TÖRTÉNETFELFOGÁSA
TÖRTÉNETFELFOGÁSA
Az érett történetíró munkásságának legalább nagy vonalakban történt áttekintése után vethetünk egy pillantást Marczali történetfelfogására és történetírói módszereire. Már az eddigiekből is nyilvánvalóvá válhatott, hogy Marczali, akit a két világháború között a pozitivizmus egyik jellegzetes történetírójaként tartottak nyilván, minden volt, csak nem a filozófiai értelemben vett pozitivizmus képviselője. Történetszemléletének alapja idealista, mégpedig a hegeli értelemben vett idealista világnézet. Marczali az eszmék elsődleges jelentőségét hangsúlyozta a történelemben, azokét az eszmékét, amelyek megszabják az emberiség fejlődésének irányát és meghatározzák annak jellegét. Ezek az eszmék azonban – különösen kezdetben – csak kisebb körben, egyes egyének tevékenységében jutnak kifejezésre, ezért a történetírás nem szakíthat az egyén szerepével, jelentőségének megfelelően kell azzal foglalkoznia. Ilyen értelemben tehát nem lehet ellentétet felállítani az egyének vagy az eszmék szerepét valló történetírás között. Az eszmék azonban nem légüres térben érvényesülnek, hanem megalkotják azokat az intézményeket, amelyek uralomra juttatásukat segítik, biztosítják fennmaradásukat. Éppen ezért csak az eszmék és a – mondhatni – hozzájuk tartozó intézmények együttes bemutatásával lehet tudományos szintű a történetírás. Röviden ebben foglalható össze történetfelfogásának lényege.
Mindez azonban egy sokkal bonyolultabb eszmerendszerre épül, melyet egyben sohasem láthatunk, hiszen Marczali nem írt olyan munkát, amelyben módszeresen kifejtené történetszemléletét. Munkái, itt-ott általánosabb megnyilatkozásai, az egyetemi előadásairól készült jegyzetek azok, amelyek alapján rekonstruálhatjuk történetfelfogását, ami természetesen nem veszélytelen feladat, hiszen ilyen körülmények között könnyen tévtúra juthat a következtetés. Mégis annyit nyugodtan leszögezhetünk, hogy Ranke minden jelentős személyes hatása, műveinek minden elismerése mellett sem volt Marczali kizárólagos mértéke vagy mércéje, s az eszméknek és intézményeknek az a meghatározó szerepe, amelyet Marczali is tulajdonított ezeknek (ebben sem szabad Ranke kizárólagos hatását látni), nem akadályozta meg abban, hogy ne éppen azért bírálja Rankét, amit nem vett figyelem be: a belső viszonyok, a művelődés, a gazdaság és a társadalom bemutatásának hiánya miatt. Marczali Rankéval Macaulay-t állítja szembe, akit éppen azért tartott nagyobb történetírónak, mert nem rekedt meg a külső tényezők (leegyszerűsítve: a külpolitika) hatásainak ismertetésénél, hanem a történelem – mint mondotta – leglényegesebb és legnehezebben rekonstruálható részére is kitért, vagyis a gazdasági, társadalmi, erkölcsi és műveltségi viszonyok ismertetésére. Igaz ugyan, hogy Rankéban látta a történetírói teljesítmény csúcsát, elsősorban érett, még a porosz állami elismerés előtti időkben keletkezett műveiben, amelyeket a pontos és részletes analízis és a művészeti alkotás kettőssége jellemzett. Ezt a szintet mások azóta sem érhették el, de Marczali egyúttal erőteljesen kiemeli: Ranke, a nagy történeti tablók festője élete utolsó évtizedeire szalonfestővé szelidült, azaz munkásságában egyoldalúan csak a diplomáciai aktákra támaszkodott.
Némileg viszont Rankéhoz – vagy inkább a korabeli német történetírás egészéhez – köti az a nézete, hogy a történelem ideális kerete az állam. Az emberi közösségnek az igazi tagja az állam, írja egyhelyütt, melynek igazi története visszatükrözi az egyes nemzetek összeköttetését az általános műveltséggel. Hasonló kerete a történelemnek a nemzet is, Marczali ebben az összefüggésben az állam és a nemzet fogalmát tulajdonképpen szinonimaként használja, s egymással rendszeresen felcseréli.
