SZÁRNYPRÓBÁLGATÁSOK

Teljes szövegű keresés

SZÁRNYPRÓBÁLGATÁSOK
Marczali Henrik 1856, április 3-án született Marcaliban, az ottani zsidó rabbi fiaként. Édesapja, Morgenstern Mihály, maga is neves, 5 generáción át rabbinus családból származott, s annak a zsidó nemzedéknek volt egyik vezető, hangadó tagja, amelynek formálódását, szellemi érlelődését a reformkor s haladó nemesi politikusainak tevékenysége alakította. Ebből is adódtak asszimilációs törekvései, így noha erre akkor még alig volt példa a rabbinövendékek között, a pápai kollégiumban megtanult magyarul és németül. 1852-ben került Marcaliba, ahol hamarosan az ottani társadalmi élet egyik központi alakja lett. Iskolájában nemcsak zsidók, hanem a környék nevesebb nemesi családjainak gyermekei is tanultak, mert tudták, hogy ott jobb képzést kapnak, mint máshol. A svájci Pestalozzi nevelési rendszerének híve volt, s ebben a szellemben nevelte gyermekeit, köztük Henrik fiát is. Ez a viszonylag szabad, a gyermek érdeklődését követő és azt szélesítő nevelési rendszer bevált Marczali Henrik esetében, aki kezdettől fogva rendkívüli képességekkel rendelkezett, s sokoldalú tehetség volt. A gyermek 4 éves korában már írt és olvasott, 6 éves kortól rendszeresen használhatta édesapja könyvtárát. Iskolába nem járt, minden tantárggyal, beleértve a nyelveket is, édesapja révén ismerkedett meg. Anyanyelve természetesen magyar volt, ha szülei otthon nem is beszéltek magyarul; játszótársaitól olyan mértékben elsajátította a somogyi nyelvjárást, általában az ízes magyar nyelvet, hogy később Szarvas Gábor folyóiratában, a Magyar Nyelvőrben alkalmilag nyelvészeti adatokat is közölt. Már nagyon korán, 5–6 éves korában megtanult németül és héberül, 8 éves volt, amikor latinul kezdett tanulni. 7 éves korában kapta kézhez az első történelemkönyvet, Peregriny magyar történetét, majd ezt követte hamarosan Welther Weltgeschichtéje. A gyermek rendkívül gyorsan fejlődött, 9 éves korában, 1865-ben tett vizsgát Csurgón a gimnázium első két osztályának anyagából, 1866-ban pedig a 3. és 4. osztályból. Az 1866–67. tanévtől járt nyilvános iskolába, először Győrben, az 5. osztályba, majd 1867-ben Pápára került, s ott is érettségizett 1870-ben, 14 éves korában. Elnyerte a pápai református kollégium fizikai pályadíját is, noha nem volt „helvét vallású”. (A kollégiumban vitára adott okot, hogy Marczali zsidó vallású lévén, elnyerheti-e a díjat. Végül neki ítélték.) Gimnáziumi éveiben egyformán érdekelte a történelem és a matematika, mint ezt a pályadíj elnyerése is mutatja. A fiatal diák 1870-ben a bölcsészettudományi karra iratkozott, ahol mindkét érdeklődését továbbra is kielégíthette.
Az 1860–70-es évek fordulóján Európa-szerte még csupán formálódóban volt az a modern egyetemi oktatási rendszer, amely kisebb-nagyobb módosításokkal máig érvényben van. S ez a formálódás több értelemben is igaz. A bontakozó kapitalizmus igényei elkerülhetetlenül megkívánták az egyetemi képzés átalakítását, hiszen az több évszázaddal korábban szilárdult meg, s azóta sem változott. Hogy témánkhoz közeleső példát mondjunk: a tanárok képzésénél ellentétbe került az egyetemen hagyományos tanszabadság elve azokkal a modern élet megkívánta elemi ismeretekkel, amelyeket minden leendő tanártól meg kellett követelni. Az átalakulás különösen a történeti képzésben volt nagy. Korábban Magyarországon oktattak ugyan történelmet az egyetemen, de nem képeztek történészeket. Jellemző, hogy 1866-ig csupán egyetlen történelemkatedra volt a budapesti egyetemen, s a tanszékek szaporodása, a tudományterület specializálódásának következményeként csupán az 1880-as években következett be. Így érthető, hogy szakmai alapképzést a történelem iránt érdeklődő hallgatók nem kaphattak. A korábbi történetíró nemzedékek éppen ezért nem véletlenül első sorban a papok és a jogászok köréből kerültek ki, s a szakmai felkészültséget tekintve, a XIX. századi francia vagy német egyetemi képzés felől nézve ekkor már egyértelműen laikusoknak számítottak. E tekintetben nem volt különbség Horváth Mihály, Szalay László, Thaly Kálmán, Pauler Gyula vagy Acsády Ignác között.
