A TÖRÖK HÓDOLTSÁG NYELVE ÉS NYELVJÁRÁSAI
A TÖRÖK HÓDOLTSÁG NYELVE ÉS NYELVJÁRÁSAI
Amíg a kunok története a déloroszországi sztyeppéhez kötődött, s a mongolok elől menekülve csatlakoztak a magyarsághoz, mintegy azok védelmét kérve, majd a mongolok eltávozása után a magyarságot erősítették a nagy vérveszteség után és védelmet ígértek egy újabb támadás esetére, addig az oszmánok történetében is fordulat állt be a mongol korban. Az oszmán-törökök ősei Kisázsiában 1243 körül igyekeztek újjászervezni törzseiket. Ez igazából csak Oszmánnak (1281–1326) sikerült, innen e török csoport neve. Már a XIV. század közepén megvetik lábukat a Balkán-félszigeten, 1389-ben a rigómezei csatában aratják első jelentős győzelmüket a balkáni szláv fejedelmek ellen, s a Duna vonaláig nyomulnak előre. Konstantinápoly csak 1453-ban esik el, s bár 1456-ban Hunyadi János Nándorfehérvárnál győzelmet arat az előrenyomuló törökök felett, a Balkán török uralom alá kerül, s Mohácsnál megpecsételődik Magyarország sorsa is.
Németh Gyulát természetszerűleg érdekelte a hódító oszmán-törökök nyelve. Már legelső könyvei, a híres Sammlung Göschenben megjelent Nyelvtana, Olvasókönyve, Gyakorló könyve és Társalgási zsebkönyve is felfogható a török nyelv rendszeres feldolgozásának első lépéseként is. De tisztában volt azzal, hogy a magyar turkológiának elsősorban a Magyarországon beszélt török nyelv kérdéseiben kell állást foglalnia. Ehhez vannak meg leginkább a forrásai, s a magyar nyelv és kultúra szempontjából is ez a legfontosabb. Azzal is tisztában volt, hogy a Magyarországon beszélt török nyelvet nem lehet magyar perspektívából, a turkológiai háttérrel való összevetés nélkül megérteni. A XVI–XVII. században, s később is, a török nyelv számos nyelvjárásra oszlott, s nagy volt a különbség az írott, az irodalmi, valamint a beszélt nyelv között. Ezért mindenekelőtt megkísérelt rendet csinálni a török nyelvjárások területén.
Ehhez természetesen az addigi kísérletek, kutatások alapos ismeretén túl eredeti anyagra is szüksége volt. Németh már 1911-ben járt Bulgáriában. Igazából azonban 1926-tól kezdett rendszeresen Bulgáriába járni török nyelvi ismeretszerzés céljából. 1931-től nyaralását kötötte össze a nyelvi gyűjtéssel, mindenekelőtt Vidinben, Bulgária legészaknyugatibb csücskében, a Duna partján. 1938-ig minden nyarát itt töltötte. A vidini anyagot csak 1965-ben adta ki egy nagyobb monográfiában, Hasan Eren hathatós közreműködésével. Hasan Eren Vidinben született, s középiskolái elvégzése után Budapestre jött, és az Eötvös-kollégium tagjaként végezte el az egyetemet. Így mint adatközlő is mindig Németh segítségére lehetett. Hasan Eren 1945-ig Budapesten élt, megszerezte az egyetemi magántanári címet és rangot, s Németh egyik legkiválóbb tanítványává vált, majd rövid ideig a szegedi egyetemen tanított. Bár a monográfia csak 1965-ben jelent meg, számos résztanulmány korábban is eljutott az olvasókhoz.
A II. világháború után Németh több kísérletet is tett, hogy nyelvészeti terepmunkáját folytathassa.
Erre csak 1953 után nyílott lehetőség. Ennek az évnek márciusában a Bolgár Akadémián egy előadást tartott a balkáni török nyelvjárások osztályozásáról, s ennek eredményeképpen meg tudta győzni szófiai kollégáit a terepmunka fontosságáról. 1954 őszén hat hetet töltött Bulgária különféle török lakta helységeiben, majd 1955-ben egy újabb teljes hónapig dolgozott törökök által lakott terepen, hogy ellenőrizze koncepcióját. E két utóbbi útjára magával vitte a turkológiát ekkor végző Hazai Györgyöt is. Gyűjtéseiben bolgár turkológusok is közreműködtek. E kutatásait egy nagyobb tanulmányban foglalta össze, amely magyarul is, németül is megjelent, ez utóbbi Szófiában. Kutatásainak eredménye kettős. Egyfelől a Balkán török nyelvjárásait két nagy csoportra osztotta, másfelől felvetette, hogy e mögött a kettősség mögött esetleg település-, illetve telepítéstörténeti háttér mutatható ki. Világosan látta ugyanakkor, hogy „Naiv dolog volna ezt a nyelvtörténeti folyamatot úgy elképzelni, hogy egy északkelet-kisázsiai nyelvjárás egyszerűen áttevődött Nyugat-Ruméliába” (1956, 53). Külön vizsgálta a művelt rétegek nyelvének és a népnyelvnek a különböző terjedési formáit és mechanizmusait.
Németh persze tudta, hogy a Balkán nem korlátozódik Bulgáriára, de Jugoszláviában és Albániában ekkor nem volt lehetőség tudományos kutatásokra. Amint ez megnyílott, utazott. 1956-ban Albániában járt, s az ott gyűjtött török nyelvészeti anyagon ellenőrizte azon feltételezéseit, amelyeket a balkáni török nyelvjárások rendszeréről, földrajzi elterjedéséről 1956-ban megjelent művében írt. Hamarosan sor került arra is, hogy Jugoszláviában kutasson. 1966-ban Szarajevo környékén és Montenegróban járt. Ennek speciális oka volt. Szarajevo ugyanis a történelemből ismert híres Bosznia székhelye, Németh pedig úgy vélte, a bosnyákoknak jelentős szerepük volt a magyarországi hódoltság fenntartásában, az itt beszélt nyelv valójában egy „bosnyák nyelvjárás”.
A kérdés azért is érdemel különleges figyelmet, mert a bosnyákok eredetüket tekintve nem törökök. Olyan délszlávok, többségükben szerbek, illetve montenegrói délszláv nyelvjárást beszélők, akik áttértek a muzulmán hitre, és második nyelvként használták az oszmán-török birodalom nyelvét. Bizonyos értelemben a török ezeknek a muzulmánoknak második, mintegy kisegítő nyelve volt. De hiba lenne azt feltételezni, hanghangsúlyozta Németh (1970, 115.) hogy ez egy szegényes, primitív nyelv lett volna. S ami még ennél is fontosabb, Németh szerint a bosnyákok által használt török nyelvnek kifejezett sajátosságai voltak, amelyek alapján meg lehetett különböztetni ezt a nyelvjárást a többitől. Ennek a sajátos képződménynek a problémáival Németh akkor szembesült, amikor feldolgozta Illésházy Miklós 1668-as török–latin kéziratos szótárát.
Illésházy liptói és trencsényi főispán, majd 1717-től kancellár volt Bécsben. A Németh által feldolgozott munka természetesen nem Illésházytól származik, Illésházy 15 éves volt, amikor a most az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példány elkészült. Németh úgy gondolta, hogy talán ő lehetett a megrendelő. Mindenesetre a kézirat Illésházy tulajdonában volt, s az ő neve alatt vált ismertté. A török nyelvet latin betűs átírásban közlő Illésházy-kézirat Németh szerint azt a boszniai török nyelvjárást tükrözte, amelyet a hódoltság idején a Magyarországon élők többsége beszélt. Az Illésházy-kézirat feldolgozásával Németh nemcsak a magyarországi török nyelv kutatásának egy fontos forrását tárta fel, hanem egy olyan nyelvemléktípust dolgozott fel, amely az oszmán-török nyelvtörténeti kutatások egyik sajátságos ágának kutatási tárgya. Az oszmán-törökök nyelvét már a legkorábbi időtől kezdve rögzítették, de arab betűs feljegyzésekben. Hamarosan kialakult egy erősen perzsa hatás alatt álló arab betűs török írott nyelv, amely egyre távolabb került a beszélt nyelvtől. De néhány vonását azért sem lehetett megismerni, mert az arab betűs írás több vonatkozásban nem egyértelmű. Az ilyen kérdéseknek az eldöntésében igen nagy szerepet játszottak a nem arab betűvel írott török nyelvemlékek. Természetesen ezek az írások sem problémamentesek, és pontosságuk több vonatkozásban is kívánnivalót hagy maga után. Mégis együttes felhasználásuk éppen azáltal, hogy sok esetben kölcsönösen korrigálhatják vagy kiegészíthetik egymást, különleges előnyökkel jár. Németh több ilyen szöveggel foglalkozott, így Illésházy mellett például Bartholomeus Georgievits horvát származású szerző munkájával. Georgievics Mohácsnál fogságba esett, és tíz évig élt Törökországban. 1541-ben Nagyváradon egy mohamedán teológussal vallási disputát folytatott.
Németh a Georgievits feljegyzésében fennmaradt török anyag vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy ez is azt a boszniai nyelvjárást tükrözi, mint az Illésházy-féle szöveg, lényegében a nyugati nyelvjárást, csak több mint száz évvel régebbi.
Az ilyen típusú szövegek a beszélt nyelvhez igen közel álló nyelv változatot tükröztek, ezért különösen alkalmasak voltak a nyelvtörténeti vizsgálatokra.
Németh a Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve számára egy kötetben tervezte kiadni és magyarázni a magyar nyelv oszmán-török elemeit. E munkát már 1930-ban említi egy könyvismertetésében, amelyben azt írta, hogy mintegy 6–800 jövevényszót tárgyal, amelyből a mai magyar nyelvben alig 40 maradt meg. Ez a műve sohasem jelent meg, a munkát tanítványa, Kakuk Zsuzsa végezte el. A hódoltság kora magyarországi török nyelvének ismeretéhez egy más jellegű, de szintén igen fontos forrást jelentett az irodalom és a folklór.
