OKSÁG ÉS/VAGY CÉLSZERŰSÉG? BIRKÓZÁS A TERMÉSZETI TELEOLÓGIA PROBLÉMÁIVAL
OKSÁG ÉS/VAGY CÉLSZERŰSÉG? BIRKÓZÁS A TERMÉSZETI TELEOLÓGIA PROBLÉMÁIVAL
Medveczky 1877/78 fordulóján írt Gedanken über die Teleologie in der Natur című tanulmányában annak az ismeretelméleti kérdésnek a megoldásához kíván hozzájárulni, „amely a fejlődéselméletben implicite benne rejlik”, azaz a természeti teleológia problémájához. Ismeretes, hogy az élő természet jelenségeinek a mechanikus okság vagy egyfajta transzcendens célszerűség alapján történő magyarázata a vélemények heves és hosszadalmas összeütközését idézte elő ez idő tájt neves tudósok, pl. Haeckel, Du Bois-Reymond, Virchow stb. körében. Medveczky rámutat: a teleológiai természetmagyarázat elleni tiltakozásnak az az oka, hogy a célszerűség „hamis vagy hiányos fogalommeghatározása” tévútra vezeti a gondolkodókat. A filozófia feladatát itt abban látja, hogy az említett fogalmat „kritikusan megvilágítsa és filozófiailag elmélyítse.” (I. m. 2.) Felfogása szerint az „igazi” célfogalom kidolgozása elvezet bennünket egy „immanens természeti teleológiához”. A korabeli mechanisztikus természetmagyarázókkal szemben a kérdés fenti megközelítésével Medveczky új álláspontot képvisel. Megoldásában kimutatható Herder, Goethe és a kanti kritikai filozófia hatása. Kantra hivatkozva vallja: a természeti jelenségek magyarázatában megengedhetetlen eljárás természetfölötti elvekhez folyamodni, teológia és teleológia között egyértelmű rokonságot tételezni.
Filozófusunk nem tagadja a kanti kritikai maxima mint heurisztikus elv jogosságát. Épp arra törekszik, hogy kora pozitivista szellemiségének megfelelően a kriticizmus vívmányait a szaktudományok legújabb eredményeivel kiegészítse és összeegyeztesse. Felfogása szerint ugyanis az ily módon kiegészített és immár természettudományos alapokra helyezett, továbbfejlesztett kritikai filozófia eljut a teleológia elismeréséhez a természetben, vagyis annak belátásához, hogy van egy objektív, immanens természeti teleológia. Gondolatmenetét vázlatosan a következőképpen rekonstruálhatjuk: nem egy, a dolgokon kívül eső végcélt kell föltételeznünk a fejlődés értelmezésében, hanem épp fordítva, a fejlődés folyamatából kell a cél (célszerűség) fogalmának tartalmát kibontani. E felismerésében az eszmei indíttatást Darwin érdemének tekinti: a szerves lények fejlődését tehát a bennük működő hatóokokból és hatóerőkből szükséges szerinte levezetni. Medveczky „a fejlődést mint haladást” értelmezi „a fejlődés fogalmában bennefoglalt célok (Zielen) felé, s a megérkezést ugyanezekhez mint minden fejlődés beleértett értelmét (Zweck)” ismeri el. (I. m. 8.) Más szóval, némileg megelőlegezve végső következtetését: „A fejlődéstörvénnyel szükségképp belső alakulási törvényekre is gondolunk, a fejlődés fogalma implicite magában foglalja a célt (Ziel und Zweck). A tökéletesedés elvével mint szerves alaptörvénnyel egyben tételezünk egy magasabb életformára való átalakulást (selbst die Transformation) mint célt (Ziel) és immanens értelmet (Zweck)….Az, s ahogy »Minden az egész irányában« működik, világosan mutatja a fejlődés végcélját és értelmét (Ziel und Zweck).” (I. m. 35.) Tanulmányában voltaképpen a „szerves célszerűség” fogalmát mint új természetfilozófiai kategóriát írja körül, amelynek tartalmi jegyeit (pl. az organikus egyedek változó külső körülményekhez való alkalmazkodását az ön- és fajfenntartás céljából, vagy az élő szervezetben a részeknek az egész fenntartására mint célra irányuló együttműködését) a darwini fejlődéstan írja le részletesen. Medveczky helyesen mutat rá: maga Kant sem áll meg a kriticizmus heurisztikus elvénél (mint ahogyan Darwin ezt az elvet már alkalmazta is a valóságra), hanem gondolatmenetében felismerhető egy „pozitív”, a jelenségkomplexumok objektív és immanens célszerűsége értelmében vett teleológia-fogalomra való törekvés. Ezen az úton továbbhaladva, mintegy a hiányzó, utolsó lépést megtéve – filozófusunk (Lyell, Huxley, Vogt, M. Carričre meggyőződésével egyetemben) vallja: okság és objektívimmanens célszerűség összefüggnek, s kapcsolatuk a szó szoros értelmében vett filozófiai monizmushoz vezet. Monizmuson pedig feltételezhetően – Kant szellemében – azt érti, hogy a szerves világ fejlődésmenetét egyfelől a mechanizmus, másfelől a teleológia határozza meg, éspedig objektív módon; míg a szubjektív értelemben vett teleológiát mint értelmi kategóriát – Kant tanítványaként – gondolkodásunk jó és szükségszerű termékének tekinti, ahogyan „az oksági összefüggés is, a kauzalitás maga, természeti szükségszerűség folytán csak a megismerő szubjektum produktuma, mely az alany és az egyes természeti jelenségek kölcsönhatásának következtében jön létre”. (I. m.10.)
Az ifjú filozófust a teleológia-vita a kanti ismeretfilozófia értelmezése során kibontakozó tér-idő diszkusszióra emlékezteti. Ahogyan ugyanis – írja – a tér és idő szemléleti formái elképzelhetetlenek a szemlélődő nativista – apriorisztikus természetfelépítése és a tárgy empirikus realitása nélkül, ugyanígy – hangoztatja – az életjelenségeket is először mint a megismerés tárgyait vizsgáljuk a megismerő alanyhoz való viszonyukban. S mivel az ismeret mindig anyag és forma (a képzetek anyagának és a szubjektum ismeretformáinak) kapcsolata, a megismerési folyamatból nem zárhatjuk ki az a priori elemeket; így a gondolkodástörvényeink által kifejlesztett teleológiai magyarázati módot sem választhatjuk le a jelenségek szemléletétől. Kant nyomán tehát szerzőnk azt vallja, hogy a teleológiai szemlélet alapja a mi gondolkodástörvényeinkben van (ítélőerőnk képessége). E törvények Medveczky szerint antropológiai értelemben természeti törvények, azaz egész szervezetünkkel együtt szükségszerűen és minden emberre nézve egyöntetűen fejlődnek ki, fiziko-pszichológiai úton, a megismerési folyamatban fennálló szubjektum-objektum állandó relációfában. E gondolkodási törvények – állítja – nem individuálisan szubjektívek; hanem antropológiai értelemben objektívek, tehát fizikailag és intellektuálisan fejlett emberi természetünk törvényei. Mármost az ember, mint állítja, csak ezen törvények által képes a jelenségek kapcsolatát megismerni. A szerző azonban azt is hangsúlyozza: nem elég a célszerűséget csak kritikai maximának és heurisztikus elvnek tekinteni, hanem emellett – a fejlődés gondolatilag szükségszerű – tartalmának is, mely nélkül nincs alkalmazkodás és öröklődés. Mivel felfogása szerint a megismerőtevékenység szempontjából nincs objektum szubjektum nélkül, és fordítva, ezért elsődlegességet sem állapíthatunk meg közöttük. Vagyis szubjektum és objektum föl nem oldható dualizmusa miatt állítása szerint gondolkodás és lét azonosságáról nem, csak megegyezésükről lehet szó. Innen ered az a következtetése, hogy feltételeznünk kell a gondolkodási és a természeti törvények párhuzamosságát és konformitását (megegyezését). Ha viszont elvetjük a gondolkodásunk és a természet közötti kongruenciát – érvel –, akkor a megismerés és kutatás jelentőségét a nullával egyenlőnek kell tartanunk. A szubjektív értelemben vett teleológiát, tehát mint megismerőképességünk sajátosságát alkalmaznunk kell az objektív valóságra, meg kell keresnünk a jelenségkomplexumokban azt a korrelátumot, amely megfelel az értelemformának. A következmény: a jelenségekben rejlő konstitutív elv, azaz egy objektív teleológia föltételezése, ahogyan az okságot is mint természeti törvényt tételezzük az okság fogalmának birtokában. Medveczky szavaival: „Gondolkodási törvényeink alkalmazása a természeti jelenségek működésmódjára az objektív teleológia feltételezését is eredményezi, azaz a pozitív értelemben vett immanens célszerűségét, a külső körülmények hatása alatt, meghatározott alakító törvények szerint végbemenő fejlődését meghatározott, épp e fejlődés által tételezett célok felé. Ha fejlődést feltételezünk, egyszersmind ezen objektív immanens célszerűséget tételezzük.” (I. m. 29.)
