ISMERETELMÉLETI ALAPVETÉS: A KANTI PARADIGMA KRITIKAI ELFOGADÁSA

Teljes szövegű keresés

ISMERETELMÉLETI ALAPVETÉS: A KANTI PARADIGMA KRITIKAI ELFOGADÁSA
Medveczky Frigyes munkásságának első szakaszán belül egy rövidebb periódus lezárulását jelzi az a – rendszeralkotás szándékára utaló, több ismeretelméleti tárgyú tanulmányt magában foglaló – munka, amely 1879-ben látott napvilágot. A Grundlegung der kritischen Philosophie első kötetét (Prolegomena zu einer anthropologischen Philosophie) azonban további nem követi. Abból, hogy a második rész már nem jelent meg, Pauler Ákos, az egykori tanítvány arra következtetett, hogy a szerző e műben kifejtett álláspontján hamarosan túljutott. Valóban, a nyolcvanas évek elején jól érzékelhető fordulat következik be Medveczky munkásságában, ami azonban főként a témaváltásban érhető tetten. Társadalomfilozófiai és etikai tárgyú írásain túl már csak egy-két értekezés (recenzió) erejéig tér vissza ismeretelméleti-logikai jellegű kérdésekhez, de sem ezekben, sem egyetemi előadásainak kéziratos jegyzeteiben nem találni nyomát valamiféle alapvető szemléleti változásnak. Sőt, szociáletikájának felépítésére vonatkozó előmunkálatai is arra utalnak, hogy a Prolegomenában kifejtett koncepciójához még jelentős ideig hű marad. Végső soron azonban, Medveczky pályáján végigtekintve, megállapíthatjuk, hogy saját, tervezett kritikai filozófiájának (ugyanígy etikájának) tulajdonképpeni alapvetésével nem készült el. Prolegomenája és erkölcsfilozófiai munkálatai ugyanis voltaképpen metaelméleti fejtegetések.
Metafilozófiai gondolatkísérletre, antropológiai filozófiájának alapvetésére – legalábbis programszerűen – Medveczky akkor vállalkozik, amikor a szaktudományok legújabb eredményei elfogadhatatlanná tesznek mindenfajta misztikus világmagyarázatot, s joggal kérdőjelezik meg a spekulatív metafizikai rendszerek alapjait. Sőt, a kor egyik legelterjedtebb szellemi áramlata, a pozitivizmus egyenesen a filozófiától való elfordulás programját fogalmazza meg. Az olyan természettudományos műveltségű ifjú bölcselő szemében, mint amilyen gondolkodónk is volt, hitelüket veszítették a német filozófia Kant utáni nemzedékeinek „nagyobb lángelműséggel, mint tudományos pontossággal konstruált rendszerei”, ahogyan szerzőnk írja. (Kant főművének történeti jelentősége és hatása, 352.) Fichte, Schelling, Hegel, majd Herbart és Schopenhauer, azaz – Medveczky kölcsönvett frazeológiája szerint – a „Kant-epigonok” úgymond „metafizikai dogmáinak” elvetésével (i. m. 351.) azonban nem gondolta magának a filozófiának mint önálló ismeretkörnek föladását is. „A filozófia ellenségei a következő módon érvelnek – írja. – Minden tudásunk forrása a tapasztalat… Ezért minden tudomány végső fokon tapasztalati (természet)tudomány… Csak a természettudománynak van tudományos jellege, az ad pozitív tudást… A tudomány további (és legtávolabbi) értelemben fizika. A metafizika – fogalmának megfelelően – nem tudomány. De minden filozófia metafizika(??!) Tehát: a filozófia nem tudomány. Nem lehetséges tudományos filozófia.” (Grundlegung…, Vorwort, IX.) Felfogása szerint viszont gondolkodási felületességre vall azonnal „minden filozófiáról” beszélni, s a filozófiát a transzcendens és spekulatív metafizikával azonosítani. Döntő fontosságú feladatként áll tehát előtte, hogy bizonyítsa a filozófia létjogát a tudományok körében. Felismeri, hogy a fennálló viszonyok között „a filozófia életkérdése ez: tudomány-e a filozófia vagy nem”. (A bölcsészet anthropológiai alapja, 95.)
