NÉZETEI A NYELVRŐL ÉS A NYELVTUDOMÁNYRÓL
NÉZETEI A NYELVRŐL ÉS A NYELVTUDOMÁNYRÓL
Melich már fiatalabb éveiben alapos ismereteket szerzett a nyelv életéről, a nyelvtudomány feladatköréről és más tudományokkal való kapcsolatáról. Nézetei formálásában eleinte azoké a kimagasló nyelvtudósoké volt a fő szerep, akiknek előadásaira maga is eljárt s akikkel élő szóban is eszmét cserélhetett. Ilyen volt kolozsvári professzorán, Szinnyei Józsefen kívül különösen Jagić és Leskien. Jagićtól a nyelvtörténészi aprómunkát, Szinnyeitől és Leskientől az újgrammatikusok módszertanát sajátította el pezsgő tudományos légkörben. Visszaemlékezéseiben így vallott: „Amikor 1891 szeptemberében a kolozsvári egyetemre elsőéves hallgatónak beiratkoztam, a nyelvtudományt előadó idősebb tanárok Benfey, Curtius, Schleicher s ezek iskolájával kapcsolatos elvi alapokon állottak, az ifjabbak meg azokon, amelyeket a XIX. század hetvenes éveitől mind nagyobb és nagyobb erővel előretörő ú. n. junggrammatikusok hirdettek. Irányuk alapelvei összefoglaló tárgyalásban először 1880 ban Paulnak »Prinzipien der Sprachgeschichte« című művében jelentek meg. Én egyetemi hallgató koromban e jeles művet nem ismertem, engem ez irány hívévé Szinnyei Józsefnek, akkor kolozsvári egyetemi tanárnak előadásai és »A nyelvtudományról és néhány más tudományhoz való viszonyáról« című értekezése tett […]. Hatással volt azonban reám az idősebb tanárok közül Szamosi János is. Az indogermán nyelvekről, tanulmányozásuk úttörőiről: Boppról, Schleicherről, Curtiusról, Pottról tartott előadásai kapcsán ajánlotta nekünk Delbrück »Einleitung in das Studium der indogermanischen Sprachen« című művét […]. S az egyetem elhagyása után – Kolozsvár után Bécsben tanultam – tudományunk alapelveiben lényegbe vágó fontos állomásokat jelez 1900-ban Wundt »Völkerpsychologie«-ja, 1916-ban de Saussure »Cours de linguistique générale«ya s az első világháború befejezése után az orosz emigránsok, illetőleg az ú. n. prágai iskola. […] tudományos munkában eltöltött idestova ötven évem életelvemmé kovácsolták a dolgok történeti, hogy egy sokat jelentő kifejezéssel éljek, diachronikus, de ugyanakkor a történeten belül egy-egy dolog, kérdés, elv mindenkori synchronikus, tehát a saját korában való szemléletét.” (Magyar Nyelv 1942: 239 240.)
Olyan dolgozatot, amelyet a mai értelemben vett általános nyelvészet tárgykörébe sorolhatnánk, Melich mindössze talán kettőt írt: „A jövevényszavak átvételének módjáról” és a „Jelentéstani kérdések” címűt. A második dolgozat mintegy folytatása volt az elsőnek, s arra a kevéssé vizsgált kérdésre kívánt feleletet adni, hogyan keletkeznek a tükörszók, tükörjelentések. Negyven, illetőleg negyvenöt esztendei szakadatlan nyelvészeti munkássággal a háta mögött kísérelte meg Melich János, hogy konkrét nyelvi tények ezreiből kiindulva, induktív alapon jusson el általános érvényű nyelvtudományi megállapításokhoz.
A magyar nyelvtudomány fejlődéstörténetében „budapesti iskola” néven szokták számon tartani az újgrammatikus irányzatnak azt a leágazását, amely – Bárczi Géza megfogalmazása szerint – az újgrammatikus tanításokból nőtt ki, azonban azokat lényegesen továbbfejlesztette, nem fulladt bele a pozitivizmusba, mely kizárólag az adatokat veszi tudomásul, hanem kifejlesztette a nyelvészeti realizmust, mely ugyan mindig a valóságon, az adatokon épül, de az adatokat értelmezi, a hézagokat kitölti, tehát nem kapcsolja ki a gondolkodó nyelvész fegyelmezett fantáziáját sem, nem engedi meg, hogy a kutató helyett a módszer gondolkodjék. A budapesti nyelvészek eme történeti érdeklődésű csoportjának meghatározó személyisége Melich János volt. A szemlélet és a módszer egységét vagy nagyfokú hasonlóságát illetően közel állott hozzá Pais Dezső, Bárczi Géza, Kniezsa István, Tamás Lajos és több más nyelvtudósunk.