Ez a helyzet éppen az 1870-es években kezdett megváltozni. Eötvös József, majd Trefort Ágoston kultuszkormányzata hatalmas erőfeszítéseket tett mind az egyetemi oktatás kereteinek átformálása terén, mind pedig azért, hogy az új kereteket megfelelő új és korszerű tartalommal lehessen kitölteni. Marezali Henrik éppen annak a generációnak volt az egyik tagja, amelyik számára a magyar történettudományban e törekvések nyomán számos új képzési és oktatási lehetőség nyílt meg. Maga az egyetemi oktatás ugyan még a régi kerékvágásban haladt, de már megjelentek az új tanárok, akik a modern felfogás előőrsei voltak; így Marczali a földrajzot pl. Hunfalvy Jánostól tanulhatta. Egészben véve azonban a történelemoktatás nem sokban nvújtott újat az előző évtizedekhez képest. Az 1873 decemberében tanári vizsgát tett fiatalember számára ez tehát még nem lett volna elégséges ahhoz, hogy a kornak megfelelő képzést kaphasson.
Meghatározó volt azonban az a körülmény, hogy az egyetemi oktatás tervezett nagyarányú átalakulása megnyitotta a tehetségek előtt az érvényesülés kapuit. A magyar történettudomány és a pedagógiatörténet nem foglalkozott még érdemben sem azokkal a reformokkal, amelyek kaput tártak a tehetségek előtt ezekben az évtizedekben, sem pedig azzal az ösztöndíjrendszerrel, amelynek segítségével az igazán tehetséges fiatalok rendkívül kedvező lehetőséget kaptak, hogy külföldi egyetemeken tehessék magukévá mindazt, amit itthon majd akár módszertani, akár egyéb tekintetben meghonosíthatnak választott tudományágukban. Eötvös József rakta le ennek az ösztöndíjas rendszernek az alapjait, de a megfelelő mértékig Trefort bővítette. Mindketten széles látókörű, s több tudományágban jártas tudósok voltak, akik maguk is világosan felismerték, hogy többet érnek el azzal, ha nem aprózzák szét az anyagi lehetőségeket, hanem koncentráltan juttatják azoknak, akik valóban rátermettek.
Ha a mai kutatás a felsőoktatási reformokkal keveset foglalkozott, ez még inkább elmondható arról a válogatási mechanizmusról, amelynek révén a miniszterek megfelelő ösztöndíjas jelöltekhez jutottak. Több részletet már ismerünk azonban, így pl. tudjuk, hogy Eötvös József figyelmét fia, Loránd már egyetemi hallgató, majd külföldi ösztöndíjas korában felhívta egyes tehetséges hallgatókra. Az ilyen természetű kapcsolatrendszer azonban nagyon esetleges, s nem is ezen a réven vált lehetővé, hogy ennek a korszaknak szinte minden későbbi vezető tudósa élvezhesse a külföldi ösztöndíj lehetőségét az egyetem elvégzése után. Nem véletlen azonban, hogy éppen ők váltak később tudományszakuk megújítóivá. Ha nem is ismerjük a kiválasztás minden részletét, arra mindenképpen utalnunk kell, hogy az egyik, valószínűleg a legfontosabb ilyen kiválasztási központ az egyetemi gyakorló iskola, pontosabban annak lelke és motorja, Kármán Mór volt.