A problémát, mely több, a 70-es, 80-as évek fordulóján megjelent és a Grundlegungban összegyűjtött írásának gerincét alkotja, Medveczky a következőképpen formulázza: Lehetséges-e és szükséges-e a tudományok fejlődésének, specializálódásának adott fázisában tudományos igényű filozófia? Mindenekelőtt rámutat, hogy a filozófia tudományosságának kérdése a tudás, tudomány fogalmának definiálásához utal bennünket vissza (Grundlegung…, Vorwort, XVIII.) Válaszadásában értelemszerűen Kant ismeretteóriájára támaszkodik, hiszen számára is A tiszta ész kritikájának egyik legfontosabb vívmánya épp az emberi tudás, a tudományos ismeret fogalmának meghatározása: „E szerint a tudás, valamint minden tudományos ismeret lényege: a tapasztalati tények okkapcsolatának felfedezése és kimutatása. Ennélfogva minden tudományos működés tér- és időbeli viszonyokban okszerűleg összefüggő tárgyakra irányul” – írja. (A bölcsészet anthropológiai alapja, 97.) Ebből vonja le azután a következtetést, hogy a filozófia feladata, vizsgálódási köre is, amennyiben a tudományosság követelményeinek meg kíván felelni, a föntebb megjelölt határokon belül keresendő. Antimetafizikus programja így szól: „Nem lehet szükségünk filozófiára a régi metafizika értelmében; filozófiára mint a nem-tudható és a nembizonyítható tudományára (ami contradictio in adjecto), teozófiára, misztozófiára, a kifürkészhetetlenről, a lét és gondolkodás végső alapjairól, a valós dolgok téren és időn kívüli viszonyairól szóló transzcendens és metafizikus spekulációkra… A végső »ősalap« nem tárgya a tudománynak. Csak az, ami tudható és bizonyítható.” (Grundlegung…, Vorwort, XXVI.)
Medveczky a filozófia tudományossága további kritériumának tekinti, hogy van-e önálló, meghatározott tudományos tárgya. Megállapítja, hogy a tudományos vizsgálódások tárgyait a Kant előtti filozófia történetében a következőképpen osztották fel: a vizsgálódás irányulhat az Istenre, a természetre és az emberre. Ha e felosztást továbbra is elfogadnánk, írja, az istenség megismerésére a teológiát, a természetismeretre a természettudományokat tartanánk jogosultnak, az ember megismerése pedig – ha azt fiziológiai és morfológiai szempontból tekintjük – ugyancsak a természettudományokra hárulna; ha viszont az embert mint társadalmi-történelmi lényt fogjuk fel, vizsgálata a történelmi tudományok feladata lenne. De még így is maradna a megvizsgálandó feladatoknak egy olyan köre – figyelmeztet –, amelynek feldolgozására más tudományok nem vállalkoznak. E feladatok közé tartozik „a belső tapasztalás tényeinek, a logikai „gondolkodás törvényeinek, az etikai indokoknak a megismerése”. (A bölcsészet anthropológiai alapja, 96.) Más oldalról is megközelíti azonban a kérdést. A tudományos ismeret fogalmának új, kanti értelmében ismereteink korlátait a tapasztalati világ határai vonják meg. Az immanens világ megismerését célul tűző szaktudományok sem ölelik fel viszont a számunkra megismerhető jelenségek teljes körét: minden szaktudomány ugyanis előre feltételezi a tudás (ti. a megbízható ismeret megszerzésének) lehetőségét, de nem vizsgálja azt a tényezőt, amely nélkül semmiféle tapasztalás, semmiféle ismeret nem létezik. Ez a tényező – mutat rá Medveczky – nem más, mint az észlelő, gondolkodó, tapasztaló ember. A megismerő szubjektum fenti határozmányai pedig, felfogása szerint, önálló tudományt követelnek. Ez a tudomány a tudás szubjektumának mint olyannak a tudománya, maga a filozófia, amely tehát a megismerő, gondolkodó és kutató elme tanulmányozásával foglalkozik, az emberrel, akinek megismerőképessége és tevékenysége legelső alapfeltétele minden tudománynak. (I. m. 97.) Mindebből egyrészt az következik, hogy Medveczky álláspontja szerint a filozófia nem metafizikai (ontológiai), hanem – saját terminológiájával élve – antropológiai alapozást kíván meg, amennyiben eleget óhajt tenni a tudományosság követelményeinek. A megismerés mikéntjének, feltételeinek, az ismeret mibenlétének vizsgálata folytán – másrészt – „a filozófia így legelső sorban ismeretelmélet és tudományelmélet lesz”, ahogyan Medveczky kéziratban fennmaradt Logikájában mondja. Szerzőnk a filozófiát ebben az értelemben a „tudás tudományának”, sőt a „tudomány tudományának” is nevezi, melynek segítségével – Kant példáját követve – az abszolutisztikus és szkeptikus álláspontok szélsőségén egyaránt fölül tudunk emelkedni.