Röviden összefoglalva tehát az eszmék és intézmények, a nemzet és az állam – ezek azok a fogalmak, amelyek meghatározzák történetfelfogásának alapjait. Marczali azonban sokkal nyitottabb volt, s talán sokkal kisebb jelentőséget is tulajdonított a történetfilozófiai kérdéseknek annál, semhogy ne hathatott volna rá más történetfelfogás is. Itt ismét Macaulay nagy szerepét kell kiemelni, akinek munkássága nem csak módszertanilag volt számára jelentős, hanem abban is, hogy figyelmét az eszmék és intézmények mellett más kérdésekre, a társadalomra és a gazdaságra is ráirányította. Rajta kívül természetesen még más irányzatokat is ismert, köztük a történelmi materializmust is, melyről úgy vélte, hogy abban csupán egy eszmét lehet látni, „melynek ismertetése es kritikája fontos – de a történet rejtélyeinek egyetlen kulcsát nem”. Ez a fajta eklektikusság az, ami meghatározza történetfelfogását, ez irányú nézeteit. Itt kell azonban jelezni, hogy filozófiailag nem volt iskolázatlan. Ellenkezőleg, mint a Nagy képes világtörténet egyes köteteiből kitűnik, nagyon is jól ismérte a különféle filozófiai irányzatokat, a felvilágosodás angol és francia filozófusaitól a német idealistákig és materialistákig. Nem törekedett azonban arra, hogy – a fentebb mondottakon túlmenően – elkötelezze magát mint gyakorló történetírót egyik vagy másik filozófiai irányzat mellett. Alapvetően természetesen idealista volt, s ezt meglehetősen hangsúlyozta is.
Ez az eklektikusság tette lehetővé számára, hogy saját történetfelfogását, illetve annak kereteit is meghaladja, s műveiben jóval szintetikusabban ábrázolhassa a történelem folyamatát, mint azt elméleti nézetei alapján elképzelhetnénk. A gazdasági élet tényeinek ábrázolásában, a társadalom egyes osztályainak és rétegeinek bemutatásában, az életformák rajzában a korabeli magyar történetírásban alighanem senki sem múlta felül. A belső és külső tényezők szerepének harmóniája, egyes emberi portrék s mellettük a gazdaságföldrajzi viszonyok rajza, mindez együttesen van jelen műveiben.
Módszereiben is hasonló sokrétűség jellemzi. Marczalit olyan történetírónak tekintették, aki túlságosan is tapad az adatokhoz. Igaz, hogy mondanivalóját minden esetben konkrét adatokkal támasztja alá, s az is, hogy helyenként – különösen tevékenységének kezdeti szakaszában – talán túlságosan is kötődik adataihoz, így pl. különösen a Magyarország története II. József korában első két kötetében. Az is igaz viszont, hogy mások azért bírálták, mert sokszor részletkutatás nélkül készített átfogó összefoglalásokat. Mindkét kritikában van eleme az igazságnak, noha az adott megfogalmazásban egyik sem elfogadható. Azt vallotta, hogy mindig adatokra, azaz tényekre kell építeni a történeti konstrukciót, ugyanakkor azonban nem szabad elveszni a részletekben. Nem a részletek abszolút igazsága a lényeges, vallotta, hanem az a fontos, hogy a fő vonalak helyesek legyenek, s az egész kép arányos és igaz legyen. Éppen ennek az elvnek az alapján használta fel eszközként az összehasonlítást és az analógiát. Különösen az intézmények terén lehetséges élni az összehasonlítás eszközeivel, míg viszont az analógia felhasználásánál jóval önmegtartóztatóbb álláspontot vallott, s azt csak mint kisegítő eszközt használta, megfelelő elővigyázattal. Mindent tényekre kell építeni, míg az analógiákat felhasználni lehet ugyan, de rájuk építeni nem. Akármint is van, az kétségtelen, hogy éppen az összefüggések felismerése, a tágas kitekintés jellemzik munkáit, és különböztetik meg egyúttal előnyösen legtöbb kortársaiétól. Ugyancsak vitathatatlannak tűnik számunkra, hogy az összehasonlítás módszerét Magyarországon Hajnal István előtt éppen Marczali alkalmazta, ha természetesen még kezdetlegesen, elemi fokon s nem is olyan tudatossággal, mint ezt majd Hajnal teszi.
S végül itt kell kiemelni, hogy az a hármas elv, amelyet Ranke állított fel a történetíró mércéjéül, nála hibátlanul megvolt. A kritika – nemcsak forráskritikai értelemben, hanem abban is, hogy az egyes történelmi folyamatokat megfelelő kritikai szemlélettel elemezte – volt az alap. Erre épülhetett e összefüggések felismerése, melynek ugyancsak mestere volt. S végül: a világos kifejtés, ami Marczali munkáit általában jellemzi, kisebb tanulmányait éppen úgy, mint nagyobb monográfiáit. Munkái mindig tényekre épültek, anyagát kritikusan szemlélte, mondanivalóját logikusan, világos okfejtéssel adta elő. S általában olvasmányosan is, ami a századforduló magyar történetíróival összehasonlítva, korántsem lebecsülendő erény.
Marczalit tehát történetírói gyakorlata emelte korának többi történetírója fölé. Elméleti nyitottsága, olvasottsága történetfelfogásának eklektikus vonásait erősítette, ugyanakkor lehetővé tette számára, hogy sokoldalúan mutassa be a történelmet. Emellett nézeteinek szilárd elemei nagyjából megvonták azt a határt, amelyen belül dolgozott, s amelynek keretein kívülre inkább csak kipillantott.