Kármán javaslatai alapján hozták létre ezt az iskolatípust, ami akkor egész Európában egyedülálló volt, s vele együtt az egyetemi tanárképzőt is. Ennek keretében Kármán Mór volt az a katalizátor, aki maga köré gyűjtötte a tehetségeket, és azután továbbsegítette vagy inkább irányította őket. A gyakorló iskola tanári karában ott találjuk mindazokat a fiatal tudósokat Simonyi Zsigmondtól és Beőthy Zsolttól Goldziher Ignácig, akik tudományterületük megújítói lettek az 1880–90-es években. A Kármán Mór pedagógiai működésének 25. évfordulójára kiadott emlékkönyvben szerepel többek között Waldapfel János, Csengery János, Geréb József, Wlassich Gyula, Vécsey Tamás, Sebestyén Gyula, Simonyi Zsigmond, Goldziher Ignác, Fináczy Ernő, Lederer Béla, Bartal Antal, Beőthy Zsolt, Bánóczy József, Marczali Henrik, Alexander Bernát, Péterfy Jenő, Riedl Frigyes, Kőrösi József, Márki Sándor, Szilasi Móric, Petz Gedeon, Balassa József, Gyomlay Gyula, Mika Sándor, Wessely Ödön, Wagner Alajos, Angyal Dávid, Beke Manó, Heller Bernát stb. Kármán folyóirata, a Magyar Tanügy az egyik orgánuma volt ennek a körnek, de Kánnán gondot fordított arra is, hogy tanártársait pedagógus voltukon túl is foglalkoztassa. Így gyakorló iskolai tanári évei eleién a fiatal Marczali is lehetőséget kapott a publikálásra, majd Kármán beajánlotta Gyulai Pálhoz, a Budapesti Szemléhez. Kármánnak azonban arra is volt gondja, hogy a tehetségesnek talált fiatalembert tovább segítse, s ezért bemutatta Trefort kultuszminiszternek. Kármán ugyanis az egyik segítője volt Trefortnak éppen az ösztöndíjasok kiválasztásában. A gyakorló iskolából az ő ajánlása nyomán mindenki, akit erre méltónak talált, kétéves külföldi ösztöndíjat kapott, melynek keretében két félév kötelező hallgatását a miniszter szabta meg (figyelembe véve, hogy az adott tudományág területén melyik európai egyetem vagy intézet, esetleg melyik professzor emelkedett ki), a másik év tanulmányi feladatait maga az ösztöndíjas állíthatta össze. Az ösztöndíjasok ezután a külföldön tapasztaltak alapján javaslatokat tettek a miniszternek a felsőoktatás, a középiskolai tanítás vagy más, a minisztérium hatáskörébe tartozó területen a megfelelő reformokra. Ezek a javaslatok rendre átmentek a gyakorlatba.
Némileg talán a szükségesnél részletesebben ismertettük ezt az egész rendszert, de ez elkerülhetetlen volt azért, hogy megfelelően érzékeltethessük azt a légkört, amelybe a fiatal Marczali került. Tulajdonképpen csak itt dőlt el, hogy történelemmel fog foglalkozni. Még 1874-ben tanulmányt közölt a Természettudományi Közleményekben a Vénusz bolygó 1874. december 8-i átvonulásáról a Nap és a Föld között, s erről a Természettudományi Társulatban előadást is tartott. Ez azonban már csupán az utolsó jele volt matematikai-fizikai érdeklődésének. Doktori disszertációja, mely a Földrajzi Közleményekben jelent meg 1874-ben, részben még a földrajz iránti vonzalmára utalt (Hunfalvy Jánosnál doktorált), bár már egyértelműen jelezte, hogy a fiatal tanár a történettudományt fogja művelni. Nem vonta el ettől, ellenkezőleg, inkább elmélyítette ez irányú érdeklődését, hogy – részben kenyérkereseti okokból – egy ideig Vámbéry Árminnál titkárkodott. Ottani munkája (Vámbéry angolul írt, írásait Marczali fordította magyarra, németre és franciára) inkább csak gyakorlásnak számított, s egyúttal megismertette olyan földrajzi, néprajzi és történelmi adatokkal, amelyeket később nagyszerűen hasznosíthatott (pl. a magyar nép hun eredetéről majd éppen Vámbéryvel folytatott vitájában).
