VITÁK KERESZTTÜZÉBEN
VITÁK KERESZTTÜZÉBEN
A felületes szemlelő számára úgy tűnhet, hogy Marczali tudományos tevékenysége egészen az első világháborúig zavartalan, egységes. A közelebbi tanulmányozás azonban hamar kimutatja, hogy Marczali tudományos tevékenységében a fordulat, ha úgy tetszik, a tudományos életben betöltött szerepének változása, csökkenése már az első világháború előtt bekövetkezett. Több más jel mellett erre utal pl., hogy 1903-ban kimaradt a Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmányából, vagy az a sokkal jellemzőbb körülmény, hogy minden tudományos teljesítménye ellenére is megmaradt akadémiai levelező tagnak, rendes taggá nem választották meg.
Hogy megérthessük mindazt, amit ezekről a kérdésekről el kell mondani, utalni kell arra a jelentős fordulatra, amely a politikai életben s ennek nyomán a tudományban is megmutatkozott a századforduló és az első világháború közötti években. Nemcsak politikai válságról volt ekkor szó, vagyis a kiegyezés rendszerének arról a jelentős megrázkódtatásáról, amelyet 1905, az ellenzéki koalíció győzelme jelzett, hanem arról is, hogy a magyar gazdásági és társadalmi életben 1850–1900 között kibontakozott folyamatok nyomán a feudális uralkodó osztály, különösen annak anyagilag kevésbé tehetős rétegei elszegényedtek, s ez az elszegényedési folyamat egyfajta antikapitalista, antiszemita hullámot váltott ki képviselőikből, sőt, tömegeikből. Részletekbe menően nem elemezhetjük mindezt, kétségtelen azonban, hogy az 1919 utáni ellenforradalmi kurzus számos ideológiai álláspontja és politikai elképzelése, gyakorlatának elméleti megalapozása sok tekintetben ezekben az években fogalmazódott meg. A magyar történettudomány viszonylag keveset foglalkozott még azokkal az ideológiai képletekkel, amelyek ekkor tűntek fel a hazai politikai porondon, s még kevesebbet azzal, hogy mindez hogyan jelentkezett a tudományban.
Pedig mindennek nagyon komoly következményei voltak a tudományban is. Alig találunk olyan haladó tudóst a századfordulón, akinek tevékenységében ne lenne kimutatható e reakciós hullám következményeként a legalább részbeni megtorpanás. Az Akadémián ekkoriban következik be a kimondottan konzervatív, részben antiszemita körök ellentámadása, összefüggésben azokkal a lehetőségekkel, amelyeket Eötvös Loránd 1905. évi lemondása az elnökségről nyújtott. Az Akadémia új vezetése korántsem követte azt a tudománypolitikát, amelyek a megelőző generációk formáltak ki, Eötvös József, Trefort Ágoston és Eötvös Loránd vezetésével. A liberális elemek ugyan szívós védekezést folytattak, de nem állíthatták meg a konzervatív-reakciós hullámot. Ennél is jelentősebb volt azonban ezeknek a köröknek a sikere az egyetemen, amely a dolgok természetéből következően a politikai kérdések iránt sokkal érzékenyebb volt. Mindezekkel a kérdésekkel – mint jeleztük – történetírásunk még nagyon keveset foglalkozott, éppen ezért néhány adalékra utalnunk kell. Elég azonban, ha csupán néhány nagyobb, ismertebb tudós példájára hivatkozunk. Kimutatható a törés pl. Kármán Mór tevékenységében, akinek szerepe az 1900-as évek elejétől erősen csökkenő volt, jelentkeztek e részben politikai természetű viták Simonyi Zsigmond tudományos eredményei körül, s kiéleződtek a történészek közül pl. Acsády Ignác tevékenysége kapcsán. Mindezekben a vitákban megtaláljuk a szélsőségesen reakciós Néppárt és egyik fő orgánumának, az Alkotmány c. lapnak a képviselőit. A Néppárt ilyen irányú, a tudományos élet alakulását befolyásoló szerepével sem foglalkozott még történetírásunk, holott nyilván nem véletlen, hogy az Alkotmányban ugyanaz a Görcsöni Dénes (Friedreich István) támadta a Magyar Birodalom történetének antiklerikális vonásaiért Acsádyt, aki majd olyan nagy szerepet játszik a Marczali elleni tudományos – és antiszemita – kampányokban.
Marczali maga is érezte a fordulatot, s érzékelte azokat a politikai változásokat, amelyek a századfordulón jelentkeztek. Sohasem volt érzéketlen a politikai vagy a társadalmi kérdések iránt. Írásain is nyomot hagyott ez, így pl. a kivándorlás, a parasztság elesettségének bemutatásakor, a polgárság gyengeségének kiemelésénél vagy más alkalmakkor. A kiegyezés rendszerének a századfordulón jelentkező zavarai azonban kimondottan aggasztották. Korábban – mint jeleztük – megkísértette ugyan a politika, amikor Szilágyi Dezső vagy Andrássy Gyula tettek neki ajánlatot, ezeket azonban elutasította. Most hirtelen maga kezdeményez, és felhasználva Apponyi Alberthez és Tisza Istvánhoz fűződő jó személyes kapcsolatait, megpróbál közvetíteni közöttük, hogy ezzel mentse a kiegyezés rendszerét, megszüntesse a közjogi vitákat, melyek – úgy érezte – az egész fennálló rendszert veszélyeztették. A kísérlet nem sikerült, s ez, valamint a rákövetkező események erősen megnövelték pesszimizmusát. Világpolitikailag is tisztán látta az angol-német ellentétek következményeit, a fenyegető összeütközést, amelyre pl. a Nagy képes világtörténet 12. kötetében (595. l.) utalt is, s ilyen helyzetben aggasztónak találta Magyarország politikai állapotát. Az 1900-as évek elején készült monográfiájában, melyet még 1878-ban tett javaslata alapján az Akadémia számára készített az 1790–91. évi országgyűlés történetéről, nem egy utalást találunk saját korára, a koalícióra, az udvarral történő összeütközés következményeire, s arra, hogy a külső körülmények kedvezőtlen alakulása végül is eleve eldöntötte a magyar nemesség politikai törekvéseinek sikerét, illetve sikertelenségét.
Érzékelnie kellett a reakciós erőknek azt az ellentámadását is, mely a századfordulótól vált erősebbé. Tudományos tevékenységével is mind több, s egyre élesebb vitáknak vált szenvedő alanyává. Tudományos vitákban Marczalinak korábban is többször volt része. Csupán utalunk a Mátyás Flóriánnal folytatottra az Anonymus kérdésről, valamint az Akadémia Történelmi Bizottságával vívott csatájára. De ebbe a körbe tartozik még a Vámbéryvel a magyarság török eredetéről a Budapesti Szemlében 1883-ban vagy a Munkácsi Bernáttal 1895-ben ugyanilyen kérdésben lefolytatott disputája. A sort folytathatnánk. A legtöbb vita igen éles volt, s egyik-másik nem egy vonatkozásban igen heves is, olykor komoly sértődést eredményezett. Mindezek azonban végül is tudományos kérdések körül folytak, s a zsurnalisztikai fogásoknak, övön aluli ütéseknek, sőt az uszításnak azt az özönét, amit későbbi vitáiban ellene felhasználtak, természetesen nélkülözték. Ezek érdemi disputák voltak, s lezárulásukkal rendszerint helyreállt az emberi kapcsolat is a vitatkozó felek között.
Az 1900-as évek elejétől azonban megváltozott a viták jellege. Szembetűnő, hogy Marczali személye a legtöbb esetben légből kapott, mondvacsinált ürügyek alapján került a középpontba. A Nagy képes világtörténet sorozat kapcsán pl. nem is az ő munkája, hanem Gyomlay Gyula görög története révén támadták Marczalit. Az ügy természetesen tisztázódott, végül is kiderült, hogy Gyomlay nem plagizált, de Marczali kénytelen volt az ügyet a bölcsészkari tanácsülés elé vinni, hogy a saját fegyverét fordíthassa évtizedes régi ellenfele, Ballagi Aladár ellen, aki az ellene intézett támadás érdemi szerzője volt. A Leiningen-naplók publikálása után Hentaller megvádolta azzal, hogy meghamisította a naplót (Leiningen ugyanis, aki 1849-ben Görgey ellenfelei közé tartozott, naplójában több kérdésben Görgeynek adott igazat). Marczali kénytelen volt verifikáltatni a kéziratot és a fordítást Fejérpatakyval, Paulerrel és Fraknóival. Mangold Lajos azonban, aki ugyancsak régi ellenfelei közé tartozott, Németországban szellőztette meg az ügyet, mégpedig Marczali szempontjából igaztalanul, mire Marczali itt is megvédte igazát, sőt, a Leiningen-levelezés és -napló angol kiadásában is utalt minderre. Ez a vita már mutatta a viszonyok elfajulását. Hentaller, akinek jóhiszeműségét nem lehetett kétségbevonni (ezt egyébként Marczali sem tette), hibás következtetésre jutott a napló magyar fordításának egy kifejezéséből, melyet tévesen fordított vissza németre (az eset kb. az Így írtok ti Ady-fordítási paródiájára emlékeztet!), s ezt azok, akik nyilván már lesték az alkalmat, hatalmasra dagasztva tálalták. A léggömb ugyan szétpattant, de a Történelmi Társulat igazgatóválasztmányából Marczali kimaradt.
Hasonlóan működő mechanizmust ismerhetünk fel 1910-ben indult, nagy port kavart „perében”. Három néppárti képviselő vádolta itt hosszú előkészítő munka után Marczalit azzal, hogy öszszejátszott egy doktoránssal, s előre megbeszélt kérdéseket tett fel neki a vizsgán. Az ügy – a kari autonómia megsértésével – azonnal a rektori tanácsülés elé került, ahol – nem hallgatva meg sem a bölcsészkar, sem Marczali vizsgáztató társainak véleményét, s nem véve figyelembe a bölcsészkari doktori vizsgának az orvositól vagy a jogitól eltérő vonásait – Marczalit elmarasztaló döntés született. Marczali fegyelmit kért maga ellen, s rágalmazási pert indított a feljelentők, valamint az ügy kapcsán Marczalit, s rajta keresztül minden zsidó vallású egyetemi tanárt az Alkotmányban útszéli módon, több vonatkozásban is a Stürmer érveit két évtizeddel megelőzve támadó Görcsöni (egyébként korábbi tanítványa) ellen. A fegyelmi vizsgálat tisztázta Marczalit, s ez után a rágalmazási per kimenetele sem lehetett kétséges, ha különféle jogi eszközökkel sikerült is az ügyet 1914 tavaszáig halogatni. E négy év során azonban nevét az Alkotmány s néhány más lap rendszeresen meghurcolta (az igazsághoz tartozik, hogy minden színvonalas lap kezdettől fogva Marczali mellé állt, s elítélte az Alkotmány antiszemita uszításait, illetve más lapok politikai céljait), s az egyetemen, ha rövid időre is, de a különféle diákszervezetek aktivitásának homlokterébe került. Ellenségei egy könyvet is kiadtak ellene. A Szent Imre-egyesület tagjai tüntettek ellene, mire a Galilei-kör melléje állt. Tanítványainak zöme természetesen kitartott mellette, s nemcsak megtapsolta előadásait, hanem egy emlékplakettet is készítettek számára. Végül is a vádak elhallgattak, alaptalanságuk teljesen nyilvánvaló lévén, s Marczali folytatta rendes napi tevékenységét. De nem úgy, mint korábban.
Közben pedig maga is részt vett olyan vitákban, amelyekben való részvétele önmagában is mutatja, hogy mennyire aggasztották a radikalizmus kezdődő megnyilvánulásai, a szociális kérdések kiéleződése, de elsősorban a kiegyezés válsága. Az 1900-as évektől mind sűrűbben szerepel olyan fórumokon, amelyeken korábban nem lépett volna fel. Így elsősorban a Lipótvárosi Kaszinóban, a nagypolgári körök eme szervezetében s az Erzsébetvárosi Népakadémián. Ezeken a fórumokon a polgárság társadalmi jelentőségéről, történeti funkciójáról s a nép szerepéről tartott előadásokat.
Jelentősebb ennél részvétele a Társadalomtudományi Társaság által rendezett szabadtanítási kongresszuson 1907-ben, ahol a történelmi szabadoktatásról tartott referátumot. Itteni összeütközése a baloldallal, a polgári radikálisokkal és a történelmi materializmus képviselőivel világosan mutatta a határokat, ameddig elment, s részben azt az értetlenséget is, amely munkásságát a radikális körökben fogadta. Így már a világháború előtti évtizedben egyértelműen megmutatkozott mindannak a válsága, amiben Marczali hitt, aminek érdekében munkálkodott. Utolsó évtizedcinek pesszimizmusát sok tekintetben éppen ezek a tapasztalatok alapozták meg.
