meg feladatát. A „függetlenebb” szempont valóban érvényesült munkájában, elsősorban a reformáció, az egyház válságának vagy a francia felvilágosodás történeti szerepének megítélésében, hiszen Marczalit nem kötötték olyan meggondolások, amelyek a német vagy a francia történetírásban meghatározóak voltak. Polgári liberális felfogása e téren is előnyösen különbözteti meg az elfogult katolikus vagy református irányzatokhoz tartozó történetíróktól. Ami pedig a párhuzamos magyar történetet illeti, e téren ez a sorozat kitűnő lehetőséget nyújtott számára ahhoz, hogy külföldi tanulmányútján gyűjtött regesztaanyagát figyelembe véve írhassa azt meg, s ezzel több területen is olyan összefüggésekre utalhasson, amelyekre a korábbi munkák nem voltak vagy nem lehettek figyelemmel.
1886-ban jelent meg az egyetemes történeti sorozat utolsó Marczali által írt kötete, s ez az egész munka egy életre eljegyezte a szerzőt az egyetemes történettel. A kiadó már az utolsó kötet borítóján jelezte, hogy bírja Marczali ígéretét a folytatásra, arra, hogy megírja az 1830–1880 közötti évtizedek történetét is. S valóban, a Magyarország története II. József korában után azonnal hozzálátott a XIX. század történetének megírásához. Pedig több ajánlatot is kapott a monográfia külföldi megjelentetésére. Tekintettel azonban arra, hogy nyilván neki kellett volna lefordítania a három kötetet, ezeket az ajánlatokat visszautasította.
A legújabb kor története 1889–1892 között füzetes formában, majd 1892-ben önálló kötetben látott napvilágot. A kiadó a Ribáry-féle sorozattal meglevő kapcsolat kihangsúlyozására a kötet kiállítása terén a sorozatéhoz hasonlót választott. Ez a munka azonban a külső hasonlóság ellenére sem abból született, s szinte mindenben felülmúlja, meghaladja az újkori történetet. Mint az igen részletes jegyzetanyag is mutatja, Marczali ehhez a munkához sem csupán összefoglaló külföldi munkákat használt fel, hanem jóval nagyobb mértékben, mint a megelőző köteteknél, a kiadott levelezéseket (Napóleon, Nelson, Cavour, Metternich stb.), a memoárokat (mint pl. Bismarckét), de újságokat is (így pl. az Augsburger Allgemeine Zeitungot), hogy más forrásokról (röplapok, röpiratok, parlamenti naplók stb.) ne is beszéljünk. Így olyan, új adatokban gazdag összefoglalás jött létre, mely e téren párját ritkítja nemcsak a magyar, hanem a korabeli európai irodalomban is.
S nemcsak adatgazdagságáról van szó. Szemlélete, történetfelfogása is friss, az akkori magyar történetírásban feltétlenül újszerű, de a liberális francia vagy német történetírás átlagszínvonalát tekintve is feltétlenül haladó lett volna. Egy jellemző példa: Marczali az egész kötetben felhasználja Louis Blanc írásait, különösen történeti munkáit a francia fejlődés bemutatásához, a forradalmi mozgalmak megfelelő ábrázolásához, s nem egy esetben (pl. a munkások nyomorának leírásánál) magáévá is teszi álláspontját. Ez a korabeli Magyarországon nem csupán a történetírók körében volt szokatlan eljárás. Ha sarkítva fogalmazunk: végső állásfoglalásai ugyan minden téren a burzsoázia mellett szólnak, de bírálatai azt célozzák, hogy rádöbbentsenek, a nyomor, a hatalmas vagyoni különbségek veszélyeztetik a fennálló rendet. Nem kétséges, hogy Marczali nem rokonszenvezett a társadalmi forradalommal. De olyan esetekben; amikor egyértelműen arról van szó, hogy a népi megmozdulások a széles néptömegek elviselhetetlen nyomorából fakadtak, nemcsak esze, hanem szíve is a felkelők mellett dobogott.
Marczali persze a fennálló rendet tekintette a lehetséges legjobbnak, a korabeli fejlett nyugat-európai gazdasági, társadalmi és politikai állapotokat ideálisnak. Tisztában volt azzal, hogy Magyarország ezektől még messze van, de értékelte az elért eredményeket. Semmiképpen sem volt tehát „felforgató” vagy szocialista tanok híve. De érzékelte e tanok meglétét, s nemcsak tudomásul vette azokat, hanem következtetéseket is szűrt le belőlük, részben a fennálló rend fennmaradása, másrészt pedig az általános előrehaladás érdekében. Mindez akkoriban Nyugat-Európában a haladó polgárok nézeteivel még összecsendült, Magyarországon azonban sokkal több volt annál, mint ameddig a korabeli céhbeli történetírók általában eljutottak.