Mindezek alapján Medveczky rámutat: nemcsak lehetséges, de szükséges is egy tudományos igényű filozófia, amelynek egyik alapvető funkciója a megismerés, ezen belül a tudományos megismerés lehetőségének igazolása. Kanthoz kell tehát visszatérnünk – mondja, csatlakozva a korabeli programhoz –, hiszen e filozófia alapját ő rakta le. A világ, a körülöttünk lévő valóság megismerhetőségére vonatkozó kérdést azonban szerinte sem dönthetjük el anélkül, hogy önmagunk, saját értelmi képességünk ismeretével ne rendelkezzünk: a szkepticizmustól is csak saját természetünk megismerése útján menekülhetünk – figyelmeztet. „Mi volna, ha a jó öreg Kantra hallgatnánk – kérdezi. – Ahelyett, hogy a dolgok elrendezését vádolnánk, magunkba néznénk, saját természetünk törvényeiben próbálnánk tudás és nemtudás végső alapját meglelni; számot vetnénk érzéki eredetünk titkaival…” (Grundlegung…, Erläuternde Zusätze und Ergänzungen, 379.) Programatikusan tehát a következőképpen fogalmazza meg Medveczky a filozófia egyik feladatát: „Kell, hogy ‘a tudás tudása mint olyan antropologikává legyen.” (I. m. 380.) Ez „az emberi természet törvényeit vizsgálja, a gondolkodás… a megismerés törvényeit…” Meg kell ismernünk azokat a törvényeket és normákat, amelyekhez tartanunk kell magunkat, hogy az emberi megismerés és tudás lehetőségét föl ne adjuk.” (Uo.) Azért nevezi e filozófiai tudományágat antropologikának, mert kiemelten szerepet kíván benne biztosítania – Feuerbach „antropológiai” felfogásából szinte teljességgel hiányzó – megismerés törvényszerűségeit tanulmányozó logikának. A filozófia ily módon az embert saját lényegének megismeréséhez vezeti. Az emberhez kell tehát visszatérni, mert csakis az emberi természet törvényeiből lehetséges a tudást, a tudás feltételeit és határait is megállapítani.
Írásaiban Medveczky ekkor még minduntalan visszatér a „metafizikai” álláspontok bírálatára. Úgy véli, a megismerés korlátait ezek a „metafizikai” gondolkodók is felismerik, a tudás bizonyossága azonban nem adatik meg nekik. A mindentudás vágyától hajtva elhagyják a tapasztalati valóság talaját, s egyre merészebb spekulációk útján „megkettőzik” a valóságot. A fizikát metafizikává silányítják, s az „anyagot” és „erőt” végső alapnak tartják. Elvonatkoztatásaikat végül valósabbnak tekintik, mint a dolgokat. Ez minden teológiai, idealista és materialista metafizika alapja – állapítja meg a metafizika-kritikus pozitivizmus iránt elkötelezett ifjú filozófus. A hetvenes évek Kant-követőinek szellemében vallja: „tudásunk számára másik valóságos világ, mint ez a tapasztalatian valóságos – nincs.” (I. m. 381.) Élesen elkülöníti ennek megfelelően a hit és tudás hatásköreit: „A hit boldogságáról a tudománynak nem kell döntenie. De okosabb a tudomány meglévő eredményeiről és kutatási reményeiről beszélni, mint a mindentudásra törni, majd a szkepszisbe esni” – figyelmeztet. (I. m. 383.) Számára Kant kritikai ismeretfilozófiája ekkor az emberi értelem erejében való rendületlen hit jelentését hordozza, mellyel a gondolkodás bátorsága egyesül. Mi haszna, ha tekintetünket a gtelen felé irányítjuk? – kérdezi a fiatal Medveczky. „Minden tapasztalat, amelyről tudunk, emberi. Ugyanígy minden tudás is. Abszolút filozófiát nem alkothatunk, csak emberit.” (I. m. XXX.) A transzcendens spekulációkkal szemben – melyet a lelkesedés filozófiájának nevez – elégedjünk meg a szerénység, a visszafogottság filozófiájával, amely megfontoltságra és elővigyázatosságra tanít. Ez az emberi filozófia „megelégszik a tapasztalatian valóságos világgal, sőt azt is túl soknak tartja, hiszen nem ér a végére”. (Uo.)
Azonban a Grundlegungban, e viszonylag korai tanulmánykötetben sincs szó arról, hogy gondolkodónk a filozófiát kizárólag ismeret- és tudományelméletként fogta volna föl. A jelzett mű előszavában Medveczky határozottan leszögezi azt az álláspontját, hogy a filozófiának antropológiainak, azaz az egész emberről, az ember gondolkodásának és akarásának, cselekvésének és tudásának törvényeiről szóló tudománynak kell lennie. A kritikai ismeretelmélet axiómáira épülő tudományelméleten kívül a filozófiai vizsgálódásnak tehát egy másik fontos területe is van – írja, s mintegy előremutató szándékkal hozzáfűzi: „Az emberi akarás és cselekvés természettanának elvei alkotják az antropológiai etika tárgyát, amely minden eddigi etikától és morálfilozófiától különbözik. De ezeknek az elveknek az alkalmazásáról itt még kevés szó eshet.” (Grundlegung…, Vorwort, XXXI.) Az idézet újabb adalékot nyújt az egyéb összetevők mellett érvényre jutó Herder-hatás dokumentálásához. Egyrészt azt bizonyítja, hogy Medveczky számára is a filozófiai alapozás legszilárdabb, legvégső építőeleme maga az ember; továbbá, hogy ez az emberfelfogás egységes: ismerőképesség és akarat, ismeretelmélet és etika egy tőről fakad; végül az „abszolút” helyett egy „emberi filozófia” igenlése a herderi(-goethei) „menschliche Philosophie”, egy világi kultúra kibontakoztatásának programját idézi emlékezetünkbe.
Medveczky tehát az újkantiánusok korai nemzedékének képviselője, aki A tiszta ész kritikájában véli felismerni azt a kiindulópontot, ahová mindenkinek vissza kell térnie, aki a filozófiai alapproblémák megoldására vállalkozik. Felfogása szerint a kriticizmus szolgáltatja azt a tudományos alapot, amelyen továbbépítkezve a filozófia újabb tudományos eredményeket érhet el: „E visszatérés [ti. Kanthoz] csak azt jelentheti, hogy elveit és eredményeit újonnan elfogulatlanul vizsgáljuk; hogy terjedelmesebb tudományos tapasztalatunk… alapján kiegészítsük azokat, amennyiben hiányosak, és eligazítsuk, amennyiben tévedéseken alapulnak.” (Kant főművének történeti jelentősége és hatása, 355.) Noha az ismeretelméletet filozófiai alaptudománynak tekinti, korának pozitivizmusa szellemében szeretné szaktudományos alapra helyezni, s ezzel a metafizikai spekulációk alól a talajt végérvényesen kihúzni. Láttuk: azt állítja, hogy az emberi gondolkodás, akarás, cselekvés és megismerés természeti törvényeit kell a filozófiának vizsgálnia. Ezért – vélekedik – az antropologikus filozófiának tudományos pszichológiai alapokon kell állnia. Pauler Ákos hívja fel a figyelmet arra, hogy egykori tanára ekkoriban azokhoz a Kant-magyarázókhoz tartozott, akik J. F. Fries Neue Kritik der Vernunft című munkájában először kifejtett program alapján a kriticizmust „pszichológiai értelemben veszik”. Az időközben pszichologizmusnak elnevezett ismeretelméleti irány minden bizonyosság végső alapját az emberi szellem organizációjában keresi, ezért „filozófiáját Medveczky joggal nevezi antropológiai jellegűnek… Ezzel függ össze relativizmusa is”. (Pauler, 401.) Fries azt tanította, hogy a megismerés pszichikai művelet; így törvényeit is csak e funkciónak a megfigyelésével állapíthatjuk meg. Az ész kritikája csak mint egy önmegfigyelésen nyugvó tapasztalati tudomány lehetséges. Medveczky egyetemi előadásainak kéziratos anyaga arról tanúskodik, hogy alaposan megismerkedett a jelzett kutatások eredményeivel. Így nem meglepő, hogy ő is (miként Wundt) a pszichológiából kiindulva törekszik az ismeretelméleti-logikai, társadalmi és erkölcsi jelenségeket megérteni. Igazából nem hagyja el a kanti ismeretelmélet talaját, inkább helyenként sajátosan értelmezi, illetve ha szükségesnek tartja, megpróbálja kiegészíteni vagy az újabb szaktudományos eredményekkel egyes tételeit alátámasztani.
Medveczky meghatározó jelentőséget tulajdonít az észkritika ún. kopernikuszi fordulatának. Kant érdemének tekinti, hogy megtalálta a középutat egyoldalú empirizmus és racionalizmus között. Azt is látja, hogy az értelem a priori formái és kategóriái nemcsak feltételei ismereteink létrejöttének, hanem hogy általuk a dolgokat csak „számunkra-valóan” ragadhatjuk meg. Így indokoltnak tartja jelenség és magábanvaló szférájának kanti különválasztását, kimutatva ezzel ismereteink mibenlétét és határát: „Ő utalt arra, hogy mindent csak tudatunk médiumán át ismerhetünk meg, hogy szervezetünk szubjektív feltételeitől nem szabadulhatunk meg soha és semmiképpen, hogy a tapasztalat tárgyai a mi tárgyaink és viszont: a mi világunk a tapasztalati világ, hogy képzeteink, tudatunk köréből egyáltalán nem léphetünk ki.” (Kant főművének történeti jelentősége és hatása, 348.) Medveczky tehát az emberi ismereteket illetően a Kant által megfogalmazott álláspontot képviseli. Teszi ezt immáron úgy, hogy érveit a múlt századi tudományos, érzékelésfiziológiai kutatásból meríti: „.. az érzés minősége soha nem valamely külső tárgy minősége, hanem mindenkor az érző szubjektum szervezetének minőségétől függ… Ezt nevezte Müller J. az érzékek sajátos energiájának (die specifischen Energien der Sinne).” (I. m. 358.) Kétségtelen, hogy ismeretteoretikusunk itt a Müller–Bell által a múlt század 40-es éveiben képviselt „fiziológiai idealizmus” álláspontját fogadja el. Mivel ez az elméleti irányzat az érzeteket sohasem az objektív valóságra vonatkoztatja, ebből adódóan az emberi megismerőtevékenység előrehaladása (e koncepció szerint legalábbis) sohasem az egyre mélyebb, valósághűbb ismeretek felé fog tartani, mivel – az ember antropomorf sajátosságaitól sohasem tudván megszabadulni – átléphetetlen akadályokat emel önmaga és a világ közé.
Medveczky a kanti apriorizmust elfogadja ugyan, de sajátos jelentést tulajdonít neki. E kérdés kapcsán csak röviden utalhatunk azokra a múlt század közepe táján kiszélesedő vitákra, melyek a térlátás természetét illetően az érzékfiziológiai vizsgálatok nyomán bontakoztak ki. J. Müller a térsémát a priori jellegűnek tekinti, mintegy velünk született testi képességként értelmezi. Vele ellentétben Helmholtz a tapasztalatot tartja meghatározónak a térbeli kép kialakulásában. Wundt szintén nagy ellenszenvvel viseltetett mindennemű apriorizmus iránt: hatalmas kísérleti anyag birtokában (melyet először A fiziológiai pszichológia alapjaiban, majd a Logika I. könyvében összegzett), arra a következtetésre jutott, hogy mind az érzékelési, mint a gondolkodási formák fejlődés során alakulnak ki. Az ő 1880-ban megjelent Logikájának ismeretelméleti alapvetésével vitába szállva, Medveczky különösen a térre és időre vonatkozó fejtegetéseket bírálja, amikor a következőket írja: „Kant sohasem tagadta félreismerhetetlenül az idő- és tér-képzetek pszichológiai fejlődését; éppen a kriticizmus álláspontján szorosan el kell választani a pszichológiai fejlődés kérdését az emberi értelem organizációjának és alaptörvényeinek vizsgálatától. A tér és idő képzetei mint olyanok, a képzetek fejlődési törvényei szerint alakulnak. Ez nem ellenkezik azzal a tétellel, hogy idő és tér belső szemléleti formák, az ember értelmi szervezetének alapfunkciói, a valóság fölfogását közvetítő funkciók, illetve az emberi értelem általános szemléleti törvényei.” (A tudományos logika haladásáról, 306.) Medveczky tehát Kant nyomán a képzeteket megkülönbözteti mint általános (logikai) formákat és mint konkrét tapasztalati anyaggal telített (pszichikai) képződményeket; ezek mint logikai kategóriák statikusak, egyéni működtetésük útján dinamikusak. Érvelését a következőképpen folytatja: „Kant tana szerint nem az egyes konkrét tér- és idő-képzetek vannak adva, mintegy függetlenül a térben és időben adottak észrevevésétől,… hanem a tapasztalástól függetlenek csakis azok a törvények lehetnek, melyek szerint képzeteink alkotásánál eljárunk. De ezek szükségképpen függetlenek, mivelhogy a tapasztalás csakis e törvények szerint és e föltevések mellett jöhet létre.” (I. m. 307.) A továbbiakban kifejti azt is, hogy miként az érzetek csakis az „organikus és pszichikai érzések törvényei szerint”, ugyanígy szemléletek és gondolatok is csupán a szemlélés és gondolkodás törvényei szerint jöhetnek létre. Végül így összegez: „Tehát minden tapasztalást – mint szubjektív feltételek – szükségképpen megelőzik az érzési törvényekkel együtt a szemlélés és gondolkodás törvényei és ezekkel a belőlük eredő szemlélet- és gondolkodásformák is.” (Uo.) Ezek szerint tehát Medveczkynél az „a priori” jelenti az emberre specifikusan jellemző, aktuálisan adott „természeti” törvényeket, vagyis az érzékelés és gondolkodás fiziológiai-pszichikai törvényeit, amelyek működése során létrehozzuk szemléleti és gondolkodási formáinkat. Ezek együttesen mindig mint szubjektív előfeltételek előzik meg a tapasztalást.
Az eddig elmondottak alapján úgy tűnik, Medveczky felfogása megmarad ugyan a kanti ismeretelmélet keretein belül, tartalmilag azonban ezt némileg átértelmezi. Valóban, Kant A tiszta ész kritikájában hangsúlyozza az ismeretek létrehozásában a megismerő szubjektum aktivitását, melynek következtében az ismeret nem a külvilág „tükrözése”, hanem az alany produktuma lesz, úgy, hogy aktuálisan késznek mutatkozó elvek segítségével (tér, idő, kategóriák) rendezi el az érzékelés anyagát. Medveczky szintén azt vallja ugyan, hogy ismeretünk tárgyát szubjektív feltételek határozzák meg; e feltételeket azonban – ha szabad ezt mondani – „pszichologizálja”, azonosítja az embernek mint megismerő szubjektumnak szervezeti-pszichikai sajátosságaival (és a belőlük eredő ismeretformákkal). A tudat aktivitását főként a pszichikus folyamatban éri tetten. A megismerőtevékenységet átszövő – mondjuk így. – antropomorfizmust olyan akadályként tünteti fel, amelyet, ahogyan ezt többször is hangsúlyozza, soha nem küzdhetünk le. A végeredmény mindkét gondolkodó esetében – végső soron – megegyezik. A valóság úgy, ahogy van, nem ismerhető meg. Rendelkezünk ugyan szükségszerű és általános érvényű ismeretekkel, amelyeket Kantnál az értelem a priori formái és kategóriái biztosítanak; Medveczkynél pedig elsősorban az emberi érzékszervek működésében és a gondolkodási folyamatban megnyilvánuló fiziológiai-pszichológiai törvényszerűségek játszanak meghatározó szerepet. Ezért hangsúlyozza, hogy csak a tapasztalatban van az igazság, s abban mindenkor jelen van egy szubjektív elem, de ezt „nem individuálisan szubjektívnek”, hanem „antropológiai értelemben objektívnek „, azaz minden emberre nézve egyformán jellemzőnek, és szervezetünkkel együtt szükségszerűen kifejlődöttnek tekinti: „Senki sem ismerheti meg a tárgyakat úgy, amint azok esetleg magukban véve, azaz elválva ama szubjektív feltételektől, saját szemléletünk és gondolkodásunk törvényeitől, léteznek, hanem csakis úgy foghatjuk föl a tárgyakat, amint azok szervezetünk törvényei szerint, észrevevésünk és gondolkodásunk médiumán át megjelennek, vagy tudatunkra jönnek.” (Kant főművének történeti jelentősége és hatása, 347.)
Azzal az eljárással, hogy a megismerés megalapozásában szerepet szán a pszichológiának, filozófusunk nem oldja meg sem a relativizmus, sem a szkepticizmus (agnoszticizmus) problémáját. E tekintetben nem jelent továbblépést a tudományosság extenzív kibővítése sem. Azonban a kanti ismeretelmélet tartalmainak a 19. század közepétől induló adaptációja pontosan ennek a mérsékelt agnoszticizmusnak a fenntartására kényszerült. Az első újkantiánus generáció programját ismerve különösen az 50-es évek materializmusvitája volt az a mozzanat, amely a kor Kant-interpretációit követelte. Helmholtz, aki elsőként alapozta meg a filozófia és a tudomány közötti együttműködés helyreállítását, majd Lange is, aki az előbbinek volt a tanítványa, egy orvosi-természettudományos elméletből merítette fő érveit a materializmus által felvetett világnézeti kérdések eldönthetetlenségéhez. Ez esetben tehát a kanti ismeretelméleti alapok természettudományos „igazolásáról” volt szó, épp a tudomány viszonylagos szabadságának megóvása céljából. Lange A materializmus történetében, akkori jelentőségének megfelelően, nagyra értékeli ezt a tudomány részéről is megerősített metafizikai kételyt; s ha ezeket az eszméket Medveczky pszichologisztikus Kant-értelmezésével egybevetjük, talán elégséges az eredményhez annyi kommentárt fűznünk, hogy az egyes művek regiszterei is jelzik filozófusunknál J. Müller, Helmholtz, Lange, Otto Liebmann írásainak ismeretét. Kriticizmus és pozitivizmus összeegyeztetése, a kanti ismeretteória feltöltése modern szaktudományos elemekkel – ismeretelméleti aspektusból Medveczky esetében is így kerülhet az empirikus pszichológiai vizsgálódásokat követelő „metakritikus” Herder, a kriticista Kant és az újkantiánus fiziológiai idealizmus közös nevezőre.
Medveczky abból a pozitivisztikus alaptételből indul ki, hogy a filozófiának mindenekelőtt egyetemes tudományelméleti funkciót kell betöltenie. A század utolsó harmadában küszöbön állott egy új – szerzőnk szavaival – „tudományos logikának” mint a tudományos gondolkodás és kutatás általános módszertanának kidolgozása. A jelentősebb logikai reformkísérletek, amelyek nem szorítkoztak eleve a szillogizmus előadására, ismeretelméleti alapokból indultak ki. „Azon tudományt, mely minden objektív ismeretet megelőz, az objektumról való meghatározott nézetre nem fogjuk alapítani, hanem igenis az ismerőtevékenység általános elemeiről és föltételeiről való nézetre, minthogy annak különös formáit kell leírnia és ilyetén módon az alkalmazásuk részére szabályokat megállapítania” – hivatkozik Medveczky a német filozófus, Eduard Zeller Vorträge und Abhandlungen című könyvére. (A tudományos logika haladásáról, 300.) Medveczky a logikát normatív, szabályalkotó tudománynak tekinti, amely arra a kérdésre felel, hogyan kell helyesen gondolkodnunk, milyen értelmi műveletet kell elvégeznünk ahhoz, hogy általános érvényű, igaz ítéletekhez jussunk. Megállapítja, hogy a logika nem a gondolkodás „természetrajza”, sokkal inkább a gondolkodás „etikája”. Igaz, mindehhez azt is hozzáteszi, hogy a pszichológiai vizsgálatok, azaz a gondolkodási folyamatok leírása és elemzése nélkül a helyes gondolkodás feltételeivel sem ismerkedhetünk meg. Így azt az álláspontot képviseli, hogy a tudományos logika alapját részletes pszichológiai és ismeretelméleti vizsgálatok alkotják.
Korának szaktudományos eredményeit elsajátítva, Medveczky megkülönbözteti egymástól a gondolkodás pszichológiai és logikai törvényeit. Az előbbit a tényleges gondolkodási folyamat szabályainak, az utóbbit a helyes gondolkodás normáinak nevezi. A probléma abban a megállapításában van, amely – Medveczky kéziratos Logikájában – így hangzik: „A pszichológiai törvények szerinti gondolkodás körébe esnek azon értelmi műveletek is, melyeket logikai gondolkodásnak nevezünk. A logikai gondolkodás csupán csak egy része vagy speciális esete a tényleges gondolkodásnak, az általános pszichológiai törvények szerint végbemenő gondolkodásnak. A logikai gondolkodás nem lépheti át a pszichológiai törvények szabta határokat, hanem e határokon belül létesíti az ítéletek evidenciájának és egyetemes érvényességének feltételeit… A logikai gondolkodás nem ellenkezhet az általános pszichológiai törvényekkel, de a pszichológiai törvények szerinti gondolkodás különböző módjai… a logikai törvényekkel számtalan esetben ellenkezhetnek.”
Medveczky szerint tehát a logikai műveletek is pszichológiai folyamatok, de korántsem minden tényleges gondolkodás evidens és általános érvényű értelmi művelet. Nem oldja fel számunkra azt az ellentmondást, hogy ha a logikai gondolkodás a pszichológiainak csupán speciális esete, akkor egyszerre hogyan juthatunk ugyanolyan törvények szerint végbemenő gondolkodási folyamat eredményeként általában véve nem közérvényes, speciális esetekben viszont evidens és általános érvényű ítéletekhez. Medveczky csak átvágja a gordiuszi csomót, amikor a következőket írja: „Valamint minden tudománynak, úgy a logikának is megvan a sajátszerű technikája, melynek feladata általános érvényű viszonyainak megfelelő ábrázolási formákat megállapítani, a logikai követelményeknek és szabályoknak legtökéletesebben megfelelő célirányos pszichológiai processzusokat kiválogatni, és azoknak lényegét néhány általános formában összefoglalni.” Az általános érvényű eredményekre irányuló logikai gondolkodás ítéletekben ölt testet; mivel azonban a hibás gondolkodás formája is egy ítélet, ezért meg kell ismerkednünk az ítéletalkotás helyes végrehajtásának szabályával. Ehhez az szükséges, hogy a tényleges ítéletalkotással, az ítélés természetével, természetes folyamatával tisztában legyünk. Csak ez után, második feladatként lehet és kell meghatároznunk a tökéletes ítéletek alkotásának normatív törvényeit: ezt teszi a fogalmakról és következtetésekről szóló tan (tehát a hagyományos formális logika). Végül pedig meghatározandók azok az eszközök, melyeknek segítségével az igaz ítéletek és helyes következtetések előfeltételeire lehet szert tenni. Ez azon tudományszak feladata – írja Medveczky –, mely a szorosabb értelemben nevezhető a gondolkodás műtanának. A logika tulajdonképpeni fő és végcélja tehát a metodológia, mely azt vizsgálja, miképpen fejleszthetők és fejlesztendők tudományos ítéletek az ismeret természetes előfeltételeiből.
Mindezek alapján a tudományos logika rendszerét, mely a segédtudományokat is magában foglalja, Medveczky a következőképpen vázolja fel:
(A) Segédtudományok: a pszichológia azon része, mely a logikai gondolkodás genezisét, természetes fejlődését ismerteti, azaz a gondolkodás fejlődéstana; valamint az ismeretelmélet mint a megismerés alapföltételeiről, határairól, a tudás kritériumairól szőlő tan.
(B) I. Elemtan: tulajdonképpen a formális logika, normatív rész, azaz a gondolkodás tiszta elemei és általános formái, a helyes gondolkodás feltételei: a formailag kifogástalan ítéletek és következtetések tana.
II. Módszertan, különös vagy alkalmazott rész: a tudományos gondolkodás és érvelés, a tudományos kutatás általános módszertana (pl. indukció és dedukció lényege, alkalmazása, kombinálása stb.).
Összegezve, Medveczky a tudományos logikát úgy definiálja mint a megismerés alaptörvényeiről, a helyes gondolkodás formáiról és a tudományos eljárás szabályairól szóló diszciplínát, mely része a filozófiának – annak a filozófiának, amely az összes tudományok előfeltételeit vizsgálja, közös problémáit megoldja és összefüggésüket közvetíti, mely tehát ebben az értelemben a tudás tudománya vagy a tudományok tudománya. Medveczky hangsúlyozza itt, hogy a tudományos logika megalkotása, mely valóban betöltené a tudományos gondolkodás módszertanának szerepét, egyelőre még az elméleti filozófia művelői előtt álló, ezután megvalósítandó feladat. Őróla magáról pedig két nevezetesebb tanítványa, Pauler és Kornis mindig tisztelettel nyilatkoznak, de úgy tekintenek rá, mint olyan gondolkodóra, aki jóval több programot tudott megfogalmazni, mint megvalósítani.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages