JELENTŐSÉGE
JELENTŐSÉGE
Ha Melich János helyét a magyar nyelvtudomány történetében ki akarjuk jelölni, azt mondhatjuk, hogy a Simonyi Zsigmondot követő nemzedéknek ő volt a legtermékenyebb, legnagyobb hatású magyar nyelvtörténésze. Munkássága felölelte a magyar nyelvtörténeti kutatások szinte valamennyi körét, s ösztönzéseket adott híveinek és ellenfeleinek egyaránt. A nyelvtörténeti gondolatnak sok évtizeden át valósággal megtestesítője volt ahhoz hasonlóan, ahogyan – mutatis mutandis – Révai Miklós volt a maga idejében. A Révai Miklós emlékezetének szentelt tanulmányában Melich ezeket írta: „Révai feltétlenül kiérdemelte az utókortól, hogy nevét… a nyelvtudomány történetében azok közt említsük, a kik nyelvi tényekre a történeti módszert legelőször legkiterjedtebben alkalmazták, s a kiknek a chronologiai sorrendben tárgyalt nyelvi jelenségekről történeti felfogásuk volt.” A szellemi ősként tisztelt Révai Miklósnak szólt a Gombocz Zoltánnal együtt alkotott Magyar Etymologiai Szótár ajánlása: „Joanni Nicolao Révai sacrum.”
Révai idejében a Halotti Beszéd számított a magyar nyelvtörténet legrégibb emlékének. Azonban a Magyar Nyelvtörténeti Szótár, amelynek kötetei Melich János egyetemi tanulmányainak éveiben, 1891-től 1893-ig láttak napvilágot, megnövelte az érdeklődést a NySz.-ban kevéssé hasznosított vagy teljességgel kiaknázatlan középkori nyelvemlékek, úgymint a glosszák, szójegyzékek, latin oklevelekben levő magyar szórványok iránt, s 1895ben Szamota István, a szórványemlékek páratlan szorgalmú gyűjtője a következő értekezést tette közzé: „A tihanyi apátság 1055-iki alapítólevele
mint a magyar nyelv legrégibb hiteles és egykorú emléke.” Ezeknek az éveknek a nyelvtörténet iránti lelkesedésétől fogott lángot az ifjú Melich János, és élete végéig nem szűnt meg lobogni.
Teljesítménye mind mennyiségi, mind pedig minőségi tekintetben páratlan a magyar nyelvtudomány történetében. Nyomtatásban közzétett munkáinak teljes jegyzéke mintegy ezeregyszáz tételből áll. S ez a csaknem ezeregyszáz munka a magyar nyelvtörténeti kutatásoknak szinte valamennyi területét felölelte és megtermékenyítette. Bármivel kezdett is foglalkozni Melich, olyan szuggesztív erővel tette, hogy mások is kedvet kaptak hozzá, s eredményekben gazdag irodalom keletkezett. Ezzel szemben a nyelvtudománynak azok a területei, amelyek Melich Jánost kevéssé vonzották, mint például a nyelvelméleti irányzatok, a leíró nyelvészet, a nyelvjáráskutatás és a mondattan, a többihez viszonyítva meglehetősen parlagon maradtak. Évtizedeken keresztül Melich János állt a magyar nyelvtudomány középpontjában, s jóformán mindenki hozzá igazodott. A magyar nyelvtudomány történetének hosszú és jelentős korszakát Melich akarva-akaratlan saját képére és hasonlatosságára formálta.
S hatásának nem vetett véget halála sem. Műveiből ma is árad felénk a tudományos igazságot lázasan kereső szellemének izzása. Joggal zárhatta egyik, 1959-ben írott dolgozatát a büszke horatiusi szavakkal: „Azzal a boldogító tudattal szállok síromba: Non omnis morffar.”