Ennek a könyvnek azonban van egy másik, egészen különleges jellemvonása is: nemcsak az 1830–1880 közötti évtizedek egyetemes történetét mutatja be, hanem igen részletesen tárgyalja Magyarország történetét is 1825-től. Itt azután Marczali nem csupán minden elérhető kiadott forrást felhasznált, hanem jelentős levéltári anyagot is feldolgozott. Ha műve (a 930 oldalas kötetből a magyar rész több mint 400 oldalt tesz ki) önálló kötetben jelenik meg, valószínűleg nem esik ki a fiatalabb kortársak emlékezetéből, nem kerüli el figyelmüket. Marczali ebben nemcsak az 1825 utáni magyar történetet rajzolta meg addig legteljesebben, s ezzel mondhatni, máig érvényes irányt mutatott arra, hogyan kell (és lehet) kortörténetet írni tudományos színvonalon, hanem a kortörténet új forrásanyagára is ráirányította a figyelmet. 1848-ig természetesen felhasználta az ekkor már rendelkezésre álló központi levéltárak forrásanyagát. Önmagában már ez is sok új adattal, részlettel gazdagította eredményeit, s egyes kézirattári források segítségével viszonylag közeli időszakokról is megbízható képet festhetett. Széchenyi István és Wesselényi Miklós naplójának (!) végigolvasása (Széchenyi naplója teljes kiadásának elmulasztásáért, halogatásáért elsőként bírálta az Akadémiát), az országgyűlési iratok áttekintése s egyéb levéltári források mellett, melyek közé sorolhatjuk fontosabb személyiségek családi levéltárainak átnézését is (pl. Wesselényi-levéltár, Apponyi-levéltár, Dessewffy-levéltár stb.), felhasználva azt a tudományos hírnevet, amit számára nagy monográfiájának megjelenése jelentett, több fontos politikai személyiséget is megszólaltatott, s ezzel a kortörténetnek egy új forrását tárta fel. Marczali mintegy interjút készített gr. Andrássy Gyulával, gr. Bánffy Miklóssal, br. Eötvös Loránddal, Helfy Ignáccal, majd segítségével Kossuth Lajossal, Hopf Jánossal, br. Vay Miklóssal, gr. Zichy Ferenccel. Szögyén-Marich László pedig lehetővé tette számára, hogy átnézhesse már elkészült, de még kéziratban levő emlékiratait.
Az „interjú” szót használtuk, s ez nem véletlen. Marczali ugyanis valóban kikérdezte az érintett személyeket, s ezzel a kortörténet egy egészen új, akkor igen szokatlan forrását hozta létre. Ma már mindennaposnak tűnik, hogy egyes történészek vagy szociológusok magnetofonba beszéltetik kortársaikat történeti szerepük megörökítésére, tisztázására. Az 1880–90-es években azonban ez a fajta módszer egészen szokatlan volt. Marczali előre megállapított kérdéseket tett fel, s így próbálta olyan pontokon megismerni szerepüket, amelyekre ő volt kíváncsi, s ezzel elkerülni, hogy a megkérdezettek – maguk irányítva a beszélgetést, interjút – csak azt mondják el neki, amit ők akarnak elmondani. Feljegyzéseit azután átnézte és kijavíttatta a meginterjúvoltakkal, s az így hitelesített anyagot használta fel később munkájában. (Munkamódszerébe bepillantást enged az egyetlen angolul közzétett feljegyzésrészlet, Tisza István szerepéről.)
Így válik érthetővé, miért oly sajnálatos, hogy a legújabb kor történetének magyar vonatkozású része elkerülte az utókor figyelmét. Itt olyan forrásokat ismerhettek volna meg a későbbi kutatók, s főleg olyan új módszertani lehetőségeket, mégpedig a legnagyobbak által fémjelzett módon, ami a kortörténet kutatásának egészen más arculatot adhatott volna 1945 előtt. Hiszen itt egy szakmai tekintetben kifogástalan történetíró használta fel a kortársak emlékezetét, s egyúttal élvonalbeli politikusok (akik egyébként – s ez nem utolsó szempont Magyarországon – többségükben arisztokraták voltak, s a legmagasabb köröket képviselték) lehettek e törekvések tárgyai. Ha ez a módszer meghonosodik, ma nemcsak jobban ismerjük a dualizmus korának történetét, hanem talán a magyar történettudomány is gazdagodhatott volna egy módszerrel, s azt nem 1945 után kellett volna felfedeznie.
Kicsit hosszabban foglalkoztunk Marczalinak ezzel a munkájával, általában egyetemes történeti tevékenységével, figyelembe véve, hogy munkásságának erről az oldaláról következetesen nem vesz tudomást a magyar történettudomány. Indokolja ezt – úgy véljük – éppen az, hogy ezeket a munkáit ma már teljesen elfelejtették, és nem utolsósorban az, hogy azokban – tekintve a magyar vonatkozású fejezeteket is – Marczali éppen arról a korról rajzolt képet, amelyről a korabeli és a későbbi magyar történetírás vagy egyáltalán nem, vagy csupán a felszínt érintve vett tudomást. Ha munkája bekerült volna a magyar történetírás véráramába, történetírásunk talán nem tekinti máig annyira másodrendűnek, alkalmasint teljesen értéktelennek a kortársak által szolgáltatott adatokat, s nem idegenkedik a tudományos igényű kortörténettől.
