A HONFOGLALÁSKORI MAGYARORSZÁG
A HONFOGLALÁSKORI MAGYARORSZÁG
1925-től 1929-ig jelent meg füzetenként Melich egyik legjelentősebb, 434 oldalas műve, „A honfoglaláskori Magyarország” (A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve I. 6.), amely rendkívül értékes tényanyagot foglalt ugyan magában, de amelynek koncepciója kiegyensúlyozatlan, szerkesztésmódja pedig amorf volt, ismétlődésekkel és ellentmondásokkal. Melich megfogalmazása szerint: „E dolgozat célja megállapítani a nyelvtudomány segítségével azt, milyen nyelvű népeket találtak a IX. század második és a X. század első felében a honfoglaló magyarok az általuk elfoglalt Magyarország területén.” Vizsgálatát a földrajzi nevekből levonható tanulságokra alapozta. Azt állapította meg, hogy a Kárpát-medencében a honfoglalás idején két nagyhatalom érdekköre találkozott. A Szerémség, a Duna-Tisza köze, a Tiszántúl és Erdély bizánci görög, a Dunántúl és a Felvidék pedig frank érdekeltség volt. (Azt a körülményt, hogy az eredetileg a Morva folyó medencéjében lakó morvák 1833-ban mintegy 66 évre kiterjesztették uralmukat a Nyitra vidékén élő, a nyugati szlávsághoz tartozó szlávokra is, Melich nem emelte ki.) A bizánci érdekeltség területén Melich helynévmagyarázatai szerint főleg bolgár-törökök és bolgárszlávok laktak, de lehettek dák maradványok és gepida telepek, sőt a X. században már bevándorolt rumének is. (A románság ittélésének korai kezdeteire vonatkozó feltevését Melich kedvelt Anonymusától örökítette át, aki az 1200 körüli állapotokat vetítette vissza a honfoglalás korába.) A frank érdekeltség területén Melich szerint a honfoglaló magyarok aránylag több embert találhattak, mint a bizánci érdekeltségén. A Felvidéken szerinte németek és szlovákok élhettek, sőt talán illír töredékek is, kelták azonban aligha. Úgy vélekedett továbbá, hogy a dunántúli részeken a Balatontól északra bajorok, avarok és szlovákok, Baranyában török-bolgárok, a Balatontól délre újlatin, de nem rumén nyelvű néptöredékek és talán szlovének, a Dráva-Száva közének nyugati részén pedig kajkavacok lakhattak.
Mai készültséggel olvasva Melichnek 70 évvel ezelőtti fejtegetéseit mindenekelőtt a bolgár-törökök számának és jelentőségének felnagyítása, eltúlzása szúr szemet. Melich nézete szerint a honfoglalás korában a Kárpát-medencében a bolgár-törökök száma és súlya meghaladhatta a bolgár-szlávokét. Ennek azonban határozottan ellene mond az, hogy a IX. század második felében a bolgár-törökök már teljességgel beolvadtak a szlávokba. A folyamat befejezését jelzi Bulgária keresztény hitre térése 865-ben és a szláv írásbeliség megjelenése. A bolgár-törökség némi nyomai csupán a bolgár méltóságnevekben, személynevekben, hiedelmekben és szokásokban maradtak fenn a XI. századig. Mindazonáltal bolgártőrök nyelvű népelemek mégiscsak élhettek itt-ott a Kárpát-medencében a honfoglalás idején. Ezek a VII. sz. végén az avarok közé benyomult onogur-bolgárok lehettek. Tőlük származhat néhány magyarországi víznév, mint például Karasó – Krassó (tkp. ‘fekete víz’) és a Fertőbe ömlő Vulka régi Seleg (tkp. ‘tiszta’) neve.
A bolgár-török hatás eltúlzásának visszájaként, reciprokjaként jelenik meg Melichnél a szlávok névadó és névközvetítő szerepének csökkentése, mérséklése. Ennek bizonyítására a következő markáns példát hozom fel. Melich szerint Temes, Körös, Szamos és Maros trák-fríg, illetőleg dák eredetije: Tibisz, Grisz, Szamusz és Marisi csak olyan nyelveken keresztül juthatott el a magyarba, amelyek a szóvégi sz hangot megtűrték. Ilyen nyelv a dák után a latin, majd a keleti germán: gót, gepida vagy vandál. Ezekből a hunba, innen az avarba, utóbb a bolgár-törökbe kerültek a nevek. A szóvégi sz vagy s megmaradásánál fogva a török nyelvi folytonosság a huntól az avaron és a bolgár-törökön át a magyarig nyilvánvaló, mivel sem a szláv, sem a román, sem a szász nem tarthatta meg a szóvégi sz vagy s hangot. – Nos, a X. században a szláv nyelvekben még lehetséges volt a š, illetőleg šb végződés, ezért a szláv nyelveket a Maros, Körös, Szamos stb. közvetlen átadóinak sorából egyáltalán nem lehet kizárnunk, sőt éppen ellenkezőleg: őket kell a legvalószínűbb átadónak tartanunk.
Melich terjedelmes, gazdag tartalmú alkotását szélsőséges kritikák fogadták. Egyfelől bőkezűen mért elismerés (Pais: „Negyedszázada mindig esemény – mégpedig rendesen egyszerre több tudomány számára is -, ha Melich munkásságának valamely eredményével a nyilvánosság elé lép”), másfelől merev elutasítás fogadta (Moór: „aligha lehet kétséges, hogy a Melich-féle elmélet Vámbéry óta a legnagyobb eltévelyedésnek tekintendő a magyar nyelvtudományban”). Fölényes szakszerűséggel és megvesztegethetetlen objektivitással Kniezsa István bírálta egy lengyel folyóiratban közzétett német nyelvű közleményében, amelyről itthon csak kevesen szerezhettek tudomást.
A honfoglaláskori Magyarország anyaga 1929 után is foglalkoztatta Melichet. 1960-ban írta: „Szerettem volna művemet második kiadásban megjelentetni, hogy hibáitól, tévedéseitől megtisztítsam, egyik-másik pontban megjobbítsam, egyik-másik tételemet, állításomat megvédjem, bírálóimat meggyőzzem, hogy igazam van, de – sic fata tulerunt – nem lehetett.”
