SZLÁV JÖVEVÉNYSZAVAINK L/1., 2.
SZLÁV JÖVEVÉNYSZAVAINK L/1., 2.
A magyar és német szakos Melich János már kolozsvári egyetemi hallgató korában kedvet kapott szlavisztikai kérdések vizsgálatához is. Ennek kettős oka lehetett. Az egyik Melich Jánosnak hazulról, Szarvasról hozott szlovák nyelvismeretében kereshető. A másik meg abban, hogy a magyar nyelv szláv jövevényszórétege azoknak az éveknek egyik legvitatottabb problémaköre volt. Asbóth Oszkár, a budapesti egyetem szlavista profeszszora ugyanis akkortájt vonta vissza korábbi elméletét, amely szerint a magyar nyelv keresztény terminológiájának szláv elemei a csehből valók, helyesebben: cseh közvetítésű óegyházi szláv eredetűek. Asbóth új tétele értelmében a magyar szókincs szláv elemeinek túlnyomó többsége, legrégibb rétege pedig teljes egészében e g y szláv nyelvből származik, amelyet egykor a Duna-Tisza vidékén beszéltek, s amely nagyon közel állt az óegyházi szlávhoz, tehát bolgár jellegű volt.
Legelső szlavisztikai vonatkozású írásában Melich a magyar tézsola eredetét fejtette meg. Ekkor Melich harmadéves egyetemi hallgató volt. Szlavisztikai erudíciója még hiányzott, de imponálóan biztos volt az intuíciója. Az 1895-ben, bécsi tartózkodása idején írott „Szláv szavainkról” című közleménye viszont már alapos szlavisztikai tájékozottságra vall. Nagyobb feladatra azonban Melich még nem vállalkozott. „A szláv jövevények teljes kimutatására – írta – senki sem hivatottabb nyelvészeink közt Ásbóthnál.”
Külföldi útjairól hazatérve Melich már másképpen vélekedett. Nagyszabású szakmunkába fogott, amelyben a magyar nyelv szláv elemeinek teljes problematikáját fel akarta dolgozni a következő tagolással: „a) A kérdés története; ß) Az óbolgár nyelvemlékek szókészlete és a magyar nyelv szláv jövevényszavai; y) Szláv jövevényszavaink hangtana; ő) Szláv jövevényszavaink a b c sorrendben, kiegészítve a magyar eredetű szláv szavakkal; s) Szláv jövevényszavaink s szláv eredetű helyneveink kapcsolata.” A hatalmas műnek csupán két része készült el, mégpedig „Szláv jövevényszavaink” főcím alatt „Az óbolgár nyelvemlékek szókészlete és a magyar nyelv szláv jövevényszavai”, valamint „A magyar nyelv keresztény terminológiája” alcímmel. Legfontosabb eredménye az a felismerés, „hogy a magyar nyelv régi s közkeletű szláv eredetű jövevényszavai nem egy nyelvből valók, hanem a jövevényszók között átvételi rétegek vannak.” Több rétegből tevődött össze a magyar nyelv keresztény terminológiájának szláv eredetű része is. Vannak benne olyan kifejezések, amelyek csak a keleti, görög szertartású szlávoknak (bolgároknak, szerbeknek stb.) a nyelvéből származhatnak (pl. kereszt ‘Kreuz’), a többség azonban csak nyugati, latin szertartású szlávoknak (horvátoknak, szlovéneknek, cseheknek, szlovákoknak stb.) a nyelvéből eredhet (pl. apáca, bérmál, dusnok). Érvelésében széleskörűen felhasználta a helyesírás és a régi személynevek tanúságtételét. Fontos módszertani újítása volt Melichnek a szóföldrajzi elv, amelyet a „Szláv jövevényszavainkban általánosan értékesített. Megítélésem szerint a „Szláv jövevényszavaink” Melich leggazdagabb tartalmú, legmaradandóbb munkája.
1905-ben Gombocz és Melich – az MTA pályatételét elnyerve – hozzáfogott a Magyar Etymologiai Szótár elkészítéséhez. E hatalmas vállalkozás nagymértékben igénybe vette munkaerejüket és idejüket. A „Szláv jövevényszavaink” folytatása lekerült Melich munkatervéről. A nagy szintézist fél évszázaddal később Melich tanítványa, Kniezsa István készítette el új alapokon.
A magyar nyelv szláv elemein és a szlávság magyar elemein, így például a szülőhelyén, Szarvason beszélt szlovák nyelvjárásnak magyar jövevényszavain kívül Melichet egyéb szlavisztikai kérdések is foglalkoztatták. Kimutatta például azt, hogy a szlovák osoh ‘haszon’ a bolgár-törökök nyelvéből való. (E magyarázatát a cseh Václav Machek is elfogadta cseh és szlovák etimológiai szótárában.) Egy csupán német nyelven közzétett munkájában a szláv nyelvekbe idegen nyelvekből került folyónevek nyelvtani nemét vizsgálta meg, s arra a következtetésre jutott, hogy e folyónevek nyelvtani neme nem a szláv voda ‘víz’ és réka ‘folyó’ neme szerint alakul, hanem a folyónév szóvége alapján, amely mindig a saját nyelvi köznevek végződése és neme után igazodik. Értekezett arról is, mi lett a redukált magánhangzók sorsa a szlovák nyelvben. – Melich szlavisztikai érdeklődésének középpontjában azonban nem efféle problémák, hanem többnyire magyar vonatkozású, hungarocentrikus szlavisztikai kérdések állottak.
A hazai szláv filológiai tudomány jelen és jövő feladatait Melich ekképpen vázolta fel egy 1927. évi reprezentatív gyűjteményes kötetben: „A jelenben és a jövőben a hazai szláv filológiai kutatásoknak ki kell terjedniök mindazon szláv és magyar nyelvi, valamint történeti kapcsolatokra, amelyek megvilágosításánál a filológiai módszer vezet a legeredményesebben. Különösen nagy súlyt kell vetni arra a hatásra, amelyet a magyarság nyelvileg is, közmíveltségileg is a szomszéd szláv népekre gyakorolt, így a tótra, a szerbre, a horvátra és a szlovénre. E rész eddig nagyon el van hanyagolva, pedig nekünk magunknak kell ezt kikutatnunk, mert a szláv tudósok nyelvük, közmíveltségük e részét a legtöbb esetben letagadják. A hazai szláv nyelvjárások magyar nyelvű leírását is folytatni kell, különösen a tótokét, hogy így pl. alföldi településük története meg legyen írható.” (A magyar tudománypolitika alapvetése. Szerk. Magyary Zoltán. Bp., 1927. 111.)
