A HONFOGLALÓ MAGYARSÁG KIALAKULÁSA
A HONFOGLALÓ MAGYARSÁG KIALAKULÁSA
Németh életművének középpontjában A honfoglaló magyarság kialakulása áll. Ezt tartotta legfontosabb művének, ez bizonyult a legnagyobb hatásúnak. Hosszabb előkészítő munka és számos előtanulmány után 1930-ban látott napvilágot, de már a negyvenes években nekifogott, hogy előbb egy „kissé átdolgozott” német kiadást készítsen elő, majd egy gyökeresen átdolgozott második kiadást. Egyik sem készült el, a másodikra még vissza fogunk térni. De fontos tudni, hogy ez az 1930-ban megjelent munka is tulajdonképpen egy, ma úgy mondanánk, kutatási jelentés.
Németh a következőkből indult ki: „A magyarság a középeurópai műveltségi körhöz való kapcsolódása előtt körülbelül ezer évig török népekkel élt együtt. Ez együttélés története, körülményei nincsenek megírva történeti forrásokban, de képet alkothatunk magunknak róla a török népekre vonatkozó történeti feljegyzések, néprajzi leírások és nyelvmaradványok – közösen fennmaradt nevek – magyarázata alapján. A legfontosabb probléma ez: milyen szerepük volt az ősi finnugor elem mellett a törököknek a honfoglaló magyarság kialakulásában? Erre vonatkozóan felvilágosít bennünket a török népek alakulási törvényeinek ismerete s az alakulásokat, a kapcsolatokat mutató közös nevek megállapítása” (1930, 1.). Németh könyvének első, mintegy nyolcvan oldalnyi fejezete a török népalakulatok, vagyis a török nemzetségek, törzsek, törzsszövetségek szervezetéről és nevükről szól. Erre azért van szükség, mert forrásainkban elsősorban nép- és törzsnevek maradtak fent, s ezek magyarázata igen kényes nyelvészeti feladatot jelent. Míg a közszavak esetében a hangalak és a jelentés együttes vizsgálata biztos tudományos támpontot kínál, addig a tulajdonnevek esetében általában nem ismerjük a jelentést. Ezért a névadási szokások és a névadási rendszer ismerete óvhat meg leginkább a tévedésektől. Németh Gyula itt a magyar nyelvtudománynak elsősorban Melich Jánostól kidolgozott módszertanát ötvözte az egyetemes névtan és a turkológia speciális ismereteivel. Megkísérelte megállapítani, hogy milyen típusai vannak a török népalakulatok névadásának. Szükség volt erre azért is, mert az így megfejtett török népnevek mondanak a legtöbbet a magyarsággal együtt élt törökségről, de azért is, mert a magyar törzsnevek névtani szempontból (nyelvi eredetüktől függetlenül is) nyilván ugyanazokat a névadási szabályokat követték, mint amelyeket a törökök. Németh a régi török népekre vonatkozó történeti forrásoktól kezdve a néprajzi leírásokon át az alapos nyelvészeti elemzésekig minden eszközt felhasznált arra, hogy behatoljon a török névadási szokások homályába. Végül is egy névadási és névátviteli, névhasználati tipológiát vázolt fel, valójában egy gazdag, bizonyos szempontok szerint többé-kevésbé rendezett példatárat, amelyre azután tulajdonképpeni mondanivalóját építhette.
Ezután Kelet-Európa török népeinek történetét tekintette át a hunoktól a magyarokig. A középpontba a bolgár-törököket állította, mégpedig azért, mert a magyar nyelvnek csuvasos típusú török jövevényszavai voltak, ezt a csuvasos típusú török nyelvet pedig Gombocz Zoltán nézete szerint a bolgár-törökök beszélték. Németh ismertette a csuvas nyelv, majd a volgai bolgárok (pontosabban sírfelirataik egyik típusának) nyelvét, ennek sajátosságait. Ismét állást foglalt az altajisztika nagy vitakérdésében, hogy tudniillik azokban az esetekben, amikor a köztörök z hanggal szemben a csuvasban (és a magyar nyelv török jövevényszavaiban meg a mongolban) r hangot találunk, melyik az eredeti, az ősibb. Szemben Ramstedttel és lassan ekkor túlsúlyba kerülő iskolájával, fenntartotta korábbi nézetét, mely szerint a z az eredeti hang. Ennek egyébként a magyar nyelv török jövevényszavai s a magyar őstörténet szempontjából alapvető jelentősége volt. Ha ugyanis az ökür és öküz alakok közül az eredeti, mint Ramstedt vallotta, az ökür volt, akkor azt a magyar nyelv bármikor és bármely török nyelvből átvehette mielőtt az öküz-zé vált, ezután már csak a csuvas őséből. Viszont ha az eredeti öküz volt, amely csak a csuvasban lett ökür, akkor a magyar csak és kizárólag a csuvas ősétől kölcsönözhette. Németh ezután összefoglalta azt, amit a bolgár-törökökről, illetve az ogur törzsekről ekkor a tudomány tudott. Megjegyzendő, hogy ugyanebben az évben jelent meg Moravcsik Gyula Az onogurok történetéhez című munkája, amely még csak Németh előtanulmányait, 1919-ig megjelent cikkeit idézi. Ugyanakkor Németh nem kis mértékben épített Moravcsik bizantinológiai kutatásaira, nagyon valószínű, hogy Moravcsiknak a Magyar Nyelv 1930-as évfolyamában közlésre került cikkét már kéziratban ismerhette. (A megjelent cikket könyvében jegyzetben már idézi.) Kettejük kutatási eredményei szépen csengtek egybe, s mind a mai napig a kutatások alapját képezik.
A bulgár népnév Németh szerint „keverék” jelentésű volt, ami azzal magyarázható, hogy Attila halála (453) után a Pannóniából a Kaukázus északi vidékére visszahúzódó hunok és a 465 körül keletről előretörő ogurok keveredtek. A bulgárok így váltak csuvasos típusú r-török nyelvet beszélő néppé, ugyanakkor így őrizték meg Attila emlékét, amelyet majd a magyarokhoz is közvetítenek. Németh ezután elmondja: az onogurok, a szabírok, a türkök alkották azt a történeti keretet, amelyben a magyarság a honfoglalás előtt élt. A fejezet végén visszakanyarodik a hunokhoz, s kifejti a hunok nyelvéről véleményét, amelyet fentebb már ismertettem. A magyar–török érintkezés legfontosabb emlékeinek azokat a neveket tartja, amelyekkel a magyarokat a források nevezik. Ezek az onogur (ebből lett az Ungar, a Hungarus), a szabír (Bíborbanszületett Konstantinnál a magyarok egyik neve szavartoi aszfaloi) és a türk (számos görög és arab forrásban így nevezik a magyarokat).
A mű negyedik nagy fejezete a magyar törzsrendszert tárgyalja. Ismerteti a honfoglaláskori törzsneveket tartalmazó forrásokat, és javaslatot tesz a magyar törzsnevek etimológiájára. Ezek a következők: Kabar ’felkelő, lázadó’, Nyék finnugor: ’vadaskert, sövénnyel, árokkal bekerített hely, határvédő’, Megyer: mansi ’a magyarok, vogulok, osztjákok ősi közös neve’ és török eri ’ember (birtokos személyraggal)’ ebből magyar, majd kétféle hasonulással megyer és magyar, Kürt ’hótorlasz’, Gyarmat ’fáradhatatlan’, Tarján ’alkirály’, Jenő ’bizalmas, miniszter’, Kér ’óriás’, Keszi ’darab, töredék’.
Németh szerint a magyar törzsrendszer a következőképpen alakult ki:
Kabar
Nyék védőtörzsek
Megyer (magyar) vezértörzs
Kürtgyarmat (összevont két törzs)
Tarján, Jenő – két méltóságnév régebben a magyarokhoz csatlakozott törzsek
Kér, Keszi – az előbbi négy után csatlakozott törzsek
Egy további fejezetben azt fejtegette, hogy a magyarság finnugor nyelvet beszélt, de jól ismerte a törököt is. Finnugor nyelvűségéről egyebek között honfoglalás előtti, illetve honfoglalás kori finnugor eredetű neveink, a török neveken található magyar képzők is tanúskodnak. Szó sem lehet egy török uralkodó és egy alacsonyabb sorban lévő finnugor rétegről. Noha a törökök szervezték meg a magyarokat, s voltak török uralkodóik, továbbá a magyarok nagyobb számú török népelemet olvasztottak magukba, ezeket a török elemeket a finnugor eredetű magyarság sajátos módon teljesen asszimilálta. A könyv utolsó fejezete a Keleten maradt magyarságot, a Julianus által megtalált magyarok kérdését és a baskír-magyar azonosságot tárgyalja. Ez utóbbival kapcsolatban az a nézete, hogy a baskírok eltörökösödött magyarok.
Milyen is volt Németh Gyula magyar őstörténete? Ezt azért is érdemes itt röviden ismertetni, mert később megváltoztatta nézeteit. Gombocz 1912-ben megjelent nagyhatású könyvében szembeszállt a korábbi őstörténeti közfelfogással, amely szerint a magyarság és a törökök a kazár birodalomban érintkeztek. Gombocz úgy látta, hogy a magyar–török nyelvi kapcsolatok a bolgár–törökséggel való hosszú érintkezésre utalnak. Ez az érintkezés, Gombocz szerint, a Volga–Káma vidékén kezdődött a VII. század után, miután a bolgárok felköltöztek délről. 1921-ben Gombocz súlyos érvek mérlegelése után megváltoztatta véleményét, s úgy gondolta, hogy a bolgár–török–magyar érintkezések már korábban, esetleg már az V. században, és délen, a Kaukázus előterében kezdődtek. Németh 1930-ban lényegében Gombocz második véleményéhez csatlakozott. A magyarok őshazája a Káma és a Belaja környékén lehetett. Innen keletre húzódtak, az Urál déli vonulataihoz, és Nyugat-Szibériába. Itt kezdődött a bolgár–török hatás a Krisztus utáni első századokban, „de az sem lehetetlen, hogy csak az V. század felé kezdődött” (1930, 126.). Bolgárokkal vándoroltak együtt. Útvonaluk érintette az Azovi-tavat, a Kubán folyó vidékét, s elérték a Kercs-félszigetet. 830 körül a Fekete-tenger partvidékén vándoroltak a Don és a Dnyeper folyón át Levédiába, ahol egészen 889-ig tartózkodtak.
Sok részletben gazdagítva, kisebb, a lényeget nem érintő módosításokkal ezt a koncepciót követte a Ligeti Lajos által szerkesztett és 1943-ban kiadott A magyarság őstörténete című munka. Németh Gyula magyar őstörténeti koncepciója egy korszak meghatározó művévé vált. Mint később látni fogjuk, ő maga sok vonatkozásban megváltoztatta véleményét.
