A TÖRÖKSÉG ŐSKORA ÉS ATTILA HUNJAI
A TÖRÖKSÉG ŐSKORA ÉS ATTILA HUNJAI
Mint láttuk, Németh fiatalkori sikereinek egyik titka az volt, hogy a tudomány lényeges kérdéseihez szólt hozzá jó módszerrel és a korabeli tudományos irodalom ismeretében. Ezeket a szempontokat később is mindig szem előtt tartotta. Bár természetesen igen sok részletkérdéssel foglalkozott, számára a nagy összefüggések voltak a fontosak. Az összefüggések közül mindenekelőtt a történeti múlt érdekelte, úgy látta, hogy a turkológia nyelvészeti módszerekkel képes jelentősen hozzájárulni történeti kérdések eldöntéséhez.
Az egyik ilyen kérdés a törökség történeti homályba vesző őskora volt. Hol volt a törökség őshazája, honnan jöttek a törökök, mikor kezdődött meg népvándorlásuk? Olyan kérdések ezek, amelyek egyaránt voltak lényegesek az eurázsiai népek egyetemes története és a magyar nép története számára. E kérdésekre adott válaszok biztosították a szomszéd tudományokkal való kapcsolatot is, hiszen a török népek őskorát csak a vele akkor szomszéd népek nyelvével, történetével együtt lehet kutatni. Németh úgy látta, hogy az írott források a legkorábbi korszakra vonatkozóan igen bizonytalanok. Ezért a nyelvtudomány eredményeinek felhasználására különösen nagy szükség van. Már 1917-ben egy, sajnos publikálatlanul maradt előadásában foglalkozott a török etnogenezissel, majd megkísérelte tisztázni az uráli és török nyelvek ősi kapcsolatát a Nyelvtudományi Közleményekben 1928-ban megjelent tanulmányában, abból kiindulva, hogy az ősi nyelvi kapcsolatok az ősi történeti kapcsok tükrözői. Újabb résztanulmányt tett közzé 1934-ben a nehezen hozzáférhető Berzeviczy-Emlékkönyvben. Nézeteinek ez az első megfogalmazása 1940-ben egy tanítványa, Serif Bastav fordításában törökül is megjelent, s nem kis hatást gyakorolt a török őstörténetkutatásra. Tanulmánya végső formáját néhány évvel később nyerte el. Sajnos, ez gyakorlatilag teljesen ismeretlen maradt, pedig előzményeihez képest sok kérdésben új nézeteket tartalmazott. A Probleme der türkischen Urzeit az eredetileg a Kőrösi Csoma Sándor halálának 100. évfordulójára, tehát 1942-re tervezett kötetbe került. Ez a kötet azonban csak 1947-ben jelent meg a Bibliotheca Orientalis Hungarica ötödik köteteként, s már megjelenésekor bibliográfiai ritkaságnak számított. A külföldi tudományhoz alig jutott el. Németh gondosan számba vette a törökség őshazájáról addig kialakult véleményeket. Ezek szerint a törökség ősi területeit Belső-Ázsiában vagy az Altaj vidékén, esetleg Kelet-Ázsiában kell keresni. Igazából persze Ramstedttel szállt vitába, aki a törökség őshazáját (valójában az egységes altaji őshazát) Kelet-Ázsiába, a Hingán hegység vidékére tette. Ezután behatóan foglalkozott a török és a finnugor (ma urálit mondanánk) nyelvek egyezéseinek természetével, mivel a legősibb egyezések utalhatnak az ősi kapcsolatokra. Németh elkülönítette az uráli és altaji nyelvek közötti tipológiai egyezéseket. Ezek egy része másodlagos, de vannak közöttük olyanok, amelyek az ősi alapnyelvekre mennek vissza, mint például az uráli magánhangzó-harmónia. Az a tény, hogy az uráli alapnyelvben és az ősi törökben is egyaránt megtalálható volt a magánhangzó-harmónia, vagy ősi rokonságot, vagy nagyon korai intenzív érintkezést feltételez. Hogy melyikről lehetett szó, azt egyéb egyezések figyelembevételével kell eldönteni. Németh úgy látta, hogy az uráli és a török nyelvek között néhány rag és képző is egyezik, s felhívta a figyelmet a mondattanban, a nyelvtani szerkezetben mutatkozó egyezésekre. Végső soron azonban a szilárd talajt az egyeztetésekre az ősi szóegyezések nyújtják. Ezért vizsgálat alá vette az uráli és török szóegyezéseket, és ezekből mintegy huszonhetet tartott elfogadhatónak. Azzal kapcsolatban, hogy végül is a török és az uráli nyelvek között ősi rokonság állt-e fent, kitérő választ adott. Sokat idézett megfogalmazása szerint „rokonságszerű ősi kapcsolat” megállapítására jogosítanak csak fel az adatok. A jelentős egyezések megállapítása után feltette a kérdést, hogyan áll az indoeurópai és a török nyelvek ősi egyezéseinek ügye. Feltűnő, hogy ilyen alig van, s az a néhány szórványos egyezés, amelyet találunk, sem tartozik ugyanahhoz az időbeli réteghez. Mivel az uráli és az indoeurópai nyelvek között igen komoly mennyiségű egyezést kell számon tartani, ezt a sajátos helyzetet csak úgy lehet magyarázni, hogy a török és az indoeurópai nyelvek beszélői nem érintkeztek közvetlenül. Elhelyezkedésüket nagyjából úgy kell elképzelni, hogy az uráliak az indoeurópaiak és a törökök között helyezkedtek el.
Más a helyzet a mongol, a mandzsu-tunguz, s az esetleg idevont koreai és japán nyelvekkel. A török és a mongol között komoly egyezések vannak, amelyek az ősi időkbe nyúlnak vissza. Azt kell tehát feltételezni, hogy a formálódó törökség az uráli és a mongol népek között helyezkedett el. A mongol népektől keletre éltek a mandzsu-tunguzok ősei, s még távolabb a koreaiak elődei. Mindezek alapján Németh egy Kelet-Európától Kelet-Ázsiáig nyíló nyelvi láncolatot feltételezett. Az egymáshoz közel álló tagok között nagyobb az egyezések száma, s nagyobb volt ez érintkezés intenzitása, a távolabbiak között mindkettő kisebb. Németh ezzel kifejezetten nyitva hagyta annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy ezek a nyelvek egy még korábbi korszakban egy közös ősnyelvet beszéltek-e, vagy másképpen kifejezve, ősi nyelvrokonságban voltak-e. E kérdéssel kapcsolatban, mint tudjuk, erősen szkeptikus volt, ezt tükrözte a „rokonságszerű ősi kapcsolat” kifejezés is.
Németh nézetei élesen elváltak mind az uráli és altaji nyelvrokonság vallóinak, mind tagadóinak nézeteitől nemcsak abban, hogy másképpen látta a kronológiai kérdéseket és hogy a tudományos kutatás szempontjából a döntőnek a korai együttélést tartotta, hanem abban is, hogy nem az uráli és altaji, hanem az uráli és a török nyelvek viszonyát vizsgálta. Földrajzilag Németh a törökség őshazáját valahol az Irtis folyó táján, végeredményben Nyugat-Szibéria délebbi részein képzelte el. Itt ebben az őshazában érte a törökséget tochár és iráni hatás. Elképzelhetőnek tartotta, hogy néhány távolabbi nyelvből is kerültek a török ősnyelvbe kultúrszavak, viszont nem mutatható ki ősi kínai hatás (az erre vonatkozó nézeteket határozottan elvetette), s ez is egy esetleges kelet-ázsiai őshaza ellen szól.
Ebben a nyugat-szibériai török őshazában élt a törökség a Krisztus születése előtti évezredben. A török nyelv már ekkor nem volt egységes, számos nyelvjárásra tagozódott, valószínű, hogy a jakut és a csuvas őse korán elkülönült. Innen indultak el a különböző török nyelvű csoportok vándorútjukra keletre, délre és délnyugatra.
Németh cikkének megjelenése óta hatalmas léptekkel haladt előre elsősorban az uráli és az indoeurópai nyelvek ősi állapotának vizsgálata. Nemrégiben több részletes tanulmányban (1983, 1988a, 1988b, l. bibliográfia) vettem vizsgálat alá, hogy mennyire kell módosítanunk a Németh által formált képet. A végeredmény az, hogy bár a részleteken igen sok változtatni való van, a kép egésze ma is érvényes.
Míg a törökség őskora szinte kizárólag a nyelvészet eszközeivel volt Németh szerint megragadható (a régészet és az antropológia eredményeivel szemben igen nagy szkepszissel viseltetett), addig némileg más volt a helyzet a legkorábbi ismert török nyelvű népekkel kapcsolatban. Tudjuk, hogy biztosan török nyelvet beszélő népek az V–VI. században tűnnek fel, s erről írásos források is tájékoztatnak. De egy jelentős nép (vagy népcsoport) hovatartozása már akkoriban is vitatott volt, nevezetesen Attila hunjaié. Mint ismeretes, Attila hunjai a IV. század közepén jelentek meg Európában. Történetükről, kultúrájukról számos írott forrás, régészeti emlék tudósít. Két vitatott kérdést azonban nem sikerült véglegesen eldönteni. Az egyik az volt, hogy az Európában megjelent hunok igazából honnan jöttek, azonosak voltak-e – s ha igen, milyen értelemben – a kínai forrásokban szereplő kelet-ázsiai hsziungnukkal, az úgynevezett „ázsiai hunokkal”, és hogy az európai hunok milyen nyelvet beszéltek. Ehhez csatlakozott egy harmadik, speciálisan magyar kérdés. Mi a közük a magyaroknak a hunokhoz, mennyire megbízhatók a magyar krónikák azon állításai, hogy a magyarok a hunok utódai.
Németh Gyulát természetesen régóta izgatta ez a kérdés, hiszen ha az európai hunok török nyelvet beszéltek, akkor sok mindent másként kell magyarázni a török, a kelet-európai és a magyar történelemben. Németh a kérdés négy kiváló szakértőjével, Ligeti Lajossal, Váczy Péterrel, Fettich Nándorral és Eckhardt Sándorral együtt vállalkozott arra, hogy egy összefoglaló, a nagyközönség számára is érthető műben kísérelje meg a válaszadást. Így született meg 1940-ben az Attila és hunjai című kötet, amelyet éppen nemrégiben (1986) jelentettek meg reprint kiadásban, Harmatta János előszavával. A kötet utóéletének van egy érdekes vonatkozása.
Az 1940-ben Magyarországon és magyarul megjelent könyv nemigen jutott el az európai tudomány vérkeringésébe, azonban számos magyar szerző hivatkozott rá idegen nyelven megjelent cikkeiben, és így, sokszor pontatlanul, másodkézből, de Nyugaton sem volt ismeretlen Németh nézete. Németh úgy látta, hogy az európai hunok egy nem csuvasos típusú török nyelvet beszéltek. Mivel itt a megfogalmazás is lényeges, röviden idézem: „Mindezek alapján kimondhatjuk, hogy az európai hunok vezető része, de bizonyára a tulajdonképpeni hun nép is, török nyelvű volt, illetőleg egyszerűen török volt… Felvethetjük azt a kérdést is, hogy e nyelvmaradványok tanúsága szerint a törökségnek mely ágához tartoztak a hunok. Erre vonatkozólag bizonyos valószínűséggel csak annyit mondhatunk, hogy a Dengizik z hangjának tanúsága szerint eredetileg nem tartoztak a bolgár-törökséghez.” (1940, 225.) Németh ezt a nézetét már jóval korábban is kifejtette, s így vált a magyarországi tudomány szerves részévé is.
Németh következtetéseit a ránk maradt hun személynevekre és három közszóra alapította. A három hunnak mondott közszóról azonban maga is kénytelen volt megállapítani, hogy egyikük sem török, legfeljebb törökök által is használt indoeurópai, illetve szláv szó. Attila fiának, Dengiziknek a nevéről Ligeti egy 1962-ben megjelentetett cikkében bizonyította be, hogy török egyeztetése egy elolvasáson alapul. Kuun Géza a Codex Cumranicus kiadásában rosszul olvasott el egy szót. Nem sokkal jobb a helyzet a többi hun személynévvel sem. A kérdés körül azóta is szenvedélyes vita folyik. A kutatók egy része szerint a rendelkezésre álló névanyag mint névanyag mennyiségében sem alkalmas a kérdés eldöntésére, a kutatók egy másik része úgy látja, hogy a névanyag alapján megalapozott hipotézis felállítható. Abban azonban a nézetek megegyeznek, hogy az európai hun birodalomnak csak vékony vezető rétege volt igazi, keletről jött hun, a népesség többsége gót, más germán törzsek és szlávok soraiból került ki, akiket a keleti jövevények maguk alá gyűrtek egy évszázadnyi időre.
A kérdés addig nem is lesz végleg eldönthető, amíg az európai hunok nyelvéből valamilyen nagyobb emlék nem kerül elő. Ilyen reményeket fűztek azokhoz a feliratokhoz, amelyeket hosszú ideig „Attila kincsének” neveztek.