Amikor eldőlt, hogy történettudományi tanulmányokat kíván végezni, a minisztérium 1875 őszétől kétéves ösztöndíjat biztosított számára. Marczali az ösztöndíjjal nagyszerűen élt, kevesen tudták volna olyan messzemenően kihasználni a lehetőséget, ami így adódott számára, mint éppen ő. Ez már a maga elé tűzött feladatok meghatározásában is megmutatkozott.
A XVIII. század második és a XIX. század első felének történetírói teljesítményei, Kovachich, Pray, Cornides, Katona vagy éppen Horváth Mihály, Szalay László és Teleki József tudományos teljesítményt megtestesítő munkássága ellenére is, az 1850–70-es évek történetírása Magyarországon egészében még minden igazi módszertani alapot nélkülözött. Különösen nélkülözte azonban azokat a forráskritikai módszereket, amelyeket a francia és a német történettudomány a XVIII. század végén már kifejlesztett, s melyek nélkül korszerű történetírás már nem volt elképzelhető. Marczali idejében Európában három helyen lehetett tüzetesebben megismerkedni ezekkel a módszerekkel, s elsajátítani őket: Bécsben, Berlinben és Párizsban. Tekintettel arra, hogy Bécsbe Fejérpataky László utazott, Marczali Párizst, de főleg Berlint tűzte célul maga elé, ezenkívül pedig Londonba is szeretett volna ellátogatni. Ezt a programot a legteljesebb mértékben sikerült is megvalósítania. Az 1875-ös őszi szemeszter Berlinben találta, ahol Mommsen, Nitzsch és Dühring előadásait hallgatta, s rendszeresen eljárt Mommsen, de különösen Nitzsch szemináriumaiba. 1876 januárjában Lipcsébe utazott; itt megismerkedett Pulszky Károllyal, aki később bemutatta édesapjának, Pulszky Ferencnek. 1876 márciusában Mommsen ajánlólevelével Párizsba indult. Itt Georges Perrot, de különösen Gabriel Monod voltak rá nagy hatással. Monodhoz Pulszky Károly ajánlotta be, s Marczali az ő szalonjában délutánonként hamarosan megismerkedett mindenkivel, aki számára valamilyen szempontból fontos volt. Monod felesége, Olga Herzen, az orosz forradalmi demokrata lánya volt, s a Monod-szalon ezért sem csupán tudósok (Renan, Taine, G. Paris), hanem politikusok (pl. Jules Simon) és emigránsok (különösen oroszok) számára is fórumot biztosított. Az École des Chartes kútfővizsgálatai, J. Quicherat művészettörténeti előadásai, a Nemzeti Könyvtár, de főleg Monod és köre kitörölhetetlen élményt jelentettek a fiatal történetíró számára. Mint Berlinben az ottani magyar ösztöndíjasokkal (Simonyi Zsigmond, Alpár Ignác, Schilling Lajos, Frölich Izor), itt is megismerkedett a magyar kolóniával, közülük főleg Zichy Mihállyal és Munkácsy Mihállyal barátkozott össze.
1876 októbere már ismét Berlinben találja. Ezúttal Wattenbach előadásait és görög paleográfiai gyakorlatait látogatta, s életreszóló élményt jelentettek számára Georg Waitz doktor szemináriumi gyakorlatai. 12 doktorjelölt járt ide (Holder-Egger, Heller, Pastor később is barátainak számítottak), s a kútfőgyakorlatok során itt mutatta meg először tehetségét a fiatal magyar történetíró, akit érthetően izgatott az Anonymus-kérdés, s különösen az, hogy a német történetírók általában lebecsülően nyilatkoztak e krónikáról, s tagadták forrásértékét. Marczali bécsi, müncheni és párizsi tartózkodása idején olyan forrásokra bukkant (az ún. Nagy Sándor-életrajz egy XIII. sz -i kéziratát találta meg Párizsban, s ezt hasonlította össze müncheni, berlini és bécsi kéziratokkal), amelyekben Anonymus forrásait remélte megtalálni. Most vállalkozott arra, hogy dolgozatot készít Anonymus krónikájáról. A dolgozat olyan sikert aratott, hogy Waitz ajánlására németül közölte a Forschungen zur Deutschen Geschichte, majd 1877-ben itthon is az Egyetemes Philológiai Közlöny (s megjelent oroszul is). Marczali tanulmánya több tekintetben is úttörő. Mindenekelőtt nyitányát jelentette Magyarországon a modern forráskritikai iskolának, amelynek a szerző a későbbiekben egyik legjobb képviselőjévé lett. De új fordulatot hozott az Anonymus-kérdés kutatásában is. Marczali a megelőző kutatóknál (közéjük sorolható Schwandtner, Katona, Cornides, Kollár, Pray, Szabó Károly és Wenzel Gusztáv is) sokkal szélesebben tárta fel Anonymus ún. irodalmi forrásait. Kutatásai szerint Anonymus használta az ún. Áldares, Justinus, Regino krónikáit, Solinust, Sevillai Izidort, a Nagy Sándor-életrajz latin fordítását s Guido da Columna művét. Marczali szerint Anonymus egyebekben saját korának körülményeit, eseményeit dolgozta bele krónikájába, így pl, a honfoglalás leírásánál a tatárjárás menetét vette alapul. Ezért Kézai krónikájával szemben Anonymusnál a magyarok északkelet felől lépték át a Kárpátokat. Anonymus tehát Marczali szerint csak IV. Béla jegyzője lehetett. Meg is nevezi a szerzőt, Pous mestert, bár a konkrét személynek nem tulajdonít nagy jelentőséget.
Nem szükséges minden részletében megismerni ezt a tanulmányt. A kérdés, Anonymus kiléte, máig sincs véglegesen eldöntve, a kutatás pedig Marczali óta számos tekintetben új vágányokra terelődött. A lényeg ennél az egyébként igen mértéktartó tanulmánynál nem is az Anonymus-kérdés végleges vagy nem végleges lezárása, hanem az, hogy a mindössze húsz esztendős fiatalember ebben mutatta meg: fellépése tudománytörténeti fordulatot jelent a magyar történetírásban.
Berlini tartózkodásának ez a tanulmány volt a leglényegesebb mozzanata. Az csupán életrajzi adat, hogy 1876. december 20-án bemutatták az akkor 81. születésnapját ünneplő Rankénak, aki egy alkalommal teljesítette a fiatal rajongó vágyát, s készülő könyvéből egy részletet – mintegy egyetemi előadásként – felolvasott számára. Sokkal nagyobb hatást tett rá az, amit Ranke a történetírással kapcsolatban mondott neki: a források ismeretén kívül az a fontos, hogy a történésznek önálló nézetei legyenek; kevésbé jelentős mindannak ismerete, amit mások már írtak a kutatott témáról.
Berlinből Marczali útja rövid időre Drezdába, majd onnan 1877 augusztusában Londonba vitt. Itt a British Museum könyvtárát látogatta, majd Oxfordban Stubbs egyháztörténeti előadásait hallgatta. Innen tért haza 1877 végén.
Tanulmányútjának egyik gyümölcsét már megismertük. Egyedül ez is, elegendő lett volna egy kutató számára, s figyelembe véve a magyar történetírás korabeli helyzetét, a modern kútfőkritika módszereinek és gyakorlatának megismerése önmagában is egy új szakemberrel gazdagította a tudományterületet, az egyetemi oktatást. Tanulmányútja azonban ennél sokkal szélesebb körben hozott hasznot. Marczali mindenütt, ahol huzamosabban tartózkodott, útját arra is felhasználta, hogy a könyvtárakban és levéltárakban magyar vonatkozású történeti anyagot tárjon fel. Berlinben, Lipcsében, Drezdában, Münchenben, Párizsban és Londonban (hogy csak útjának főbb állomásait említsük) a levéltárakból és a könyvtárakból rendszeresen közölte a Történelmi Tárban azokat a forrásokat, amelyek a magyar történelem kérdéseire vonatkoztak. Fordultak hozzá egyes történetírók is kérésekkel (így pl. Fraknói Vilmos), másokat ő keresett meg, hogy felhívja figyelmüket valamilyen adatra (pl. Thaly Kálmánt). De sokkal jelentősebb ennél, hogy rendszeres tekintést kapott a külföldi levéltárak anyagáról, s végül is külön kötetben foglalta össze regesztáit, amelyek elsősorban a XV–XVIII. század történetéhez nyújtottak új, addig ismeretlen adatokat.
S végül kamatozott ez a kétéves út más tekintetben is: Marczali megismerte a történelmi oktatás gyakorlatát a berlini és a párizsi egyetemen, s tapasztalatait itthon nagyszerűen felhasználhatták az egyetemi oktatás tervezett reformjában. Hazatérése után a gyakorló gimnáziumban, valamint az egyetemi gyakorlatokban hamarosan éreztette hatását mindaz, amit látott és tapasztalt. Kármán Mór nemcsak a történelem, hanem a földrajztanítás középiskolai tantervének kidolgozásában is épített Marczalira, s most Trefort is meríthetett tapasztalataiból. Így az egyetemi történelemoktatás átalakításában különösen a szemináriumi rendszer kiépítésénél, valamint az egyetemi történeti intézet létrehozásánál vették figyelembe mindazt, amit javasolt. 1878-tól újból bekapcsolódott az egyetemi oktatásba. Heti kétórás egyetemes történeti előadást tartott, helyettesítette az egyetemes történetet amúgy is helyettesként előadó Salamon Ferencet, majd 1886-tól a felállított történeti intézetbe Fejérpatakyval együtt nevezték ki szemináriumvezetőnek. 1878-ban habilitált az egyetemen, próbaelőadását Jeanne d’Arcról tartotta. Trefort már 1882-ben előterjesztette kinevezését egyetemi tanárrá, nem tudván, hogy zsidó vallású. Marczali azonban nem volt hajlandó áttérni, s így ez a javaslat egyelőre nem valósult meg. (Ekkor ugyanis még nem volt zsidó vallású egyetemi tanár a monarchiában.) Csak 1895 elején nevezték ki a Salamon Ferenc halálával 1892-ben megüresedett magyar történelmi katedrára.
Mindaz, amit külföldi tanulmányútjáról eddig írtunk, hatalmas munka árán jöhetett csak létre. S vegyük még azt is figyelembe, hogy Marczali e két év során jelentős mennyiségű történelmi anyagot is átolvasott. Sajnos jegyzetei nem maradtak fenn, más forrásokból mégis megállapíthatjuk, hogy saját kora minden jelentősebb történetírójának művét tüzetesen áttanulmányozta. Az akkori német, francia, angol, olasz történetírók nevesebbjei közül egy sem volt, aki elkerülte volna figyelmét. Még az egyetemen megszokta a megfeszített munkát (jellemző történet, hogy az akkor még csupán 14–15 éves fiatalembernek az egyetemi könyvtárban csak akkor adtak ki tudományos könyveket, amikor az igazgató, Toldy Ferenc személyesen győződött meg tudásáról, olvasottságáról), s ez jellemezte e két ösztöndíjas év szinte minden napját. Berlinben az is mély benyomást tett rá, hogy ott a diákok a könyvtárakból a diákigazolvány bemutatásával vihettek haza tetemes mennyiségű könyvet, erről Budapesten szó sem lehetett. Marczali óriási könyvanyagot dolgozott fel (munkabírására jellemző, hogy még az egyetemen egy alkalommal négy nap és négy éjjel egyfolytában dolgozott). Így nem lehet csodálni, hogy az 1878-ban még mindig csupán 22 éves fiatalembert Gyulai, Kármán, Trefort és Salamon mint a jövő reménységét tartották nyilván. Horváth Mihály is annak a véleményének adott hangot egy alkalommal, hogy Marczali lesz hivatva összekapcsolni a magyar történelmet az egyetemes történelemmel. Egy nyilvánvalóan fényes tudományos pálya nyitányának lehetünk tanúi.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages