ÉLETRAJZI VÁZLAT

Teljes szövegű keresés

ÉLETRAJZI VÁZLAT
Medveczky Frigyes életpályáját a rendelkezésre álló – olykor egymásnak ellentmondó – adatok alapján nehéz pontosan rekonstruálni. Azok az időpontok, amelyekhez életének fontosabb eseményei kapcsolódnak, jórészt ismertek ugyan a számunkra, azonban sokszor csak következtetni tudunk bizonyos körülményekre, szellemi hatásokra, melyek érdeklődési körét, élményvilágát, személyes célkitűzéseit – főként ifjú éveiben – meghatározták. A részletkérdésekben való tisztánlátást egyrészt az nehezíti, hogy kora ifjúságától fogva sokáig idegen környezetben élt és gondolkodott. Másrészt – a kortársak visszaemlékezése szerint – igen komoly, fegyelmezett, önmagáról nem sokat és nem szívesen nyilatkozó, minden erejével a tudománynak és hivatásának élő ember volt. Privát természetű feljegyzéseket, naplót, kiterjedt levelezést nem hagyott hátra, ezért csak megközelítő pontossággal lehet rekonstruálni jellemvonásait, gondolkodói fejlődésének motivációit, világnézetének kialakításáért folytatott vívódásait.
A meglehetősen szerény Medveczky-hagyaték alapján betekintést nyerhetünk egyetemi előadásainak kéziratos anyagába. Ezen túl igen nagy értéket képviselnek a kutatás számára: Alexander Bernát, az egykori kolléga emlékbeszéde, valamint Kornis Gyula, Pauler Ákos és Szemere Samu – mint tanítványok – visszaemlékezései, amennyiben adalékokkal szolgálnak mind az életrajz feltárásához, mind pedig Medveczky emberi arculatának, tudományos és gyakorlati törekvéseinek jobb megértéséhez. Megemlíthetjük még Halasy Nagy Józsefnek az említettekével ellentétes, érezhető ellenszenvről tanúskodó portréját is. A Medveczky család ma élő tagjainak köszönhetem a hagyaték náluk őrzött részének tanulmányozását.
Medveczky Frigyes 1856. július 31-én született Budán. Apja, Medveczky Árpád felvidéki, ágostai evangélikus hitvallású középnemesi családból származott. Az első, nemességüket igazoló oklevél a 13. században kelt, előnevüket (medveczei és kisbistercei) az egykori Árva vármegyében lévő birtokaikról kapták. Jelentős földterületekkel rendelkeztek még Máramarosban, Erdélyben és a Délvidéken is. A túlnyomórészt erdő borította birtokok jövedelménél azonban jobb megélhetést biztosított a család több generációjára jellemző hivatali-jogi pálya. Filozófusunk édesapját is szülei (Medveczky József és Berzeviczy Antónia) erre a pályára szánták. Medveczky Árpád a bécsi egyetemen szerzett diplomát 1842-ben. Valószínűleg itt ismerkedett meg majdani feleségével, Medveczky Frigyes édesanyjával, egy osztrák bárói család lányával, Rosa von Pindtershofennel. E család férfi tagjai nagyrészt katonai pályán szolgáltak, aminek valószínűleg szerepe volt abban, hogy Medveczky Árpád 1844-től már hadbíró főhadnagy. Később – miután ezredével átállt a honvédsereghez –, végigharcolja az 1848–49-es szabadságharcot; 1849 májusában a magyar hadügyminisztériumban legfelsőbb törvényszéki ülnök, őrnagy, egyben a debreceni hadbíróiskola tanára. Fivére, Béla szintén a szabadságharc katonája: Kiss altábornagy hadsegédje a világosi fegyverletételig. Tízhavi vizsgálati fogság után, 1850-ben – valószínűleg az osztrák családi kapcsolatnak is köszönhetően – mindkettőjüket fölmentik. Árpád néhány év múlva ismét a császári-királyi hadsereg kapitánya.
Medveczky Árpád és Rosa von Pindtershofen házasságából öt gyermek – két leány és három fiú –, legfiatalabbként Frigyes született. Berzeviczy Albert, a Tudományos Akadémia egykori elnöke így emlékezik vissza a családra: „Pesten és Budán is tág rokoni és baráti kört találtak szüleim, s ebben a körben én is találtam kortársakat és pajtásokat. Én sokat jöttem össze már említett iskolatársaimon kívül a Cseley és Medveczky fiúkkal. Medveczky Árpád nyugalmazott százados hadbírónak, atyám unokatestvérének felesége német nő volt, s egyik leánya Schweizba ment férjhez; egész családja kiváló nyelvismeretekkel bírván, háza úgyszólván találkozási helye volt a külföldieknek, különösen a konzulátus tagjainak. Szellemes, ritka műveltségű leánya, Anna, nővéremnek volt jó barátnője; én leginkább a velem egykorú Árpád fiával barátkoztam, egy nagy tehetséggel s roppant szorgalommal, ambícióval megáldott fiúval, ki még tanulókorában, talán éppen a szellemi túlerőltetés miatt halt meg.” (Berzeviczy, 172.) A Medveczkyek szellemiségét a föntebb említett összetevőkön túl szinte tradicionálisan határozta meg az a tény, hogy a család egymást követő nemzedékeinek élete (különösen a 18. és 19. században, így a reformkori nemzeti ébredés időszakában is) a felvidéki szabad királyi városokhoz kötődött. Kassa, Késmárk, Bártfa, Lőcse mellett kiemelkedő helyet foglalt el a jeles filozófiai iskolával is bíró Eperjes. Olyan kiváló személyiségek indultak innen vagy kapcsolódtak hosszabb-rövidebb ideig e városhoz, mint Eötvös József, Trefort Ágoston, Pulszky Ferenc, Greguss Ágost, Hunfalvy János és Pál, Markusovszky Lajos, a Berzeviczyek, Szinyei Mersék, Medveczkyek (e három utóbbi család közvetlen rokonságban is áll egymással); az eperjesi kollégium volt Kossuth Lajos egykori iskolája, s vidéki városaink közül ez ünnepelte valaha legmelegebben Petőfit.
Medveczky Frigyes műveltségének, látásmódjának, világképének további rétege a Bécsben töltött diákévek során alakult ki. A budai gyermekévek után ugyanis tanulmányait innentől a császárváros híres intézetében, a Theresianumban folytatja. Kiváló képzésben részesül. Az idővel jogakadémiai rangra emelkedett iskola falai között az osztrák tantervben előírt gimnáziumi tárgyakat tanulja, s itt már helyet kapnak a modern nyelvek is. A mindenki számára kötelező latinon és görögön kívül ekkor sajátítja el az angol, a francia és az olasz nyelvet. Noha az ifjú Medveczky Bécsből keltezett, testvéreinek szóló levelei magyar nyelven íródtak, mégis számára a gondolkodás és gondolatközlés természetes közege sokáig inkább a német nyelv maradt. Erre utalnak a hagyatékban föllelhető szépirodalmi igényű zsengéi: novellák, versek, drámák is. (Nem tudjuk, édesanyja megtanult-e valaha is magyarul.) Babits Mihály egy 1910-es recenziójában joggal utal (Medveczky Pascal-tanulmányai kapcsán) arra, hogy a szerző nehezen érthető, terjengős előadása, magyartalan stílusa igen gyakran zavar a gondolati tartalom megragadásában.
A fiatalember a gimnáziumi évek alatt vasszorgalommal tanul. Szembetűnő a szépirodalom, a művészetek iránti vonzódása: irodalomtörténeti stúdiumai felölelik a magyar és a világirodalom klasszikusainak legfontosabb alkotásait. Kiváló ismerője az ókornak, s az újabb kori európai és amerikai költészetnek és prózának. Rengeteget olvas: a régi görögöket, valamint Dante, Shakespeare, Byron, Rousseau, Gogol, Puskin, Turgenyev, Heine, Björnson, Mark Twain műveit. A filozófia kérdései is igen korán magukra vonják Medveczky figyelmét. Ez irányú tájékozódása föltehetően két forrásból táplálkozik. Egyrészt eredendően humán és németes műveltségével magyarázható, hogy Goethe és Schiller egyetemes szellemisége, az emberi lét nagy kérdéseire válaszoló költészete meghatározó jelentőségű a fiatal Medveczky nézeteinek alakulásában. Velük kapcsolatban nagy klasszikus triászról beszél, amelynek harmadik tagjában Herdert tiszteli. Ez utóbbinak nemcsak szépirodalmi munkáiról szól nagy elismeréssel, hanem filozófiai írásaiért is lelkesedik. Másrészt: a Theresianumban folytatott tanulmányoknak szerves része volt a természettudományos ismeretek elsajátítása. A modern evolúciós elmélet történeti előzményeinek vizsgálata is a filozófiai gondolkodás területére vezeti az ifjú Medveczkyt. Áttanulmányoz szinte minden, a fejlődéstan témakörébe eső, jelentősebb tudományos és természetfilozófiai művet. Munkájában atyai jó barátok biztatják, segítik. Így Anton von Schmerling, aki ekkor az osztrák tudományos élet egyik vezető személyisége volt.
Miután letette érettségi vizsgáit, Medveczky joghallgató a bécsi egyetemen. Ausztriában az egyetemi képzés modernizálását a polgári fejlődés teremtette új történelmi feltételek tartották felszínen. Egy oktatási reform eredményeképpen különösen az orvosi és jogi karon részesültek a hallgatók széles körű tudományos felkészítésben: a jog- és államtudományok mellett a tematikában helyet kapott a jogbölcselet, egyetemes és német történelmi stúdiumok, a politikai tudományok között a nemzetgazdaságtan, államszámviteltan és statisztika, valamint a filozófiai tárgyak színvonalas s gyakorló jogászok igényeit is figyelembe vevő oktatása. Az egyetemi évek alatt Medveczky, a rendes jogi tanulmányok mellett, továbbra is szorgalmasan foglalkozik természettudományokkal és filozófiával. Ekkor kezd publikálni is, 1876-ban jelenik meg élete első jelentősebb műve, a Vom Baume der Erkenntniss. Az írás voltaképp egy etikai gondolat plasztikus, szépirodalmi (novellafüzér-) formában megvalósult kifejezése: „… az élet küzdelem, s az ember, e természeti szükségszerűségnek alávetett lény, küzd az elemek és küzd önmaga ellen.” (Vom Baume der Erkenntniss. VIII.) Egy folyóirat-tanulmányában továbbá Schillerről és a német színházról értekezik. (Schiller und das deutsche Theater)
Államvizsga-kötelezettségeinek eleget téve, még több szemeszteren át különböző külföldi egyetemeken folytatta, illetve egészítette ki jogi, államtudományi, filozófiai és természettudományi (biológiai, antropológiai, pszichológiai) tanulmányait: főként Lipcsében, a német pozitivizmus (Fechner, Lotze, Wundt) fellegvárában; Jénában, azaz Haeckel városában; majd Strassburgban, de nagy valószínűséggel Berlinben, Münchenben és/vagy Tübingenben is.
Medveczky filozófusi pályafutása voltaképpen ekkor kezd kibontakozni. Egymás után jelennek meg cikkei és tanulmányai. Előbb Kant kritikai természetfilozófiáját és a darwini elméletet próbálja összeegyeztetni, rövid idő múltán azonban már tisztán ismeretelméleti kérdések foglalkoztatják. Írásai azt bizonyítják, hogy egyre elmélyültebben foglalkozik Kant műveivel. Három nagyobb lélegzetű munkája: Herder als Vorgänger Darwin’s und der modernen Naturphilosophie (1877), Das Problem einer Naturgeschichte des Weibes (1877), Gedanken über die Teleologie in der Natur (1878).
Amikor 1878 februárjában a budapesti egyetemen doktori szigorlatot tesz, nevét már itthon is ismerik szakmai körökben. Főtárgyként filozófiából, melléktárgyakként a romanikus (neolatin) nyelvek filológiájából és német irodalomból vizsgázik.
A huszonkét éves tudós, friss doktori képesítése birtokában, visszautazik Németországba. Ismét igen termékeny hónapok következnek számára. Írásaiban a modern pszichológia tárgykörében megjelent korabeli tanulmányokra reflektál, de megkülönböztetett figyelemmel kíséri az őstörténeti kutatásokat is: e problémakör szorosan kapcsolódik az antropológiából szerzett természettudományos ismereteihez. Ekkor jelenik meg első, címe szerint etikai tárgyú, tudományos igényű kritikája is (Moriz Carričre, die sittliche Weltordnung), amely azonban voltaképp a recenzált szerző filozófiai – „reálidealista”, „monista” – nézeteit, a kritikai ismeretelméletért, a tudomány szabadságáért, a darwinizmus elismertetéséért folytatott eszmei küzdelmét méltatja. Medveczky egyre inkább úgy látja, a filozófia mélyreható tanulmányozásához elengedhetetlenül szükséges az ember mindenoldalú, több tudományszak eredményeire épülő megismerése.
Első igazán jelentős könyve, tisztán ismeretelméleti összefoglaló munkája 1879-ben jelenik meg: a Grundlegung der kritischen Philosophie I. része, mely a „Prolegomena zu einer anthropologischen Philosophie” alcímet viseli. Voltaképpen Kant-követőnek tekinti magát, de – a Helmholtz–Lange–Liebmann-féle nemzedék programjának megfelelően – úgy véli, hogy Kantnak a megismerésről szóló nézeteit a modern kor szaktudományos (elsősorban pszichológiai) eredményeivel kell kiegészíteni. Ettől kezdve szinte minden írásában tetten érhető filozófiai programja: a kriticizmus és az empirikus szaktudományok összeegyeztetési kísérlete. Eszménye egy antispekulatív, metafizikaellenes, mindenféle abszolút tudás igényét visszautasító, de mégis a bizonyosság tudatát nyújtó filozófia: „…inkább egy emberi filozófiára van szükségünk – írja –, melyet Herder jövendölt meg és vágyódott utána, de… arra az emberi filozófiára, amelynek alapjait Cartesius és Kant rakta le, … s csak amely után számíthatjuk voltaképpen a tudomány szabadságának éráját.” (Grundlegung… XXVII–XXVIII.)
Medveczky ekkoriban Goethe Faustjában az európai civilizációt létrehozó, erős, tettrekész, a pillanat örömével soha meg nem elégedő, önmagát a tapasztalatian valóságos világra orientáló hőst pillantja meg, akinek eszmei és gyakorlati tevékenységében egy e világi és hatékony, mert hasznosítható tudás, az antropológiai-kritikai filozófia nyújtja „az igazság és az élet birtoklásáért vívott harc győzelmének” ígéretét – ahogyan a Grundlegung bevezető részében fogalmaz. (I. m. XXXII.) E mű utolsó fejezetében a szerző már megelőlegezi később részleteiben is kidolgozott felfogásának alapgondolatát egy tudományos etikáról. Ezt antropológiai etikának nevezi, melyet – meggyőződése szerint – az ember tudományos megismerésére kell építeni.
Ismeretelméleti kérdésekkel lényegében tovább nem is foglalkozik. Filozófiai érdeklődésének éles irányváltását tapasztalhatjuk. Ennek egyik jele, hogy az 1878/79-es tanév két szemeszterét Strassburgban tölti, állam- és jogtudományi tanulmányait itt fejezi be. Ezen az egyetemen ismerkedik meg közelebbről a német katedraszocialisták nézeteivel, a korabeli vulgáris közgazdaságtannal és a biológiai szociológia tanaival is. G. Schmoller és E. Knapp privát előadásaira és szemináriumaira jár: többek között államtudományi, porosz alkotmánytani és gyakorlati nemzetgazdaságtani előadásokat hallgat. Ez készteti arra, hogy megvizsgálja korának társadalomtudományi iskoláit Die Socialwissenschaften (1882) című művében. Tehát azt, hogy miképpen lehetne a gyakorlatban értékesíteni az elméleti ismereteket, illetve azt is, hogy mi módon lehetne a konkrét szociális-politikai intézkedéseket a társadalomtudományok oldaláról megalapozni. Egy nagyobb tanulmányában 1879-ben írja le először, hogy a tudományos etika szükségképpen szociális etika, s a társadalomtudományokkal kölcsönösen föltételezik egymást.
Amikor Strassburgban befejezi tanulmányait, már tudja, hogy itthon egyetemi katedra várja. Trefort Ágostonnak, az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszternek egyik levelében (1879) a következőket írja: „Hálás indulataimban biztat a remény, hogy azon a pályán, melyet Nagyméltóságod nemesszívű pártfogása és hathatós segélyezése törekvéseimnek megnyitott, képes leendek utólagosan bebizonyítani, hogy ezen nemes pártfogását és kitüntetését komoly törekvéseimnél fogva némileg megérdemeltem.”
Medveczky antropológiából és ismerettanból habilitál a budapesti egyetemen. (Szentpétery, 684.) Először az 1880/81-es tanév I. félévi tanrendjében olvashatjuk nevét. Előadást az ismerettan alapelveiből hirdet, s kísérletképpen elsőként vezet filozófiai szemináriumot válogatott, a filozófia iránt mélyebb érdeklődést mutató hallgatók számára. A „conversatorium”-ok, a szabad vitatkozás helyett szövegolvasó-szövegelemző foglalkozások voltak ezek. Szemere Samu, egykori diákja így emlékezett rájuk vissza: „Mindent elemekre szedő, szinte túlságosan is óvatos, analitikus elmének bizonyult. Gyakorlati óráin a szövegelemzésre helyezte a hangsúlyt: egy félév alatt csak pár oldalt elemzett szemináriumán… Nem volt jó előadó, hibásan, akadozva, bonyolult mondatokban adott elő, ez is nehezítette a megértést. Előadása mindemellett rendkívül tartalmas volt.” Ezzel az értékeléssel szinte teljesen egybevág Pauler Ákos, egykori elsőéves bölcsész naplóbejegyzése is: „Medveczkyt hallgattam. Az előadásforma csúnya, de tartalma jóval becsesebb a Pauerénél. Míg ennek előadásában a szakértő folyton felületességét fedi fel, addig amannak előadása gondolkodásra indít.”
Medveczky munkásságát az egyetemen és tudományos körökben maradéktalanul elismerik. Gyorsan halad előre pályáján: Kant jogfilozófiájáról írott értekezését már 1881-ben fölolvassák az Akadémia II. osztályának ülésén; 1882-ben nyilvános rendkívüli tanárrá, egyben az újonnan alapított II. számú Filozófiai Tanszék vezetőjévé – több pályatársát, Alexandert, Bánóczit, Kármán Mórt megelőzve – nevezik ki. Hogy ebben – filozófiai felkészültsége mellett – külső szempontok is közrejátszhattak, Szemere Samu Alexander Bernátról írott tanulmányának alábbi sorai tanúsíthatják: „Neve csakhamar országszerte ismertté vált. S midőn Horváth Cyrill, a budapesti egyetem filozófiatanára, 1884-ben meghalt, sokan Alexanderben látták legméltóbb utódját. Alexander nem kapta meg a tanszéket. Megkaphatta volna, ha eleget tesz annak a magas helyen kifejezett óhajnak, hogy hozza meg azt az áldozatot, amely nem egy hittestvérének utat nyitott díszes állások felé. Alexander elutasította magától a kísértést, nem volt hajlandó megtagadni zsidóságát, mondván, hogy ő, akinek legfőbb élettartalma az igazság kutatása, nem tehet oly lépést, amely az ő szempontjából hazug volna…. S ő becsületesen kitartott zsidósága mellett, áldozat árán, hiszen még teljes húsz esztendeig kellett várnia a rendes tanárságra.” (Szemere, 414.)
A fiatal Medveczky rendkívül intenzíven dolgozik. Előadásainak, szemináriumainak nagy részét évekig tandíjmentesen hirdeti. Tematikájában túlsúlyra jutnak társadalomfilozófiai és etikai tárgyú előadásai, s az etikát mindig a társadalom-, jog- és államtudományokkal, a politikatudománnyal vagy a pedagógiával összefüggésben tárgyalja. Az 1886-os év ismét jelentős dátuma pályafutásának: nyilvános rendes tanárrá nevezik ki. Még csak harmincéves, és már professzor! A fiatal és lelkes triász: Medveczky, Alexander és Bánóczi munkássága meghatározó jelentőségű a tanszék történetében. Előadásaikban a modern filozófiai eszméket tárgyalják, s a német egyetemi filozófia szellemiségét magukkal hozva itthon is meghirdetik a „Vissza Kanthoz!” programját. „Későbbi tudományos és tudományszervező tevékenységük elhomályosítja azt a tényt, hogy ők a modern magyar filozófiai oktatás megteremtői is.” (Gergely, 11.) Sajnos Medveczky vitalitása korán megroppan. Magán- és hivatalos leveleiben is már fiatal korától kezdődően évről évre visszatérő mondatok jelzik, hogy gyakran betegeskedik. Ez tudományos munkájában is visszaveti. Ennek ellenére Társadalmi etikájával 1883-ra nagyrészt (tudományos alapvetés; elvtan) elkészül. Művét, mely lényegében egy pozitivista/szociologikus, modern genealogikus, társadalomtudományokon nyugvó, a metafizikai-teológiai alapozással nyíltan szakító szociális etika, két alkalommal is fölajánlja kiadásra, pozitív választ azonban egyszer sem kap! Medveczky szociálliberális javaslatai csak évtizedek múltán, a századelő új, polgári radikálisainak követeléseiben köszönnek majd vissza; ekkor azonban ő ezzel a nemzedékkel már nem tud egy platformra kerülni.
A Társadalmi etika anyaga ma is kéziratban áll rendelkezésre. S mivel a szerző pozitivista etikájával itthon nem szerez magának híveket, a mű vázlatos kivonatát – Einige Gedanken über Ziele und Wege der Ethik (1886) címmel – külföldön, egy német folyóiratban jelenteti meg (1886). Ugyanakkor itthon kedvező fogadtatásban részesítik A társadalmi elméletek és eszmények című tanulmánykötetét: 1887-ben Hunfalvy Pál bírálata és ajánló szavai után a könyv az Akadémia gondozásában jelenik meg. Még ebben az évben az MTA Filozófiai-, történet- és társadalomtudományi Osztálya levelező taggá választja Pauer Imre ajánlására. Ezt levélben köszöni meg, s ígéri, hogy néhány hónapon belül új dolgozattal kívánja székfoglalóját megtartani. Trefort kérésére azonban 1888-ban nyugat-európai útra indul, hogy a fejlett államok közoktatásügyét s az ottani felsőoktatás szervezeti felépítését megismerje. Magas rangú, tekintélyes személyiségek (miniszterek, államtitkárok) fogadják. Különösen Franciaországban és Olaszországban szerez értékes tapasztalatokat.
Ez évtől kezdve az egyetemen pedagógiából is tart előadásokat: Herbart, Montaigne filozófiai és pedagógiai nézetei szerepelnek legtöbbször a tantervben. Akadémiai székfoglalóját egy metodológiai tanulmánnyal 1889-ben tartja. A normatív elvek jelentősége az etikában egy korszak lezárulását jelzi Medveczky munkásságában: bár még csak harminchárom éves, ezután közel húsz éven át semmit sem publikál! A párizsi közoktatási kongresszuson, amelyet az 1889-es világkiállítás alkalmával szerveztek, még tevékenyen részt vesz, s tartalmas hozzászólásaival segíti a találkozó munkáját. Amikor hazaérkezik „a munka, béke s a civilizáció nagy ünnepéről”, tapasztalatait összegezve sürgeti a népek egymáshoz közeledését, a gazdaság, a kereskedelem és különösen a kultúra terén való együttműködését; a nacionalista elzárkózás és partikularizmus szószólóival szemben kívánatosnak tartja a magyar kultúra nyitását a civilizált világ javainak befogadása érdekében. A „nemzeti tudományt” követelők ellenében – Pasteur szavaival – nyomatékosan hangsúlyozza: „A tudósnak van hazája, de a tudománynak nincsen!” (Közoktatásügyi Kongresszus Párizsban) Még ugyanebben az évben az MTA Nemzetgazdasági és Statisztikai Bizottságának tagjává is megválasztják. Itt csaknem két évtizedig tevékenykedik.
Viszonylag későn, harmincöt éves korában (1891) megnősül. Egy arisztokrata család (Zichy Miklós és Festetich Fanny) leányát, a nála néhány évvel idősebb, katolikus hitvallású Zichy Máriát veszi feleségül, a házasságkötésre Grazban kerül sor. Harmonikus, mély érzelmeken nyugvó házasságban élnek, anyagi gondjaik nincsenek. Jó baráti kapcsolat fűzi őket Berzeviczyékhez, valamint Eötvös Loránd és Beöthy Zsolt családi köréhez. Gyermekük nem született.
A következő évtől Medveczky Frigyes egészségi állapota igen rosszra fordul. Az Akadémiától kapott feladatok teljesítését nem tudja vállalni (Medveczky Frigyes levele az MTA II. osztály számára, 1892. dec. 21-én). Hosszú ideig szigorúan tanári teendőire kénytelen szorítkozni, oktatói munkáját viszont hiánytalanul elvégzi. A kari tanács ülésein alapos, megfontolt, körültekintő hozzászólásokkal segíti a munkát. Józan, elfogulatlan véleményalkotására vall, hogy a felekezeti elvakultságban vagy szakmai féltékenységben szenvedő kari tagokkal szemben is nyílt meggyőződéssel foglal állást. Így például Alexander Bernát nyilvános rendkívüli, majd rendes tanári kinevezése ügyében, ahol mindkét indítványt Medveczky terjeszti elő, és elsők között ajánlja elfogadásukat. A kari tanács tagjainak ellenállása miatt azonban ezekre csak Alexander 12, illetve 26 évi (!) szolgálati ideje után kerülhetett sor. (Bölcsészkari Tanácsülések Jegyzőkönyvei, 1895–1904) Medveczky pozitívan foglalt állást több magántanári habilitáció, így Pauler Ákos, Kornis Gyula és az ifjú Lukács György ügyében is. (Uo. 1911 és 1914) Jászi Oszkár kérelmének elutasításában, az évekig tartó huzavonában azonban (1904–1906) a jegyzőkönyvek tanúsága szerint Medveczkynek is szerepe van. A kérdés tanulmányozására kijelölt bizottság (Pauer–Medveczky–Lánczy) egyik tagjaként így érvel: „…a szociológia mint nem határozott tanszakhoz tartozó, a jelen viszonyok között nem lehet magántanári habilitáció tárgya.” (Uo. 1906. márc. 8.) Ekkor még épphogy elcsendesült a Pikler–Somló-ügy vihara, s indoklás nélkül elutasították Zalai Béla pályázatát is „filozófiai ismeretelméletből” 1911-ben. Az egyébként protestáns Zalai Medveczkynél logikát hallgatott az 1903–04 és 1905–06-os tanév első szemeszterében, de mivel kérelme a kari ülés elé sem került, így filozófusunk véleményét az ügyben nem ismerhetjük.
Medveczkyt a megszokottól eltérően két, egymást követő tanévben is (1900–01, 1901–02-ben) dékánná választják, 1905-ben pedig alkalmasint ötvenedik születésnapja alkalmából, magas kitüntetésben részesül: a tudomány és a felsőoktatás terén szerzett érdemei elismeréséül az uralkodó a magyar királyi udvari tanácsosi címet adományozza számára. (L. Budapesti Napló 1905. márc. 4.) Elméleti fejtegetéseket azonban továbbra sem ír! Nézeteinek alakulására a századforduló körüli években csak következtetni lehet: 1896-ban tűnik föl először a tantervben a francia moralisták tárgyalása, bár csak 1912-ben bukkan föl újra. (Ez is bizonyítja, milyen hosszú ideig foglalkoztatta egy-egy téma.) Egyáltalában jellemző, hogy életének második felében fokozottabban érvényre jutnak műveltségének franciás elemei. Talán ezzel kapcsolatos az is, hogy a „Société littéraire française de Budapest” alelnöke lesz.
A Magyar Filozófiai Társaság 1907-ben elnökévé választja, s a hosszú ideig elvonult és kontemplatív életet élő Medveczky ekkor újult tetterővel kezd bele a társulat szervezésébe. A legkülönbözőbb szaktudományok képviselőit igyekszik bevonni a társaság életébe; a közélet legtekintélyesebb személyiségeinek támogatását kéri a tudományos munka sikeres végzéséhez. (L. Medveczky Frigyes levele Balogh Jenőhöz, 1910) Meggyőződése, hogy a szaktudományok kooperatív együttműködése szükségeltetik a filozófia sikeres műveléséhez. Megszervezi 1910-ben a Felső Oktatásügyi Egyesületet, „segítendő a magyar egyetemi tanárok célirányos együttműködését az oktatásban és nevelőtevékenységében, a tudományos közvélemény kialakítását, az ismeretek és tapasztalatok kicserélését”, hogy közel hozza egymáshoz a különböző vagy éppen egy területen működő szakembereket egy olyan közösségben, amelyből „nem hiányzik a nyugalom, a meditatív hangulat, ahol a kérdések és az eszmék zavaró mellékbefolyásoktól érintetlenül érlelődnek”. (A Felső Oktatásügyi Egyesület rendeltetése) S végül már ötvenhárom évesen ismét írásai jelennek meg! A filozófiában – korábbi nézeteivel ellentétben – most teret enged a metafizika hagyományos kérdéseinek. Az igazi erkölcsi élet normáit a keresztény vallásban pillantja meg: a fausti ember egykori eszményétől a keresztény moralista Pascalhoz jut el.
Benső, szellemi-lelki rokonságot érez a nagy francia szkeptikus-misztikus gondolkodóval. Írásait róla az MTA II. osztályának ülésein olvassa föl 1908–1909-ben, de azok rövidesen, 1910-ben önálló könyv formájában is megjelennek. Nagy és rendkívül jó sajtóvisszhangjuk van: mind a katolikus, mind a protestáns lapok, de a Nyugat is egyöntetűen pozitív kritikával illetik őket. Szinte kivétel nélkül megemlítik a szerző széles körű és igen alapos, elmélyült tudományos ismereteit, igazolva Alexander és Kornis megállapítását arról, hogy Medveczky a magyar szellemi élet egyik legműveltebb embere volt. Hogy művével korszükségletet elégít ki, jelzi az is, hogy könyve a magyar századelő Pascal-reneszánszát indítja el. Pályájának e periódusából azonban feltűnően hiányzik – vagy már csak nyomaiban van jelen – az akut társadalmi-politikai konfliktusokkal egykor oly bátran szembesülő, rájuk frissen reagáló teoretikus magatartás. A korábbi, antropológiai-szociális etikát most egy keresztény etikai reneszánsz ígérete váltja föl.
Mintegy huszonöt évi levelező tagság után, 1912-ben az Akadémia rendes tagjává választja. Ajánlói Pauer, Condra, Fináczy, Hornyánszky és Pauler. Az 1912. május 2-i nagygyűlésen, 33 igen és 9 ellenszavazattal választják meg. Székfoglalójában a római sztoikusok gondolatvilágában föllelhető humánus szellemre, az egyenlőségre, az általános emberszeretet követelményére utal, az emberiség nagy közösségére helyezve a hangsúlyt.
Az 1913-as év magánéletének egyik tragikus fordulópontja: súlyos betegségben szenvedő feleségét veszíti el. Ezt követően Medveczky elszakad az egyetemtől: nincs jelen a kari gyűléseken sem, ahonnan azelőtt sohasem maradt távol. A jegyzőkönyvek szerint 1914 elejétől tanulmányúton tartózkodik. Élete utolsó éveiben, amikor a pozsonyi és a debreceni egyetemek szervezésével foglalkozva, a külföldi egyetemek tanulmányozása során szerzett gazdag tapasztalataira támaszkodva e kérdés megoldásán fáradozik, újabb tanulmányokat kíván folytatni Párizsban. Nem sokkal a halála előtt, a világháború kitörése idején érkezik haza.
Ötvennyolc éves korában, 1914. augusztus 22-én hunyt el. Budán, az egykori vízivárosi temetőben temették el édesapja mellé. Hamvainak átszállítása után, ma a Kerepesi temetőben nyugszik.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages